Luther

Reggelre olyan fáradt lettem, hogy átmentem a szomszédba.

Joplin úgy hatott rám hajnal négy-öt felé, mintha síkköszörűt hallgatnék sztereóban, olyan síkköszörűt, amelyik éppen káegyes acélt alakít át egy péhuszas tárcsafékévé. A legjobb péhuszasomra tárcsaféket csináltattam, de már az is igen régen történt.

A péhuszas egy motorkerékpár volt a rég holt időkben. Mintha említettem volna már, de így van ez mindennel. Ugyanarról beszélsz, többnyire csak a helyszín új, és mondod megint, ami valamiért neked fontos, de már minden ismerősöd tud (kívülről) és módfelett un (belülről.)

Ki látta ezt a szájkosaras kóbor kutyát? “Mindig féltem attól, hogy húsz éven át kopogtathatom a világ vállát, aztán mire végre odafordul, elfelejtem, hogy mit akartam mondani.”

tovább »

Hiába húzzák az emberre itt szünet nélkül a vizes lepedőt, akkor is nyár van, és örök átok árnyékban, abból a fajtából, amelyiknek nem jár le a szavatossági ideje. Gondoltam, egy kicsit körülnézek, hátha van élet a halál előtt is, ez tartott ennyi ideig. Pedig ez a vízen járás meglepően jól sikerült, jobban, mint amilyennek annak idején Luther tanúja volt, amikor a …

tovább »