A Szélkakasnál megállítottam a libegőmet, kértem egy kávét, és egy pohár sört, ki akartam rázni bundámból a harmatot. Akár egy éjszakai világturnéból hajnalban hazakeveredő Bodri.
Annyi mindent mondtunk útközben egymásnak, de semmit nem beszéltünk meg, jutott eszembe, amikor sikerült Lizát felöltöztetnem végre fejben, hogy ne bámulja meg a pincér.
Mit is beszélhettünk volna meg? Hogy mikor jön legközelebb? Most van legközelebb.
Utolértek a hírkereskedelmiek, szólt a rádió a mennyezetből, megállapítottam, hogy rohadunk a forradalomban, hiába a drága díszcsomagolás, a dobozban egy rakás szar van. „Szarba magyar, hí a Laza Bölcse! Kádár medence magyarjai, végetek van! Nem gondoltam volna, hogy másodjára is visszajönnek ezek a múmiák, hogy így le tudták pár évtized savával maratni a népek agyát, és ekkora darabszámot tartanak lemaratott agyakból raktáron. Azért a Pár Évtized Sava elgondolkodtatott, ha más nem is. Mindenhol a Szupermarkecba ütközöm, a Nagy Szürkébe, a Részvénytársaság Bankomatáiba, Pitikbe, Ócskásokba, Kivénhedt Veteránokba, akik lerántják a terítéket, mert kell nekik az abrosz is.” – olvasta boldog boldogtalannak a helyi street news-ból legfrisebb cikkét Eminenciás Géza utcahosszat. Hangja behallatszott a Szélkakasba.
Én meg közben egy nő miatt majdnem felszállok helyből, olyan jól érzem magamat. Emigrálunk, nem ugrálunk, majd csak elmúlik.
Emigrálunk, nem ugrálunk, majd csak elmúlik
Kértem egy korsóval is, hogy a lusta délelőttöt kisajátíthassam, amikor fizetni akartam, kiderült, hogy nincs nálam pénz. Aki túl boldog, otthon felejti a pénzt. Sikerült megegyeznem a pincérrel, hogy egy óra múlva visszajövök, és rendezem az ügyet.
Luxi a belváros csendesen kanyargó, szűk utcácskájában lakott, évszázados homlokzatok értek egymásba az enyhe emelkedőn, amelyik a könyvtárig tartott, onnan pedig egyenesen belelejtett az utca a Barkács bolt kirakatába. Vele átellenben volt a Pléhtehén. Ez a Mónika már bizonyára pedánsan kattogtatja pénztárgépének billentyűzetét kicsinyke Bécsi Szeletéhez, és feneti a fogát erre a néhány négyzetméteres birodalomra.
Luxi egy olyan nővel élt együtt, akit nem ment ki a lakásból évek óta, elvétve sötétedés után, amikor a falak takarásában elosont az anyjához. Nem akarta, hogy öregen lássák, alig múlt negyven, se öregnek nem látszott, se csúnya nem volt, mindössze jégszőkére festette a haját, és maga átalakította ruhákat hordott.
Ő mondta, a haja jégszőke, hogy divatos legyen.
– Egyik reggel így ébredt, valami betett neki – mondta Luxi, és legyintett.
Viszonyukat a „nem volt pénzem mosógépre, megnősültem” felállás fejezhetné ki megfelelően, ha Luxi felől közelítjük. Jól megvoltak, egy mosógép ne mászkáljon fényes nappal az utcán, még belemosná valaki a szennyesét. A mosógép tulaj viszont nyugodtan osonhatott volna holdmentes éjszakákon az árnyban törött frontfogával, ráncos képével és a szálanként más irányban meredező hajával, de nem tette.
– Hogy hívhatnak valakit úgy, hogy Megyeháza? – fogadott, amikor a boltíves kapun benyitva csöngettem az udvari ajtón. – Bemutatkozom, ez meg ez vagyok, a nő pedig, hogy Megyeháza.
– Keziccsókolom, szép neve tetszik lenni, én még ilyet nem is hallottam. Kedves Megyeháza Asszony, én Czinder Gáspárral szeretnék beszélni. Szó nélkül kapcsolta.
