Faludi Ádám

Amikor befejeztem, Simon üdvözült mosollyal kicsörtetett a klotyóra. Annában megfordult a borjú. Vagy a kocka. Rám nézett.
– Megbocsátok neked, csak állj a sarkadra! Ha minden maszlagot beveszel, kitör rajtad a veszettség.
Nem úgy beszélt, mint aki két deci rum igáját nyögi. Lerúgta a szandálját.
– Szorít.
Nem szóltam.
Simon mágus egy tányér pogácsával tért vissza. Látszott az ábrázatán, hogy diadalt aratott a vécésnéni felett. Hogy sarokba szorította, tönkretette, hogy egy fillért sem fizetett neki.
Sárkányölő Szennygyöngy. A megdicsőültség oly mértékben sugárzott róla, hogy szinte láttam egy szobortalapzaton állva, kivont vécépumpával jobbjában, amint lábát a döglött rémségen nyugtatva acélosan a szennyezett légtérbe tekint.
– Megebédelünk – szólt, és megcélozta pogácsás tányérjával az asztalközepet. Aztán Annára nézett, szeme összeszűkült, és csóválni kezdte a fejét. Átalakult az arckifejezése. Amikor a fejcsóválással leállt, bizonyára a farkát csóválta, mert állva imbolygott a helyén. Aztán a feje csóválta Simon mágust, aki a farkánál fogva sajnálkozott. Eltartott némi ideig, de aztán egy fújtató gőzmozdony robogott át közöttünk a hirtelen beállt éjszakában, és izzó csillagokkal telt meg az asztal és környéke.
-Anna, nálad valami hibádzik – szabadult ki a gőz a szelepeken, miközben a mozdonyvezető szeméből hullott a szikraeső.
-Te nőttél!- állapította meg Simon mágus olyan hangsúllyal, mintha gyilkosságot olvasna a fejére.
A mesternek igaza volt. Láttam én is, hogy megváltozott rajta valami, de azt gondoltam, hogy a dühöngés nyomait viseli vagy a rum jószolgálati munkája mutatkozik, azért lett más. Az arca szelíd lemondással emlékezett az óvodásévekre, blúzának mindkét ujja karközépnél végződött.
-Meg ne próbálj átrázni nyavalyás boszorkány, mert visszaküldelek a lotyójancsikhoz a sintérgyepre! Azonnal abbahagyod, megértetted? Sax, pax, sarax! – dörrent rá a gipszkalászok, szalagok és egymást keresztező kalapácsok magasából. Ezek díszítették körben a falakat a mennyezet közelében. Simon láthatóán begurult. Annához lépett, megragadta a blúz felé eső gallérját és egyetlen nyisszantással lemetszette.
Rugós kés volt a kezében.
Elképzelni sem tudtam, hogyan került hozzá ilyen váratlanul.
-Még egy korty és véged! – zengte az égből.
A kis gyújtogató munkához látott az agyamban. Aha! A kulcs tehát a rum. A vajákosság tartozéka. Hormonzavarba hozza a művet, és a kis bestia tudta ezt. Érezte, hogy könnyebben elbánhat velem, ha kellőképpen kikamaszodik.
Némi dermedés után Simon felém kacsintott és visszatért képére a vigyor.
-Bundeswehr – mutatta a kést, majd a gallérdarabot zsebre vágva a fülembe súgta:
-Ez meg a tű.
A leheletétől boszorkánykörökben indult volna pusztulásnak a természet, ha éppen jelen van.
-Simon, én nem tehetek róla, csak azt tettem, amit megbeszéltünk.
Anna bűnbánó szemekkel adta az ártatlant, szordínót téve Janis Joplinra. Simon legyintett.
-Régi duma, kiskatona. Eszünk, utána vásárolunk neked ruhát valahol útközben, de aztán nincs több próbálkozás. Fogott egy pogácsát, fröccsbe áztatta, aztán beleharapott.
-A patakhoz megyünk, a régi malomhoz, Kertváros végébe. Ismered, igaz? – pislantott felém levelezőbéka stílusban.
-Ismerem. Mit csinálunk ott?
-Megfürdetjük Éliás artistát.
Alighogy ez elhangzott, Anna pohara éleset roppant és két darabra hullott. A maradék meggylé szertefolyt az abroszon. Simon mágus atyáskodva fenyegette mutatóujjával a lányt.
Sejthetett valamit.
Vagy mindent tudott, kutykurutty.