neuropa-rally – Faludi Ádám másik oldala
Az író arcképe kölyökkutya korából
Leülsz magaddal szemben, és nem emlékezel, hanem szögletes hangszereken kerek dallamokat játszol. Ennyi hangjegyed van, ennyi hangod. Aztán hátrafelé megismétled őket, amíg vissza nem érkezel hozzád. Ezek az alapok, a többi rögtönzés. Nem emlékezel, csak átadod – írja Faludi Ádám az idei könyvhéten megjelent kötete fülszövegében.
“…a farkával sepregető róka…”
– beszélgetés Faludi Ádám íróval –
Faludi Ádámmal (1951-) egy normális interjúnak álltunk neki, mégis valami sajátos dolog született belőle, pedig csak irodalomról, szabadságról, nőkről, zenéről, könyvekről s az italról beszélgettünk.
Angyalbérlő patakot keres
A magyar néger
Sex and drugs and rock’n'roll.
A társadalmakat a hazugságok és az igazságtalanságok tartják össze, épp ideje lenne, hogy darabjaikra hulljanak, vagy fölemésszék magukat és eltűnjenek a semmiben. A tudományok már rég csak a manipuláció részei, kultúra az enyészet kultúrája, a világjobbító szándékok mind befuccsoltak, s a forradalmak sem voltak többek átverésnél. A forradalmi hevületet már csak az éppen betokosodni készülő művészetre érdemes pazarolni, ott még van némi esély az ösztönös megújulásra. Különben meg a szabadulást és a szabadságot csakis az jelentheti, ha az ember kivonul a társadalomból, s a korcs fölépítményt meghagyja a mutánsok temetkezési helyéül.
Ma már meglehetősen életszerűtlennek tetszik, ha valaki a föntebbi erkölcsi és ideológiai motivációval fekszik neki a klaviatúrának, hogy irodalmi alkotásokat hozzon létre, de az irodalomban az a szép, hogy bőven belefér a lehetetlen megkísértése, mi több, az értelmetlennel való kísérletezés. Pedig a beat-nemzedék fölbukkanásától a punkok kihalásáig ebből az akkor nagyon is realista alaphelyzetből sokan és sokféleképpen próbálták fenekestől fölforgatni az irodalmi kánont, s bár ma már mindez csak a papák fiatalkori duhajkodásának látszik, hiszen jól beszloppantotta őket az emlékükkel együtt a mindenható fogyasztás, s még a kanonizációt sem úszták meg, de nyomaik szabad prédaként hevernek az utókor lába előtt. Úgyhogy a kellőképp élhetetlen, haszonnal kecsegtető irodalmi ambíciókkal nem rendelkező író akár föl is veheti a sorsára hagyott fonalat, főleg ha közte és a lázadásoktól mentes új világ között minden kötél szakadt, csak aztán magára vessen.
Sex and drugs and rock’n'roll.
Balogh Róbert
Napgyagya, avagy az ipari buddhista
Beszélgetés Faludi Ádám íróval
Balogh Robert: -Ezt Tőled idézem: “Nagypapa, napgyagya! Gyere, meséjj nekem a rolinksztonszrú! Meséjj nekem, hogy is vót az hatvanötbe! Meséjj nekem a getnóról, meg a tizenkilencedik idegösszeroppanásról, mega szájlea-felhőmről! A három hangról, amit kítricsárd álmodott, amikor telehorkóta a kazettát. Meg arról, hogy csináta a migdzseger, amikor te még fijatal vótá és a zsaruk meg csak lökdöstek a borbélyházba nyakrafőre. Na gyere napagya, legyé má egy kicsit érdekes!” Amikor megjelensz az özönvíz előtti, sokszögletű napszemüvegedben, őszes hosszú hajaddal, és ahogy köpöd-vágod a hatvanas évek slágerlistáit, sztorizol erről a korszakról, mindig ez a szöveged jut eszembe. Mintha nem egészen múlt volna el Benned ez a kor. Érdekes még a hippi korszak? Mi az, ami ebből a legendából megőrizhető? Mennyire vezet a dokumentálási szándék?
Faludi Ádám: -Azt hiszem, a hatvanas éveket amolyan divathullámként kezelni, téves megközelítése a múltnak és a jelen félreértelmezéséhez vezet. Hamis világban él az, aki önmaga teremtőjeként létezik, nincsenek elődei, pl. saját halottjának tekinti magát, ő az időszámítás kezdete vége, stb.
Ha az egész huszadik századot nézem, akkor éppenséggel azt látom, hogy négy egészséges lélegzete, négy felszabadult pillanata volt. Az első évtized, aztán a húszas évek, majd a hatvanasok, s a Berlini Fal lebontása. Utóbbi másként szólt a lélekhez, mint a másik három. Nem akarok korszakelemzésbe bonyolódni, de azt tapasztalom, hogy elemi erejű a tájékozatlanság a hatvanas évek lényegének és szerepének megítélésében. Általános nézetként legtöbbször a nosztalgia libben elő a múlt bíbor ködéből. Nagy generáció, a régi szép idők dédnagyi mézes szirupjával leöntve…
Napraforgó
Vass Tibor
Cefrenesz
Van egy igazi napraforgóm Hernádkakon, a kerti csapom tövében, most bontja a tányérját. Vastag, húsos szára van, legalsó leveleinek közepét kiette az éti csiga. Nem neheztelek a csigára, szimbiózisban élünk, részemről annyi az előny, hogy hosszan bámulhatom, naplemente után, amikor majszol. Egyre följebb merészkedik, a zsengéktől hamar eljut a vaskosabb levelekig. Van egy műnapraforgóm, Hernádkakon, Faludi Ádám műnapraforgóját olvasom a kerti csapom tövében. Most bontja a tányérját, vastag, húsos szára van, alsó részeinek közepe itt-ott foghíjas, növendékeitől hamar eljutok a vaskosabbakig. Nem neheztelek a Napraforgó egyes részeire, szimbiózisban élünk, részemről annyi az előny, hogy hosszan élvezhetem, naplemente után is, amikor majszolom.
