II. Vigyél magaddal, hogy ne menjek egyedül!
2000. november 22. faludi
Az első lépést úgy kellett megtennem. (Nagy élmény az ilyesmi.)
Bárók, hercegek, (pókok) – teli velük a padlás -; tizenkét grádicson felfelé. Ott lapul hátul a lomok rejtekében a legendanyűtte koffer. Tanácsért jöttem hozzá.
A víg özvegy a szieszta első harmadán alig túl, álmában huszonöt késszúrás. Ilyenkor kutyagolni!
Egy kis útbaigazításért ne menjünk a szomszédba. Tervek zsetonjai lapulnak a hegymászó bakancs talpában, vaktérképek szanaszét, és jegyzetek; „Hogyan bírja a tengerész gyalog?”
Nehéz feladni.
Egy megriadt vadliba az orrom előtt fejjel belefúródik a sövénybe. Mondhatni, belefejesel. Két lépésre van tőle a tó. Az élőlények lassanként már teljesen elveszítik az eszüket. A parton lehorgadt fővel méláznak a vizidzsileszpik, és büntetlenül, elhagyott hangszerekről ábrándoznak. Sötétedik.
Egy hegylakó – aki üdülőkedvét tölti itt -; vakuval fényképezi a naplementét.
Na, akkor gyerünk a padlásra!
A bejárat csengője felett kockás irkalapon, ceruzával macskakapart tanács: Ne indulj el teljesen véletlenül, keresd fel előbb Lőwyt! Egyedül biztonságos, de nem érdemes!
Mintha nem tudnám ezt magamtól is.
