Faludi Ádám

– Rockdíler vagy – bökött mellemre mutatóujjával Som (még Vaar Ferencként) 1970 decemberében a Leendő Halottak Klubja szokásos péntek esti összejövetelén. Akkor már közel tíz éve rockdíler voltam, csak nem tudtam, hogy ez rá a megfelelő kifejezés. Hogy majdnem ez a megfelelő kifejezés az úgynevezett életszemléletemre, világlátásomra, meg arra, ahogyan a csikket messzire pöccintem, fejemet hátravetve, napszemüvegben egy jól látható helyről. Ma már tudom, hogy nagyjából olyan megbízhatóan fedte a valóságot ez a megjelölés, akár a nyitva felejtett cefrés hordó tartalmát a muslicaraj.

Attól a naptól kezdve aztán ez a rockdíler rám is ragadt, akár palackra a címkéje, ezt a megkülönböztető jelzést villogtattam az úton, hogy a Hétköznapi Halandók meg tudjanak különböztetni.

– Nézd csak azt a földet seprő égi meszelőt azokkal a libegő selyemszalagokkal ott a túloldali járdán! A katmanduját neki! Azt a nepáli mindenségit! Ó a transzcendens Rishikeshbe bele! Ő a Rockdíler! Úgy bezony!

Néha nem vettek rólam tudomást, pedig figyelemre méltó hangjelzést is használtam.

Figyelemre Méltó Hangjelzés: glug-glug. Ez nagyjából annyit tett, hogy aki el szeretné hagyni az országot, utazzon a fővárosba.

Amikor valamilyen egyszerű oknál fogva egymáshoz koccantunk, menten rásóztam az érintett Hétköznapi Halandóra valami olyat, amiről addig sejtelme sem volt. Talán azt hittem, hogy felnyílik a szeme, megvilágosodik, és így lassanként majd kezdetét veheti valami állandósult karnevál, ha nem is mindenütt, de legalább az Elme Vidámparkjában és a környékén, ahol én meg a hozzám hasonlók keringenek folyamatosan, mint afféle hívójelre váró szatelitek valahol az űrszemétdombon. Ekkora naivitással grizzlyt lehetne dobni ötven méterről még ma is.

Általában úgy kezdtem, hogy nem igaz a szóbeszéd. Ezt a fordulatot jól ismerte minden Hétköznapi Halandó, mert a rádióban korábban már ezerszer hallhatta néhány szemeszterrel korábban egy táncdalénekes előadásában. Minden valószínűség szerint Németh Józsefnek hívták a táncdalénekest, és minden valószínűség szerint Németh József eredetileg esztergályosként dolgozott, s csak utóbb kezdett táncdalénekelni. Azért mondom, hogy minden valószínűség szerint, mert akár más szakmák iránt is lehetett vonzalma Németh Józsefnek, aki csak névrokona Németh Lehelnek, ugyanazon idők másik népszerű táncdalénekesének. Annyi bizonyos, hogy valamelyik Jellemző Hang birtokosa odahagyta a híres esztergálást a híres táncdaléneklésért, és nem ő bánta meg.

Külön-külön tehát megállja a helyét Németh József és az esztergályozás, továbbá Németh Lehel is megállja a helyét, mert akár ő is énekelhette az említett dalt. Ugye nem igaz a szóbeszéd, hogy te hallgatod az esti mesét, csak az irigyeid szája jár, mert nem vagy kisgyerek már. Ha nem igaz, akkor is szép, súgdossa fülembe mindeközben Henri Micheaux, a híres francia költő. Glug-glug.

Rádiók százezreiben izzottak az elektroncsövek, hogy ezt az Üzenetet célba juttassák, hogy lakások százezreiben szólalhasson meg egyszerre az éteri hang. Én meg ezzel a bevált ostyával álltam elő, és az óvatlan Hétköznapi Halandó nyelvére helyeztem, hogy csak tartsa ott, s hagyja felszívódni. Persze belecsomagoltam a saját portékámat is, ami lehetett bármi, csupán szabályos és elfogadott nem, és azt sűrítettem bele, hogy ez a rock.