Nem is lenne ok sok mindenért neheztelni. A Napraforgó, ki kell mondjuk, a leg(faj)súlyosabb Faludi-könyv.
Visszajátszás
A rózsaszirom visszhangja
Faludi Ádám első verseskönyve, a Szögletes virág olyan sokára – harminchét évesen, már nagyon közel a negyvenhez – jelent meg 1988-ban, hogy az még atájt is szokatlanul késő volt, aminek oka nem a kései verskezdés, hiszen már tinédzser korában nekivágott, akkoriban, amikor eldivatosodott a tizenvalahány éveseket teenagereknek hívni, először angolul, aztán magyarosan írva, kiejtés szerint, szóval a hatvanas évek második felében. A rockból, az ifjúsági klubokból, az újra fölfedezett magyar avantgárdból, az újvidéki Symposionból, Tolnai Ottóból indult el, de úgy, hogy közben önálló, összetéveszthetetlen vershangot alakított ki már húszévesen. Nem exageráció, tanúságtétel. Az már csak a régi, az úgynevezett irodalompolitikának a rejtélye, hogy miért kellett kétszer-tizennyolc évet megérnie ahhoz, hogy kiadják első verseskötetét. Vagy úgy volt vele, mint Babits Mihály, aki egyszerűen föl sem akart lépni, verseit nem küldte sehová; a Holnap című antológiába is csak orvul csempészte be Juhász Gyula? Finnyásan elzárkázott az irodalomtól? Nem, csak nem ragaszkodott a mindenáron való szerepléshez, azzal, hogy van még idő. De közben rádöbbent arra, hogy mégsincs; közel a negyvenedik születésnap, el kell, hogy hitessem, létezővé kell tennem saját magam.
És ekkor szerencsés korszak köszöntött be, egyszer csak megváltozott a világ, akkor és annyi könyvet adott ki, amennyi éppen összeállt. 1992-ben az Alagsori műveleteket, 1993-ban az Elvetemült történeteket, 1995-ben a Big Mek, 1996-ban a Szemelvények Karafo naplójából, 1998-ban A madarak helyében címűt. Ebből kettő próza, a többi vers. És közben szervez, estekben (esetekben) éli ki irodalmi ösztöneit Bánhidán. A legelején azzal a valamelyik amerikai költőtől vett mondattal indította útjára első könyvét, hogy “Verseskönyvet publikálni annyi, mint beledobni egy rózsaszirmot a Grand Canyonba, és várni a visszhangot.” Első könyvére még csak érkezett valamelyes visszhang, egyre-kettőre még azután is, de Faludi Ádámnak most – már negyvenkilenc évesen – inkább A rázsaszirom visszhangja címmel kellene kiadnia új verseskönyvét, ehelyett a Visszajátszást választotta, az összegzést, amelyen nem leltári, hanem gondolati summázat értendő.
BIG MEK
Téli napraforgók
.
Jó ideje szeretnék már írni erről a könyvről, persze nem recenziót, az ilyesmihez nem értek, meg nem is fűlne hozzá a fogam, sokkal inkább olyan erők késztetnek erre, amelyek e könyvhöz fűződő sajátos viszonyomban gyökereznek. Ez a sajátos viszony abban áll, hogy a benne leírt történések idején a szerző (és a “főhős”) életének periférikus szemlélője lehettem. …
Elvetemült történetek
Vissza a szépirodalomba
Egy elvadult és vidító könyv
Faludi Ádám fölbukkanását a magyar irodalmi életben szabadjon egy hasonlatfélével érzékeltetnem. Egy szezonvégi, többszörösen és ide-oda elcsalt vidéki futballmeccsen, amikor tehát már minden mindegy és semmi nem számít, becserélnek egy korosodó játékost, akit senki nem ismer, nem tudni, honnan igazolták, de minden bizonnyal egy másik megyéből, fillérekért. S miközben mindenki téblábol a pályán, a szinte kihalt nézőtér alatt, az öltöző felé és a szertár prémiumosztó zuga irányába kacsintgatva, ez a pasas elkezd villogni, egyik csapattal sem törődve, magamagának. Ő dobja a taccsokat önmagának, ez ugyan szabálytalan, de már a bíró is a zuhany felé epekedik, ő rúgja a kornert, s ő az, aki el is éri, bár a kapu nem túlzottan érdekli. Nem érdekli más, csak az, amit éppen csinál.
Hogy mi lesz a meccs végén és utána, az most dől el, de immár nem a futballról, hanem az irodalomról van szó. Faludi Ádám irodalmáról.
Alagsori műveletek
Elég későn jutott nyilvánosságra a szerző. 1951-ben született, s a Szögletes virág csak 1988-ban jelent meg. Ezt követi az előzőhöz hasonlóan meghökkentő – elgondolkoztató című második. De van itt más szokatlanság is.
Szögletes virág
Faludi Ádám a hatvanas-hetvenes évek nemzedékét tartja sorstársainak, róluk vall elsősorban: a gitáros nemzedékről, miként az Utolsó ének egy ismeretlen eposzból című, “Az évtized regöseinek (1965-1975)” ajánlással ellátott hosszabb lélegzetű vers tanúsítja. Azokról, akiknek Pat Boone és a Rolling Stones volt a példaképe, akik bulikra jártak, gitárjukkal akarták megváltani a világot, s akikre – történelmi szükségszerűség – a Befejezetlenségek …
a legutóbbi nyomok:
Gyi