Faludi Ádám

Angyalbérlő patakot keres

A magyar néger
Sex and drugs and rock’n’roll.

A társadalmakat a hazugságok és az igazságtalanságok tartják össze, épp ideje lenne, hogy darabjaikra hulljanak, vagy fölemésszék magukat és eltűnjenek a semmiben. A tudományok már rég csak a manipuláció részei, kultúra az enyészet kultúrája, a világjobbító szándékok mind befuccsoltak, s a forradalmak sem voltak többek átverésnél. A forradalmi hevületet már csak az éppen betokosodni készülő művészetre érdemes pazarolni, ott még van némi esély az ösztönös megújulásra. Különben meg a szabadulást és a szabadságot csakis az jelentheti, ha az ember kivonul a társadalomból, s a korcs fölépítményt meghagyja a mutánsok temetkezési helyéül.
Ma már meglehetősen életszerűtlennek tetszik, ha valaki a föntebbi erkölcsi és ideológiai motivációval fekszik neki a klaviatúrának, hogy irodalmi alkotásokat hozzon létre, de az irodalomban az a szép, hogy bőven belefér a lehetetlen megkísértése, mi több, az értelmetlennel való kísérletezés. Pedig a beat-nemzedék fölbukkanásától a punkok kihalásáig ebből az akkor nagyon is realista alaphelyzetből sokan és sokféleképpen próbálták fenekestől fölforgatni az irodalmi kánont, s bár ma már mindez csak a papák fiatalkori duhajkodásának látszik, hiszen jól beszloppantotta őket az emlékükkel együtt a mindenható fogyasztás, s még a kanonizációt sem úszták meg, de nyomaik szabad prédaként hevernek az utókor lába előtt. Úgyhogy a kellőképp élhetetlen, haszonnal kecsegtető irodalmi ambíciókkal nem rendelkező író akár föl is veheti a sorsára hagyott fonalat, főleg ha közte és a lázadásoktól mentes új világ között minden kötél szakadt, csak aztán magára vessen.
Sex and drugs and rock’n’roll.
A magyar irodalomból fájdalmasan hiányzik mindaz, amit ez a három dolog így együtt, angolul jelent. Nálunk nem voltak irodalmi lázadások, csak tiltások és tűrések; nálunk a forradalmárokat hivatalosan támogatták és/vagy adminisztratív úton hozták létre őket (manapság a zsurnalisztika bizonyára megélhetési forradalmároknak nevezné őket); nálunk nem lehetett kivonulni a társadalomból, csak le lehetett koccolni tőlünk, disszidensként választani a fogyasztói társadalmat, az emigráció csak szigorúan belső lehetett, szerves részeként a szocialista realista kultúrpolitikának. Itt az igazságtalanságok és a hazugságok olyan durva napi tapasztalatokat jelentettek, amelyek ellen vagy fegyverrel, vagy a demokratikus viszonyok közt már hatalmon lévő ideológiákkal lehetett küzdeni, a nonkomformizmusnak esélye nem volt, az már csak a posztmodernnel tudott beszivárogni a művészetbe. Nekünk csak a Nagy Generáció jutott, a hipster és a hippi ká-európai paródiája, az irodalmi kánon bolygatása ügyében pedig be kellett érnünk a szocreál meghaladásával, a rendszer bedarált majdnem mindent és majdnem mindenkit, mielőtt bármit fölforgathatott volna. Úgyhogy a kellőképp élhetetlen, haszonnal kecsegtető irodalmi ambíciókkal nem rendelkező író, ha magyarként ragadná meg a sorsára hagyott fonalat, akkor saját irodalmának hagyományain hiába matat, messzebbre kell nyúlnia, s félő, hogy pont ezzel a mozdulattal szakítja el az utolsó kötelékeit.
Faludi Ádámot – akinek Angyalbérlő patakot keres című könyvéről íródott az a hosszadalmasan bevezetett recenzió – nem igazán izgatja ez utóbbi probléma, teketóriázás nélkül veszi föl a fonalat, és novelláskötetének első írásával leplezetlenül megidézi Richard Brautigant. A novella címe (Gallapagos) egy ironikus szójáték, ami rímel is a novella témájára, de ellentétben is áll vele: az érintetlen természet paradicsomi szigete és a szennyezett Galla patak párhuzamáról van szó, utóbbiból ötszáz métert azért vesz bérbe az írás szereplője, hogy megtisztítsa, azaz hogy megteremtse a természet és a maga lelki békéjét, vagyis megpróbálja fölidézni az elveszett aranykort. Persze, ahogy Brautigannél, nála is kudarcba fullad a kísérlet, de Faludi keserűbben konstatálja ezt, mint az amerikai, azonban ez nem akadályozza