Faludi Ádám

Megfordult az is a fejemben, hogy nem működhet már sokáig ez a hallucinogén megközelítés, jön a szürkületkapcsoló, hogy véget vessen az álmoknak, és egy pillanat múlva az asztalra borulva, arccal a tányérban, képemen egy lekvárral megkent palacsintával ébredek. És majd a lehető leggyalázatosabban érzem magamat. Mert semmiféle Luxi taxi, Liza látogató nem létezik. Csak én, arcomon a kulimásszal, fejemben a karnevál hemzsegő szambázóival, amint megpróbálok magyarázatot találni a vállamon egyensúlyozó macskára.

Ezzel szemben azonban úgy látszott, hogy ennek még egyáltalán nem érkezett el az ideje. Ment tovább a film, fészkelődtem egy kicsit a szűk moziszéken, aztán követtem tovább a történetet, és a vásznon át kisétáltam egyenesen a konyhába. Előtte persze a valóság hangját kinyomtam a távkapcsolóval.

– Dolgozzatok meg a pénzetekért – vetettem oda az egész filmes-mozis bagázsnak, akár egy épp-aznap-arrogáns Chuck Berry az Ismeretlen Ingyenzenekarnak.

Az Ismeretlen Ingyenzenekar a kezdő Springsteen együttesét jelenti abban az időben, amikor Chuck Berry köddé vált alkalmi kísérete helyett ugrott be az istenített Mestert kisegítendő. Egy ragyaverte, kaotikus koncerten a ragyaverte és kaotikus Amerikában ugrott be a felszívódott társulat helyett valahol a piszkosul elbaltázott évek valamelyikében a múlt században a kezdő Bruce Springsteen együttesével Chuck Berryt kísérni.

Bruce Springsteen istenítette a Mestert, társai ugyancsak istenítették a Mestert, amin csodálkozni nincs is mit. A saját végigjátszott két órájuk végén szóltak nekik a szervezők, hogy Chuck Berry már elindult az öltözőből, a kíséretnek azonban se híre, se hamva, maradjanak még egy fordulóra. Az Ismeretlen Ingyenzenekar azonnal igent mondott, és kellő igyekezettel (és áhítattal) próbált megfelelni a ragyaverte és kaotikus helyzetnek. A Mester odasziszegte nekik a hangnemet, aztán a húrok közé csapott.

– Azt sem tudtuk, melyik szám következik, persze ismertük mindegyiket, néhány taktus után vettük is az adást, játszottunk, mint az eszelősök. Mintha az életünk függne tőle; ismeretlen senkik voltunk, és most Chuck Berry kísérőzenekara vagyunk, rajtunk a világ szeme, hát rajta! Egy órája ment a műsor, lógott a nyelvünk, amikor a Heil, Heil Rock and Roll befejeztével hátrakacsázott hozzánk az öreg és ránk üvöltött.

– Dolgozzatok meg a pénzetekért!

Fogalma sem volt róla, hogy nem a Kísérőzenekar vagyunk, és arról sem, hogy egyetlen fillért nem kapunk a beugrásért – mesélte Springsteen, a későbbi Boss.

Ez tehát a dolgozzatok meg a pénzetekért kifejezés keletkezésének rövid, de hiteles története. Szerettem a rövid, de hiteles történeteket. Sokra vittem velük. Egészen eddig, a némely vonatkozásokban lakást idéző helyig vezetett az utam a rövid, de hiteles történeteknek köszönhetően.

Az Élet Tengerén

Különösen a csomagolópapír abrosszal letakart, és megterített asztal igazolta, hogy helyesen kormányoztam ladikomat az Élet Tengerén, ahol a rövid, de hiteles történetek iránytűje vezérelt.

Az Élet Tengere az úgynevezett Emlékkönyvek lapjain vetett szelíd és szilaj hullámokat hajdanán, s ugyanitt nyaldosta körül a Boldogság Szigetének aranyló fövenyét is.
Mint a filmeken.

Hogy legyen hová példákért folyamodnom.

Egy magára valamit is adó leányzó nem koptathatta arcpír nélkül az iskolapadokat, ha nem volt szép, színes bőrkötéses emlékkönyve. Az emlékkönyv lapjának sarka felhajtva, és ráírva, hogy TITOK! És amikor visszahajtod ezt a sarkocskát, hogy megnézd, épphogy csak odapillants, hogy mi lehet a titok, hát azt olvashatod a hajtás belső oldalán, hogy te kis kíváncsi, hát nem olvastad, hogy TITOK? Hatodik osztály, padvésés kora, az Emlékkönyv kora, titkok kora.

Hova lett az Orlando lemezem?

