Faludi Ádám

Háromnegyed hatkor arra ébredtem, hogy örök időkre kialudtam magamat, és ha szeretnék megúszni egy eredetvizsgálatot, azonnal fel kell kelnem. Szekrény méretű, fekete kezeslábasba zsúfolt biztonsági őrök kezdtek körülöttem gyülekezni, hogy tiltakozásom ellenére egy titokzatos helyiségbe kísérjenek, ahol pillanatokon belül eredetvizsgálatot hajtanak rajtam végre valami specialisták. – Legyen elég pénze, mert sokba fog ez magának kerülni! – fenyegetett meg mutatóujjával az egyik bőrhajú barom, úgyhogy soha jobbkor nem aludhattam volna ki magamat örök időkre.
Amikor a Fehér Bálna letette puskáját, igen gyorsan visszakeveredtem a Hatvanötös Övezetbe, változatlan szándékkal, mármint, hogy Pimpa és az emlékezetfrissítés kedvéért aprólékos, körültekintő sétát tegyek. Suhant mellettem a csillagidő, Homér Simpsonnak még odaszóltam, hogy rosszul mérlegeli magát, mert a hasa fennakad a radiátoron, aztán váltottam a sebességet, ahogy a Star Trekben cikázó objektumok, és eltűntem a monitor elől.

A Február sétányra fordultam, mellőzve minden eligazító segítséget, és rögtön Dave Davies akadt az utamba. – Késsel felhasogattuk a hangszórókat, attól olyan különleges a You Really Got Me hangzása.

A hangmérnök jajveszékelt, fenyegetőzött, aztán szép csendesen kifeküdt. Ez már egy kicsit más – nyújtotta felém a Tired Of Waiting For You-t, majd ugyanabban a pillanatban szertefoszlott, ahogyan a fejem előrebillent.

Ül és Okos Évek.

A You Really Got Me akadály nélkül átjött a határon. A vasfüggöny persze felerősítette a hangját, a lövések nem tettek benne kárt, fluidumként lebegett, szellemként haladt, terjedt, ahogyan a köd. Beleköltözött a testembe, kipipálta a jelenléti ívet, aztán gomolygott tovább, másik gazdatestet keresve. Ahogyan a társai. Vasfüggöny nélkül az előadás semmiben nem különbözött volna az ősbemutatótól, tehát lehet, hogy szerencseként kellene ezt az egészet elkönyvelni. Csakhogy képtelenség. A Mozgalom Régi Morcosai lánctalpú cipőikben megállás nélkül ott keringenek minden emberszabású pillanat körül, és nem engedik megtörténni. Így nem lett a You Really Got Me egy sláger a revüben a többi között, hanem annyival több, amennyit el akartak venni belőle. Mindent el akartak venni belőle, és örökre. Magyar Mosószappan Operett. Úgy biza.
Ül és Okos Évek.

Arra riadtam, hogy a kapuhoz többször egymás után hozzákoccan valami. Csend, aztán újra a koccanások.

Nem mentem ki megnézni, tudtam, hogy a gazdátlan kutya az a szájkosárral.

Hogy is?
Már két évvel korábban bevéstem a padba: Beatles, Rolling Stones, Kinks. (Zárójelben: Dave Clark Five. Tisztában voltam azzal, hogy semmi köze a gondolkodáshoz, csupán terméket állít elő iparengedéllyel. A Dave Clark Five, csak egy zenekar az angol tánctermekből, de ott van, ahol az idő lelke éppen, és a tájékozatlanabbját remekül lehetett hergelni a mennybemenesztésükkel. Hapsikám, a világ legjobb bandája! Nem ismered? Jézus! )
Hamarosan változott a sorrend, a Rolling Stones elé került az egyes szám, a Beatles elé a kettes, a Kinks elé a hármas, aztán maradt is így. Amikor Dave Davies rám tukmálta vadonat kislemezüket, már csak három és fél hónap volt hátra a gyerekkoromból, nem láttam se okát, se értelmét a módosításnak.

És ki a fenét érdekel ez az egész? De ezt mintha már kérdezgettem volna magamtól. Ráadásul ugyanezekkel a szavakkal. Válaszolnál?
Volt valami valamikor, ami most nincs.
Most pedig a NINCS nem piacvezető. Ez a testek forradalma, a határok elmosódnak, jöjj el hozzánk Szent Amorf! Hogy nem vagy feledékeny? A te bajod. Felesleges megjegyezni azt a néhány utcanevet, holnap úgysem lesznek ott.

Nem akármilyen esztendő. Ha meg bírjuk állni, hogy ne tulajdonítsunk neki nagyobb jelentőséget, mint a szimfónikus zene feltalálásának, akkor jó helyen járunk.