– Pimpa egyeztetések miatt jöttem.
– Azt hittem, limuzint akarsz rendelni. Vagy csak egyszeri eset az elmekórtan lapjairól a múltkori?
– Már odatalál magától is.
– Akkor lehet, hogy mégsem a húgod? A pénzt azonban nem adom vissza, majd befektetjük valamibe. Te, az a nő túl szép hozzád, fél éve sem vagy itt, másnak egy élet kevés, hogy egy ilyet összehozzon magának.
– A pénz a tiéd, én már befektettem. Ami azt illeti, nekem is egy fejtörő, de az első kérdésekre helyes válaszokat adtam. Huszonéves. Lehet, hogy összetéveszt valakivel.
– Vagy a pszichológusa ajánlotta, hogy ha nem akarja lefekvéskor az ujját szopogatni, forduljon hozzád.
Előadtam, mire készülök, milyen technika kellene hozzá, Luxi megmutogatta az alkalomhoz pluszban felhalmozott szerelését, még kivetítőt is szerzett. Felvette a mozikat.
– Pimpát előző nap elhajtjuk otthonról, hogy ne legyen láb alatt, aztán visszabombázzuk a lakását hatvanötbe. Beletelik egy fél napba, nem fogunk unatkozni. A szomszédok sem. Olyan feltámadást rendezünk, hogy tokostól könyökölnek ki az ablakok.
– Te tudod, hogy kik jönnek?
– Talán tízet ismerek közülük. Sedóz biztosan elszabadul, a Neményiék is bejelentkeztek a Glória maradék harcoló alakulataként, a többi homály.
– Egyébként mi van Pimpával? Teljesen eltűnt. Próbáltam hívni, a Szélkakasban sem látták, teljesen felszívódott.
– Biztosan autóstoppal akarja bejárni a konyháját, hogy formába hozza magát. Én sem tudok róla legalább két hete. Milyen volt Iggy Pop?
– Még most is tart. Jut eszembe, otthon hagytam a pénzt, lógok a Kakasban, adj egy ötöst kölcsön.
– Ezt nevezem befektetésnek! Tiéd a húszas, adj egy ötöst! Nyolcadik jegyzésre megduplázódik a forgótőke.
– Megadom, ne rezegjen a gatyád.
Gondoltam a jövőre is, de nem eleget
Csak egyenlíteni tértem be, útközben vettem egy füstölt csülköt, és egy üveg magozott meggyet. A dinnyehalmok közül alig látszott ki nagyapám, nem beszéltünk, csak megvártam, amíg átjár standjának illata, aztán igyekeztem haza. A kuktában (tudod, az a túlnyomásos alumínium edény, amelyik sisteregve eregeti a gőzt, és a ma tájékozottja, az egészséges életmód megszállottja nem főz benne, mert az alumínium állítólag betesz a maradék életnek, mert káros a kártalanra) feltettem a csülköt, és hamarjában összedobtam egy meggyes pitét. A gyors változatot, vaj, tojás, cukor, liszt, zsemlemorzsa, fahéj, hozzá a hab, bele a meggy. A mosogatás tovább tart, mint az egész ceremónia.
A Dharma Kányára megint rájött, átvitorlázott az udvar fölött, bekenve árnyékkal az ablakaimat. Caterina Valente ült a hátán, csőrében meg az Orlando lemezem lehetett. Az is lehet, hogy nem Caterina Valente volt, hanem Lado Leskovar, Siw Malmkwist, Karel Gott, Rex Gildo, Alla Pugacsova, Margareta Pislaru , Joszif Kobzon, Roy Black, Udo Jürgens, Vico Torriani, vagy Inez Taddio volt. Annyi bizonyos, hogy valaki az Arany Gége&Mikrofon díjasok közül ott ült a Dharma Kánya hátán. A Dharma Kánya egy reklám molinót (vagy selymet, szitaszövet sálat, mittudomén miből lehetett), amit maga mögött lobogtatott a nyári levegőégben. Halló itt Balaton! Vagy Halló itt Varatom? Valamelyik a kettő közül látszott rajta égkék betűkkel, és ez kent egy adag imbolygó árnyékot az ablakaimra.