A Danaida-lepke szárnymintázatát és színkollekcióját megjelenítő ruhát nézem, és a Bolond Lány Eljövetelét próbálom közben valóságként is érzékelni. Visszanyomom a hangot a távkapcsolón. Az ördög küldte a földre. És ahogyan a fej a farok, úgy én Lucifer vagyok. Aggodalomra eképpen hát nincsen semmi ok.

Valahogyan észrevétlenül megtálaltam azalatt, míg az Élet Tengerén ringtam, tányérok, poharak a helyükön, a lekvárkínálat teljes, Keith Richards belehajt a körforgalomba, de épp elbólint egy pillanatra, és már neki is dörren a Benthley egy falnak. Egy hete sincs, hogy rendbe hozták a karosszérialakatosok a legutóbbi betonoszlop affér után, és befestették rózsaszínre. – Azért jó, ha feltűnő színe van, mert így nehezebb elveszíteni. Múltor fűzöld volt, de mi van akkor, ha legelőn parkolsz? Egy hete nem aludtam. Keith odadobja Tony Sancheznek a kulcsot, aztán szirénaszóra menekülésre fogja a dolgot a hasonlóképpen fantasztikus göncöket viselő, drogokkal tömött zsebű Michael Cooperral. Futnak néhány utcányit, majd átvetik magukat egy kerítésfalon, a földbe gyorsan elkaparják a cuccot, és amikor felpillantanak, kitör belőlük a röhögés. Nicky Hopkins közelít feléjük, Nicky Hopkins a zongorista, akivel régóta együtt koptatják a lemezstúdiók szőnyegpadlóját, és udvariasan meginvitálja a két kótyagot egy teára. Lévén a helyszín az ő házának udvara. Mint a filmeken.

Nem csoda, hogy kedvelte az ember ezeket az időket, a saját történetei ugyanúgy benne voltak, ugyanarra a receptre írva, és semmi szerénység, semmi levonva.

– Egy aperitif?

– Attól függ.

– Mitől?

– A minőségétől. Amennyiben tizenkét évig érlelt…

– Hat évig érlelt, de veri a Chivas Regalt hatvanhattal.

– Úgy viszonylik a tizenkét éveshez a hat éves hatvanhattal, mint a fehér damaszthoz a helyi megfelelője? – kocogtatta meg mutatóujjával a csomagolópapírt.

– Más prioritás, más ingerküszöb.

– Tegyünk próbát.

Kivettem a kemencéből a betárazott túlélő flaskát és töltöttem. Könnybe lábadt a szeme, amikor lehajtotta, aztán nevetni kezdett.

– Nem bírom tovább! Azt hittem hülyéskedsz, de amikor ez az őrült vasutas rám telefonált, kíváncsi lettem a folytatásra. Amint megláttam öltönyben és abban az eszelős tökfödőben a merci mellett, majdnem visszafordultam, de nem tudom, mi lelt, csak mentem, mintha nem is én lennék.

– Mint a filmeken.

– Mint a filmeken.

A színháznak vége volt, de még mindig bizonytalankodtam, hogy valóban vége-e, ott az én konyhámban valóban abbahagytuk a szerepjátékot, vagy csak a mögöttem maradt vetítővásznon látok egy újabb jelenetet. Kistotál, nagytotál. Annyira aggódtam a filmszakadás miatt, hogy nyomát sem éreztem a folyamatos vedelésnek.

– Megkövesedik a palacsinta.

– A palacsintában sem hittem. Nem tudok rólad semmit, lehet, hogy egy kalapácsos gyilkos vagy, aki palacsinták ígéretével csalogatja magához az áldozatait.

– Láncfűrésszel dolgozom, a maradványokat betonba öntöm, tavasszal kerítést készítek, kellenek az oszlopok.

Leültem vele szemben, és néztem, hogyan tünteti el magában az első palacsintát. Aztán minden kommentár nélkül a másodikat.

– Arra gondoltam tegnap hajnal felé, hogy megvárom a buszodat, de egy rendőr megzavart. Vártam a buszt a padon, erre jött egy rendőr, a Stúdió 11-el. Azzal büntetett, hogy pertut ittunk a túlélőmből. A zsaru nem ment el. Unatkozott és mesélt, felélte a tartalék energiáimat.

– Az esemes miatt arrafelé indultam el, megláttalak, oda is mentem hozzád, de nem tudtam, mi lenne a helyes.

– Rémesen nézhettem ki.

– Karbafont kézzel aludtál, mosolyogva.

– Én még innék egyet – mutattam a flaskára, mert kristály tisztán láttam magamat karbafont kézzel, mosolyogva a tűző napon aludni egy köztéri padon. Bólogatott, és nyújtotta ő is a poharát.