meg abban, hogy az utolsó amerikai hipster híres könyvére (Pisztrángfogás Amerikában) többször is utaljon, azt mintegy vezérfonalként használja. Novelláiban – akárcsak Brautigannél – többször is megjelennek a halak és a patakok mint szimbólumok, az egykor volt érintetlenség megrontott, sőt meggyalázott jelképei, s a horgászat mint metafora, az örökre elveszett világ eleve kudarcra ítélt hajszolása, a nyugalom, mi több, a semmittevés gúnyos szembeállítása az érvényesüléshez szükséges folytonos teljesítési kényszerrel, egy romantikusan értelmetlen fityisz a lázadásoktól mentes, túlpörgetett új világnak. Ám míg Brautigan patyolat tisztának vizionált szentimentális amerikai szimbólumokat forgatott ki, s mutatta föl azok korántsem makulátlan fonákját, addig magyar követője ezt az állapotot, a leleplezett és csökkentett értékű eszményeket már kész tényként kezeli, írásaiban a megtisztításra és a megtisztulásra irányul a cselekmény, ámde ezek a gesztusok mindig ambivalensek: sosem teljesen őszinték, hiszen tudatában van a cselekvő tettének hiábavalóságával. Ezért mindig van bennük egy nagy adag gúny és önirónia, röhögés ezen az egész elcseszett világon, aminek azonban majdnem mindig sírás a vége.
Annál meglepőbb, hogy a brautigani vezérfonal mentén haladva – mintha Faludi is patakpartokon írná meg könyvének darabjait – már a harmadik novellában (A kalappörgető) föltűnik Kafka szelleme (habár ő Brautigantől sem idegen!), aztán szép sorjában a rokonlelkek, Örkény, Handke, Hrabal; mindazok, akikből merítkezve Faludi Ádám kialakította egyéni hangvételű prózáját, amelyet hiába is próbálnánk skatulyákba gyömöszölni, bármelyikből kitüremkedne. S már az előbbi névsorból is látszik, hogy bár Faludinak messzire kellett nyújtózkodnia a vezérfonalért, közben mégsem vesztett talajt, igaz, a kert végében nyíló tövises virágok mellett, de már túl a kerítésen, majdnem az árokparton eresztette le gyökereit. Esetében ugyanis szó sincs az irodalmi kánon fölforgatásáról, sőt még a stílusjegyek kiforgatásáról sem, azaz gunyorossága ellenére nem parodizál: egyszerűen csak kívülálló, aki a periférián érzi jól magát, hiszen kívülről azt is látja, ami a benti nyomulásban észrevétlen marad. Onnan kintről, a maga sajátos aspektusából mondja el mit lát bent és kint mit tapasztal, sommás megállapításai dacára sohasem kritizál, ám mondanivalója többször röhögésbe és/vagy sírásba fullad. Hogy ez a látásmód, a groteszkbe hajló megjelenítés és az abszurd stíluselemek alkalmazása belső késztetés-e nála, vagy a látvány és a megismerés indukálja benne, az nem derül ki egyértelműen szövegeiből. Hol erre, hol arra hajlik az olvasó, de legtöbbször arra gyanakszik, hogy a kettő együtt, egymást föltételezve alakítja prózáját, sőt akár az anyaggal és az eszközökkel való posztmodern “játszadozásként” is értelmezhető, amellyel kiváltja egykori forradalmi hevületét. Másrészt ez a fajta ábrázolási mód, illetve a világnak ez az értelmezési lehtősége, bármilyen képtelenségnek tűnik, egyfajta tárgyilagosság a részéről, aki ennek, a magyar és ká-európai hagyományokban meglévő kézenfekvő eszköznek a segítségével adaptálja a honi irodalomba legalább a brautigani attitűdöt, ha már a beatnik nemzedéki kultúrforradalom mindenestől kimaradt.
Faludi Ádám kétségkívül ezt tartja a legfontosabbnak, írásaiban csakis ebből a szempontból és értelemben veszi komolyan önmagát, hogy ennek a látásmódnak is nyoma legyen a magyar prózairodalomban. A két stílus ötvözésének pompás darabja például az Ezüstpisztráng kifogása című darab, ugyanakkor ez a törekvése azt is eredményezi, hogy némely írása már-már prózavers (ez sem gáz, de ezek közül egy nagy tévedés az Ötvenedik földetérés vadászmezőn), azonban jó arány- és stílusérzékkel pont annál a pontnál áll meg, ahol kell.
Nem akarja Magyarországon meghonosítani a nemi élet és kábítószerek és tánczene hármasegységét.
Csak a szexendráxenrákenrolt.

Faludi Ádám: Angyalbérlő patakot keres. Kortárs Kiadó, 2003.

Bogmér Farkas (Árgus)