BIG MEK
Téli napraforgók
.
Jó ideje szeretnék már írni erről a könyvről, persze nem recenziót, az ilyesmihez nem értek, meg nem is fűlne hozzá a fogam, sokkal inkább olyan erők késztetnek erre, amelyek e könyvhöz fűződő sajátos viszonyomban gyökereznek. Ez a sajátos viszony abban áll, hogy a benne leírt történések idején a szerző (és a “főhős”) életének periférikus szemlélője lehettem. Így aztán, jó húsz év késéssel ugyan, de megtudhatom, hogy minek is voltam én, talán nem is kéretlen tanúja akkoriban.
Annak voltam tanúja, hogy Holden Caulfield hogyan akasztja végképp szögre a Szarvasölő-sapkáját.
Annak, hogy mivel a puszta felismerés, miszerint felnőni ostobaság (Groving upsurd!), nem képes megakadályozni azt, hogy ez a tragédia mégiscsak bekövetkezzék, meg kell próbálnunk a sarkunkra állni, szembeszegülni, felmutatni saját értékeinket, melyek makacsul ellentmondanak a fennálló értékrendnek, és ha annak tarsolyában a becsületesség szó valójában azt jelenti, hogy “ez van, ezt kell szeretni”, nekünk ki kell mondanunk, hogy “vigyázat, itt átejtés folyik!”, és ha ezek az itteni méla, aranyszájú papok (Kasi! nekünk!) a házastársi hűségről fecsegnek, dörgöljük az orruk alá a szerelmet, prüszkölni fognak tőle, mondjunk NEM!-et, mit nemet, nemeket!, legyünk költők, írjunk verseket, akkor majd irtózni fognak tőlünk, rontsuk el az ő szavaikat, facsarjuk ki őket, mint a citromot szokás, és ezekkel az elrontott szavakkal egy élhetőbb világot fogunk demonstrálni, legyünk olyanok, akik “alaptalanok, de a fonák volt a kedvenc leütésük”, akik “a szivart cigarettaszünetekkel szívják végig”, akik ébren akarnak maradni, mert tudják, hogy “fél hatkor is tavasz van”, és nincs kedvük semmiről sem lemaradni, akik még dühösek, mert “Mi a fenét csinál az ember, amikor alszik? Hever hanyatt, akár egy tuskó, és alig várja, hogy vége legyen”, akik csak címszavakból, olyan rövidsorozatokat képesek megereszteni (”Pulykatus”, “Halkalitka”, “Voltok vannak bennem”, “Sabadabaleset”), hogy a jólfésültek haja – naná! – összekócolódik, és a sétatér egy percen belül kiürül.
És aki – kapcsoljunk vissza egyesbe most már: Faludi Ádám -, miután mindezt megcselekedte, elővesz egy tollat, és ideírja elénk ezt:
“A sűrű messzeségből lámpafényen át hulló hajnali hó. A csend is tompítva, téli napraforgók végig az utcán, akár villanyoszlopok is lehetnének, ha a realizmus most labdába rúghatna.”
Azzal odamegy a szöghöz, leveszi a Szarvasölőt és a fejébe nyomja, felénk fordul, kicsit zavart kamaszmosollyal meghajol, aztán elsiet.
Avar Ferenc
Annak voltam tanúja, hogy Holden Caulfield hogyan akasztja végképp szögre a Szarvasölő-sapkáját.
Annak, hogy mivel a puszta felismerés, miszerint felnőni ostobaság (Groving upsurd!), nem képes megakadályozni azt, hogy ez a tragédia mégiscsak bekövetkezzék, meg kell próbálnunk a sarkunkra állni, szembeszegülni, felmutatni saját értékeinket, melyek makacsul ellentmondanak a fennálló értékrendnek, és ha annak tarsolyában a becsületesség szó valójában azt jelenti, hogy “ez van, ezt kell szeretni”, nekünk ki kell mondanunk, hogy “vigyázat, itt átejtés folyik!”, és ha ezek az itteni méla, aranyszájú papok (Kasi! nekünk!) a házastársi hűségről fecsegnek, dörgöljük az orruk alá a szerelmet, prüszkölni fognak tőle, mondjunk NEM!-et, mit nemet, nemeket!, legyünk költők, írjunk verseket, akkor majd irtózni fognak tőlünk, rontsuk el az ő szavaikat, facsarjuk ki őket, mint a citromot szokás, és ezekkel az elrontott szavakkal egy élhetőbb világot fogunk demonstrálni, legyünk olyanok, akik “alaptalanok, de a fonák volt a kedvenc leütésük”, akik “a szivart cigarettaszünetekkel szívják végig”, akik ébren akarnak maradni, mert tudják, hogy “fél hatkor is tavasz van”, és nincs kedvük semmiről sem lemaradni, akik még dühösek, mert “Mi a fenét csinál az ember, amikor alszik? Hever hanyatt, akár egy tuskó, és alig várja, hogy vége legyen”, akik csak címszavakból, olyan rövidsorozatokat képesek megereszteni (”Pulykatus”, “Halkalitka”, “Voltok vannak bennem”, “Sabadabaleset”), hogy a jólfésültek haja – naná! – összekócolódik, és a sétatér egy percen belül kiürül.
És aki – kapcsoljunk vissza egyesbe most már: Faludi Ádám -, miután mindezt megcselekedte, elővesz egy tollat, és ideírja elénk ezt:
“A sűrű messzeségből lámpafényen át hulló hajnali hó. A csend is tompítva, téli napraforgók végig az utcán, akár villanyoszlopok is lehetnének, ha a realizmus most labdába rúghatna.”
Azzal odamegy a szöghöz, leveszi a Szarvasölőt és a fejébe nyomja, felénk fordul, kicsit zavart kamaszmosollyal meghajol, aztán elsiet.
Avar Ferenc
[…] írások az írásokról […]