– Éhes voltál? – kérdeztem, amikor a tizedik után hátradőlt a széken, és mindkét kezét feltartva kijelentette, hogy elég.

– Nem, de imádom a palacsintát. Ahogyan a csirkepörköltet nokedlivel és uborkasalátával. Akár minden nap képes lennék azt enni.

– Holnap csirkepörkölt lesz nokedlivel és uborkasalátával. Ha addig le nem láncfűrészellek, még egyszer ehetsz utoljára életedben.

– Holnap semmiképpen, Pestre kell mennem.

– Ha le nem láncfűrészellek.

– Ha le nem láncfűrészelsz. Tényleg, ki vagy te? Mit csinálsz itt?

– Sokáig tartana elmondanom. Emigráltam a való világból, aztán itt várom, hogy mi történik vele nélkülem.

– Már nem remeg a lábam, úgyhogy nem félek még egy kis időt itt tölteni. Mondhatod. Megnézhetem közben a házad?

Már állt is fel, a szabadkozásra másodperceim maradtak. Rendetlenség, szertehajigált holmik, még nem pakoltam ki a költözés óta, próbálkoztam, de leintett. – A protokoll nem érdekel. – A pletyka meg a bugrisok utolsó menedéke. Miben is van ez? – A fejedben.

Ez a nő eltévedt az időben. Ma már ilyen nők nincsenek. Gondolkodik, válaszol, és a hideg futkos tőle a hátamon. Megálltam, aztán csak néztem. Ő is.

Végigvittem a szobákon, megcsodálta a cserépkályhát, a könyvek kirakodásához meg azonnal neki akart látni.

– Odakint is akad még egy-két látnivaló.

Megmutattam a körtefát, meg is kocogtattam, de a sámán zárva tartott. Megmutattam az istállót, az UFO-t, meg a leendő konyhakertet. A fedetlen fejű budi lenyűgözte.

– Hihetetlen, hihetetlen – ismételgette, amikor ecseteltem az előnyeit, a szabadságfokozatát és az éjszakai szemlélődés varázsát. Közben persze apránként kiszedett belőlem minden lényegeset. Nagyvonalakban. Erőlködnie nem kellett, rajtam volt a beszélhetnék. A Lepkekötőt járta körül, megállt mellette, hátralendítette a haját, és felém fordult.

– Nem tudom, hogy van ez, de úgy érzem, mintha istentelenül régen ismernélek. Mások meg, akiket istentelenül régen ismerek, többnyire idegenek maradnak. Távoliak. Nem erre számítottam.

– Tudom, inkább hercegi kastélyra, monogramos szalvétára, és tüsténkedő inasokra.

– Például.

Visszamentünk a konyhába, Murci az asztal közepén ült, meglehetősen tartózkodóan fogadott bennünket. Méregette a pillangót. A pillangó persze minden teketória nélkül felkapta Murcit, és birizgálni kezdte, de Murci ellenkezett, úgyhogy rövid vergődés után a kövezeten kötött ki. Bemenekült az asztal alá, megfordult, és fejét oldalra fordítva vizslatott kifelé.

Elmeséltem a Fehér Bálna történetét, kezdve a heregyulladástól, az Eseménynaplóig. Felnyitottam a gyomrát: – Mondhatnám azt is, hogy vendéget várok – mutattam az üveghalmazra -, de inkább az a helyzet, hogy megrendült délelőtt a biztonságérzetem. Legalább hetes erősségű rengésem volt, emberáldozat nélkül akartam megúszni.

Nincs menedék

– Hogy hívnak? – tette le a söröspoharat a Nő.

Kezdődik.

– Mintha már kérdezted volna.

– Lehet, de teljesen kiszállt a fejemből.

– Az én nevem – állt fel Don Quijote de la Mancha földi helytartója – Svarc-Kolumbusz-Hannibál-Dárius-Smitt-Xerxes-StOdol-Barabajagal-Permerozpozipan-Pozmerozpozipul alias Knapp Lola.

– Az enyém is. Keresztnevem Liza, nem Elizabet, hanem egyszerűen Liza, bár mintha ezt már mondtam volna a Tündében – hangsúlyozta ki a végszókat, közvetlenül a képembe.

– Lehet, de teljesen kiszállt a fejemből – viszonoztam a viszonozhatót. Ennek ellenére nem volt kiút. Nem szerettem a nevemet használni. Oda kötött, ahonnan szabadulni akartam mindig.

– Én meg Herceg vagyok.

– A monacói.