Eminenciás Géza összesodorta a Street Newst és betolta a farzsebébe.

Szélmalmozni

Végül mit is vittem a bugyromban, azaz hoztam ide a Hatvanötösből a középiskolába?
Úgy köptem a konvenciókra, ahogyan a Rolling Stones-képzeletem sugallta, úgy sziporkáztam és pimaszkodtam, ahogy a Beatles-képzeletem mutatta, gúnyolódtam Kinks módra.
Aztán megrázogattam még bugyrocskámat, benne az apróbb érmékkel, Swinging Blue Jeans, Them, Pretty Things, Animals és a Komplett Liverpool Sound, a Slágerrevű című filmopus, s persze az összes korábbi vésetek a padlapokról.
A kamasz és a korom. Népmese villamosítva.
Hogy aztán ez a muníció így is maradjon, mint pajzson a címerállat, lobogón a felségjel. Védekeznem kellett és nem tudtam jobb testőrséget toborozni. A szőke haj akkortájt még csak hátközépig ért.

A rockdíler elsáncolja magát, hogy nyugodtan álmodozhasson az égbolt ábrázatáról a csillagokkal telehintett éjszakában.
– Luca éjjelén itt szaladgálnak a boszorkányok, óriási hordókat gurítanak szélsebesen maguk előtt. A hordókban vigyorgó ördögfiak ülnek.
– Ez jó vagy rossz? – kérdezem, de már csak a tekergő pipafüst hentereg a közelemben, Mikszáth Bátyó közben fellépdelt a padlásra körülnézni. Hogy csinálhatta? Ott, ahol szuszogva nekivágott a grádicsoknak, nincs is feljáró.

Magyar Gulyás

A Karanténban élve csak a saját támogatásomra számíthattam. Alkalmaztam a Nem számít milyen vagy, csak legyél nagyon olyan elvét, mint a valamire való kóbor lovagok filozófiai alapvetését, és különbözni akartam a Karantén minden önkéntesétől . Szent Fetrengő, saját ellenállási mozgalommal. Nem fizettem be a két forintos KISZ bélyegeket. A KISZ az utánpótlás válogatott kellett volna, hogy legyen (Márminálunkbabám), a Nagy Büdös Katyvaszban. Azért, hogy a Csermanek Rend éljen és virágozzék majd, mint valami állandósági együttható. Valahogyan így, bár ezt soha meg nem értettem egészen. Csak most kezd derengeni valami, valami nagy gazemberség körvonalai tűnnek elő abból a jól szervezett semmiből.

A Street News lapjait hempergeti az enyhe fuvallat végig a kanyargós úton.

Felszólítottak szóban, felszólítottak nagy nyilvánosság előtt, hogy fizessem be az utánpótlási bélyegemet. Nincs nekem erre fedezetem, válaszoltam. Baj lesz, válaszolták, gondolhatnék a továbbtanulásra. Nem gondolok, válaszoltam. Minek mennék én egyetemre, ott sem arra kíváncsiak, hogy mit tudok, hanem arra, hogy el bírom-e mondani, mit olvastam a tankönyvekben.

Ilyen megátalkodott ellenálló voltam.
Ha én nem ragasztok bélyeget, akkor majd ragasztanak ők rám, mondták.

– Nosza! – mondtam erre én.

Mmegcéloztam dárdahegyemmel az első útba eső szélmalom vitorláját. Én voltam Rockdíler de la Ostzone, avagy zónaadag a Keletiből, nem tehettem egyebet, kötött a fogadalmam. – Remélem meghalok, mielőtt megvénülök – olvasta a fogadalom szövegét Townshend ceremóniamester, én meg elismételtem: – Remélem meghalok, mielőtt megvénülök.

Rotyogott a Magyar Gulyás, rotyogott feszt, csakhogy nekem mókázhatnék helyett rókázhatnékom támadt tőle, ami nem is csoda, miután addigi életem első felét a lehető legteljesebb szabadságban töltöttem, másodsorban meg kopott a tájékozatlanságom, aminek következtében akkoriban már nem voltam teljesen hülye. Utóbbi hiánya kirekesztettséghez vezetett, aki nem volt hülye, annak saját érdekében illett annak mutatkozni. A saját érdek állt tőlem a legtávolabb. Közvetlenül az Érdek társaságában, mint tanácstalan szatelit, amelyik gazdátlanul cselleng az űrben, míg magához nem tereli a Nagy Testvér gravitációja.

Gyűltek az adalékok Pimpa estélyéhez.