Megmerültem a kádban, aztán kicseréltem benne a vizet, estig még túl is melegszik, akkora a hőség.
Gondoltam a jövőre is, betettem a mélyhűtőbe a maradék pörköltet, a nyakat a macskának adtam. A tej azonban elfogyott, vizet töltöttem a tálba, de Murci válaszra sem méltatott, elvonult az istálló irányába. Lehűtöttem magamat pár fröccsel, kivettem a pitét a sütőből, és ráborítottam a nagyobbik húsvágó deszkára. A csülöknek még kellett másfél óra, felhúztam a redőnyöket, és munkához láttam.
Az utcán a múltkori nő pórázon vezette a múltkori gyereket. Mint a zakósírás, olyan az egész. Csak kinézek, és hallom, ömlik befelé a világosság, megtelik vele ez a szunnyadó zug, ez a raktárféleség. Nehéz ezt elmondani milyen. Nem is kísérletezem vele.
Kipakoltam a könyveket az egyik fal mentén, az üres dobozokat pedig behajigáltam az istállóba. Kezdett szoba formát ölteni a raktáram, alul hajópadló, felül fagerenda, minden alkatelemén vastag por, a fal teljes hosszában meg több mázsa könyv. Mi a fenének cipeltem én fel a polcaimat a padlásra? És mi a fenének cipeljem most le, amikor semmi állványnak valóm nincs? Meghánytam-vetettem a dolgot, és kettőkor mindennel készen voltam. A szoba portalanítva, felmosva, a könyvek a helyükön.
Szerencsém volt, mert a gerendák távolsága, és a polcaim hossza majdnem megegyeztek. Talán fél centi különbség akadt, de ez kellett is arra, hogy a kötélzetnek jusson hely. Mert a kötél jelentette a megoldást.
Átmentem Gránitzhoz a Szatócs Üzletbe, mert a dörgicsei is apadt, tej sem volt, és reménykedtem, hogy tart megfelelő méretű kötélféleséget. Kisujj vastagságú kellett, annyi, amennyivel körbetekerhetem az Egyenlítőt. Gránitz tartott kisujj vastagságú kötélféleséget, többet is, mint amennyit kértem. A gerendákról lógattam le egymással párhuzamosan a kötéldarabokat a padlóig azután, hogy a polcokat úszöggel hozzájuk erősítettem. Megcsúszni nem tudtak, mert áthurkoltam mindegyiket, mielőtt teljesen bekalapáltam a szögeket. Akár egy kötélhágcsó deszka lépcsőfokokkal. Lecsavaroztam a padlóhoz minden kötélvéget, így alig mozgott. Felkapaszkodtam rá, megrángattam, tartott, aztán megpakoltam. Egyetlen doboznyi könyv maradt halomban, mert egy sor polccal kevesebb fért el a gerendákon, mint a korábbi lakásban. Azokkal már nem bíbelődtem, elegem lett a jóságból, fogyatkozni kezdett a Buzgalmi Energia. Végigmasíroztam párszor a lakáson, hogy élvezzem a diadalt, meg a fröccsöt, aztán ledőltem egy kicsit. Hagytam a mobilt, tegnap is bevált. Arra riadtam, hogy zizegni kezd a kezemben. „Jöhetek ma is?” Fél négy volt. Elalhattam némelyest. „Kedvellek” – válaszoltam.
Liza négykor érkezett, fél hatkor megkérdezte, nem akarok-e fürödni a Balatonban? Nyolckor Siófokon voltunk. Azért Siófokon, mert nem maradt időnk jegyet venni, és már nem tudtunk tovább hátrálni a kalauz elől. Zamárdit vettük célba, csupán ugrásnyira voltunk tőle, nem állt volna sokból átjutni. Mégis inkább Siófokon maradtunk, átvágtuk magunkat a nyüzsgésen, és lementünk a partra. Gyalogoltunk Sóstó irányába egy jó kilométernyit, aztán belesétáltunk a rezzenéstelen ábrázatú vízen a naplementébe.
