Rita Pavone

A múltkori vihar után nem találtam a budim tetejét. Nem volt egy flancos tető, rozsdás bádoglemez, eredetileg valószínűleg olajos hordó lehetett, amit elvágtak hosszában és kikalapáltak laposra, de azért buditetőnek megtette. Úgy nézett ki, mint egy dolgos élet hosszúra nyúlt utolsó napja.

Egy ideig keresgéltem, aztán letettem róla, most az égbolt fedte a budimat, megannyi előnnyel, megannyi hátránnyal. Sutyek úr sem találta, pedig tűvé tette a budi környékét, minden csökönyössége hiábavalónak bizonyult, a végén már dühöngött, hogy egy buditetőt nem nyelhet el csak úgy a föld, valahol itt kell lennie a közelben. Biztosan belekapott a szél, és átvitte a szomszédba, de arra ne is számíts, hogy onnan visszakerül. A Vén Bolond Szalai mindent begyűjt, talpalatnyi hely nincs már az udvarában annak a marhának.

tovább »

A megbeszéltnél negyed órával korábban érkeztem a Tündébe.

Hiába vedlettem át magamat kíváncsiságból nemegyszer noszti fiúvá az ideköltözésem után, és hiába kerestem a régi szerelmek lábnyomát városszerte, a Tündébe nem jutottam el. Pedig kézenfekvő lett volna, mert a Tünde a középiskola menedékházának számított, és külsőleg alig roppantott rajta valamit az idő fogazata, ráadásul a neve is megmaradt, ha egyebe nem is.

Egy Hasznavehetetlen Régi Ismerős imbolygott a Tünde előtt kukaturkáló fémpálcával és koszlott szatyrokkal. A szatyrok lényegesen felülmúlták a Hasznavehetetlen Régi Ismerős gönceinek állapotát. Nem ismertem rá, hiába volt nagyjából velem egykorú, hiába szólított a nevemen.

tovább »