Két pók

A Fehér Bálna szórakozásból belelőtt a mennyezetbe. Kimentem hozzá, és meglapogattam a hátát. Az idő akkor már elég régen elment, de nem éreztem a hiányát. A sok milliárdnyi elektron felvillanyozott, vagy csak végigbóbiskoltam a széken repdesve az elmúlt órákat.

– Adj neki bátran – biztattam, aztán elkértem tőle az utolsó Holstent, bekapcsoltam a Kossuthot, lévén vasárnap.

– Elégedett vagyok, és nem rockdíler – szögeztem le, hátradőltem a székben, felraktam lábamat az asztalra, miként azok teszik, akik elégedettek, és nem rockdílerek.

Nyolckor felpattantam a Rózsaszín Csepelre, lehetett már akkor megint legalább huszonöt fok, még a verebek is elültek, de sörre vágytam, mennem kellett. A közeli Szatócsüzlet nevezetű aprócska boltot vettem célba, akadt benne minden, mi szemnek szájnak ingere. Ittam egy kisüveges szilvát a helyszínen. Méltó Hangjelzés: glug-glug. Vettem egy fél literes Vilmost, meg egy rekesz sört. A rekeszért nem kellett fizetnem.

– Majd visszahozza, maga a Sutyek szomszédja, ismerem már hallomásból.

Feltettem a rekeszt a csomagtartóra.

– Felforr, mire hazagyalogol vele, meg le is billenhet – jegyezte meg a boltajtónak támaszkodó Bótos Úr, kigombolt köpenyének zsebében nyugtatva mindkét kezét. Nálam öregebb lehetett pár évvel, a bajsza őszült, de a haja még csak készülődött rá. Hogy felforr a sör, enyhe túlzás volt, de megvártam a folytatást. Lelki szemeim előtt megjelent, hogy le is billenhet.

– Adok két pókot, azzal odakötheti, aztán csak gyorsabban hazaér, ha nyomogatja azokat a pedálokat.

Tudod, mi a pók? Gumikötél, a két végén drótkampóval. A Bótos Úr kölcsönbe gondolta, de ragaszkodtam a vásárláshoz.

– Máskor is szükségem lehet rá, örülök, hogy eszembe juttatta. Mégsem szabadulhattam, mert az ajándékozhatnék nagyon beleköltözött Bótos Úrba, a kereskedhetnék rovására. Az érdek kényszerpályán parkolt a messzeségben.

– Nem akar kovászos uborkát eltenni? Két vájlinggal szedtem reggel, szívesen adok.

– Nincs befőttesüvegem.

– Az nagyszerű, legalább megszabadít egypártól, alig férni már tőlük. Csak két nagyméretűt voltam hajlandó a púpozott ruháskosárból elfogadni.

– Gránitz vagyok, legyen szerencsénk máskor is – nyújtott kezet búcsúzóul.

A nejlonszatyorra való uborkát az egyik kormányra, az üvegek szatyrát a másikra akasztottam, megrángattam a rekeszt utolsó ellenőrzésként, aztán három perc múlva már pakoltam is le a konyhaajtó előtt. A fehér Bálna egyetlen polcán elfért a húsz üveg. Nem akartam túl elégedett lenni, úgyhogy tizenkilencnek átmenetileg megkegyelmeztem, de egyet beállítottam a mosogatóba, és ráeresztettem a hideget. Beöntöttem mellé az uborkát, aztán kiástam egy tormabokrot. Az udvar sarkában zöldellt legalább öt négyzetméternyi, a Sutyek úr felé eső oldalon, leendő tündérkertem végében.

Alig fél óra elteltével már a körtefa tövében álltak a befőttesüvegek, úgy raktam őket, hogy ne tűzhessen rájuk közvetlenül a Nap. Így legalább mindig szemmel tarthattam mindegyiket, ha kinéztem, vagy kiléptem a konyhaajtón. Miután nem akartam túl elégedett lenni, bontottam egy újabb sört. Azért csökkentette elégedettségemet a sörözés, mert a Szigetre tisztán akartam eljutni, de tudtam, hogy a sörrel merre tartok.

– Süt a nap, teszünk-veszünk, közben legurítunk néhány ampullával, ilyenkor ki is izzadja az ember, nem árthat meg. Ilyesmivel hülyíti magát mindenki, aztán megpróbál megbízni a szerencséjében. Az ártás a holnapra, azaz a holnapokra borítékolva volt, éreztem.
Rutinból hessegettem az őrangyalt, de nem tágított, hoztam a légycsapót, aztán egy alkalmas pillanatban odakentem vele a falhoz, hogy ne okvetetlenkedjen.

Már megint szabad voltam, és erre inni kellett.