– Nem. A Ferenc, de Levin az azonosítóm ezer éve. A Nagy Levin. Én vagyok az utolsó előtti hippi. Az utolsó hippit keresem, hogy tudomására hozzam, miben áll a melléfogás lényege.

Hasonlít rád

Nem is volt olyan rettenetes kinyögni az azonosítómat, talán azért, mert színültig voltam töltve fájdalomcsillapítóval. Liza, hát akkor legyen Liza (milyen Liza? mondta? nem mondta? mindegy, ráér), három mondatban vázolta az élettörténetét, de ez legalább tíz percbe tellett, nem is nagyon figyeltem rá. Annyi maradt meg bennem, hogy késői gyerek, a bátyja még a nyolcvanas évek derekán kilovagolt az őszi erődből Kanadába, hogy közelről láthassa a Chilkut-hágót, vagy Klondike elhagyott üregeit. Peruban is élt. Elsüllyedt városok után kutatott az Andokban. Aztán visszaköltözött Kanadába.

– Hasonlít rád.

– Nocsak. Miként?

– Gyagyás, vagy hangyás, hogyan mondjam? Távol állnak tőle a konvenciók, talán így finomabb.

– Meg feltehetően az életkorunkban is akad valami közös.

– Ő sem vénülős fajta. Nyitvatermő, azt mondta, amíg be tudja fogadni mindazt, amit a következő nap kínál, addig nincs ideje, kedve, se módja megváltozni. Majd ha elkezd a háta mögé lesegetni, akkor majd feladja, mert az idő betörte, lehet nyergelni. Ahogy ismerem, ez a nyergelés a Szent Mihály lovára vonatkozik.

– Tetszetős. Mindenesetre a hiúságom nagy adag tápszerhez jutott.

Swordfishtrombones

Bevonultunk a szobába, mutattam a gépet, a lemezeket, mondtam, hogy rábízom a választást, erre azt mondta, hogy az összeset szeretné meghallgatni, de elsőre azt, amelyiket éppen kihúzza a többi közül. A Swordfishtrombones akadt a kezébe Tom Waits-től. Nemrég hallgattam, kilógott a sorból. Azt is mondtam, hogy rockdíler vagyok, azaz inkább voltam, most inkább empéhármas ügynök, pillanatnyilag összeállításokat, lemezeket másolok ismerősöknek és ismeretleneknek, ehhez most itt a vasutas haverom a kerítő. Egyébként meg inkább vagyok kitartott, mint kitartó. Legszebb álmaimban egyszerű ingyenélőként jelenek meg, és én vagyok a földkerekség legszeretetreméltóbb semmirekellője.

Sörözgettünk és beszélgettünk, semmi késztetést nem éreztem arra, hogy megkíséreljem a macerálását. Hogy kipróbáljam, hajlana-e a macerálásra. Szerettem volna, ha még találkozunk, jobban éreztem magamat vele, mint egy nővel, aki jön és megy. Eljön a lány, a szőke haj már semmit ér.

Említettem a pénteket, a Szigetet. Nem akartam hívni, de nem is kellett. – Pénteken mindig hazamegyek, még honvágyam van.

Tizenegykor hívtam egy taxit.

– Van egypár lemez, amit még nem hallottál, gyere mielőbb, aztán folytatjuk.

Egy darabig nem válaszolt, nézett, aztán csak ennyit mondott:

– Kedvellek.

Ahogyan felfogtam, az értelmét, ez a szó kezdett ismétlődni bennem, visszhangosítva. Minden más egyéb eltűnt a fejemből. Még az is, hogy a kacsák hangja nem visszhangzik. Az isten tudja, hogy miért nem visszhangzik, nincs rá magyarázat. Nem ver visszhangot a háp-háp, ha beleszakad a Tihanyi Echo, akkor se.

Kimentünk az utcára, már ott állt a taxi. Beültem mellé a hátsó ülésre, hazakísértem, de nem szóltunk útközben egyetlen szót sem. Lassan lefut a film, felemelem a fejemet a palacsintás tányérból, gondoltam.

Ne gondold.

– Jóéjt! – búcsúzott, megsimogattam a haját, bólogattam, és visszavitettem magamat a taxival a kapumig. Fizettem, és igen óvatosan közelítettem meg a konyhát. Belestem az ablakon, de nem feküdtem arccal a palacsintában odabent. Az Ozafon magnetofon szalag illatát éreztem, az egész udvar levegőjében. Az ócska, törékeny, minden más illattól könnyedén megkülönböztethető Ozafon magnetofon szalag illatot. Akkor nem tudtam, hogy miért. Az az igazság, hogy most sem tudom.

– Árapály! – kiáltottam Bird Raynoldsnak, aztán úgy, ahogy voltam, elnyelt az ágy.