Rockkal kereskedtem haszonkulcs nélkül. Rokkereskedő voltam, azaz inkább rockterjesztő. Rockhintő. Terítettem a rockot, mint földműves szántás előtt a gyönyörűséges istállótrágyát a földjére, ám se a zenéről, se a kifejezés eredetéről nem volt szó, inkább az élet szemléletéről, a szemlélet módjáról, esetleg a cukorspárga természetéről, vagy az uborkasaláta élvezetének jelentőségéről. Most sincs másról szó. A rock csak egy kód a szélesség, hosszúság és a tágasság jelen idejű megnevezésére. Száguldozás a pillanatnyi végtelenben, magadban belül és magadon kívül. Utóbbi esetben a centrifugális erőhöz fohászkodva.

Mit jelent ez? Nem tudom. Azért költöztem ide, hogy megtudjam. Vagy éppen egészen másért, nem érdekes, nincs jelentősége.

Egy biztos. A rock nem azt jelenti, hogy táncoljunk. A táncoljunk sem csak azt jelenti, amit elsődlegesen. A Táncoljunk című pocsék könnyűzenei műsort is jelenti, de csak azok számára, akik évtizedekkel ezelőtt szombat esténként a Kossuth Rádió mellett gubbasztottak, hogy a zenét csak nyomelemeiben tartalmazó műsort végigszenvedjék a nyomelemek miatt. A nyomelemek az utolsó tíz percben várták, hogy előbukkanhassanak a fölébük hordott uszadékból. Legtöbbször a Rock and roll music bukkant elő a Beatlestől, és a Hippy hippy shake a Swinging Blue Jeanstől. A magnetofon még az álmok világába tartozott, mit lehetett tenni?

A Táncoljunk a Sütőrum édestestvére.

A Sütőrum három százalék alkoholt tartalmaz, kilencvenhét százalék szart kell meginnod ahhoz, hogy hozzájuthass ehhez a három százalék nyomelemhez.

Valamikor, nem is olyan régen cédé másolatokkal is terjesztettem a rockot, kizárólag napfényes délelőttöket és deviáns életmód recepteket égettem bele a műanyag korongokba. Úgy üzemeltem nagyjából, mint Monthy Pyton Egyszemélyes Repülő Cirkusza, amelyiknek esztrád zenekarát Homér Simpson vezényli kígyóuborkával, de nem ez a lényeg, nem ebből éltem, hanem a levegőből. A gyári cédéknek, a hamisítványaikkal együtt lényegében már tegnap bealkonyult. Megjelenésük előtt megtalálod őket a Világ Hálójában. Ott fickándoznak ezüstösen csillogva a halászra várva, ha nem vagy ereklyegyűjtő, tájékára sem mész már a lemezboltoknak.

Egész életemben rockdíler voltam, miután ráeszméltem arra, hogy körülöttem gyakorlatilag majdnem mindenki tévedésben él. Én is majdnem tévedésben éltem, de akadt egy pillanat, amikor megengedtem magamnak, hogy felülírjam korábbi mindenségemet. Angyali pillanat volt.

Ma már se rockdíler nem vagyok, se más. Csak emigrálok és elvagyok.

Papírlány

Valamelyik régi karácsonyra a Brémai muzsikusokat kaptam. Ez egy mese-leporelló volt. Egy széthajtogatható, színes karton, felül az ábrák kontúrja mentén formára vágva. Hol hagyhattak el a Brémai muzsikusok?

Korábban meg egy papírtanyát is kaptam, lévén a leporellók ideje egyéb híján. Ha felnyitotta az ember a nagy alakú, könyvre emlékeztető borítót, akkor egy tanyasi idill tárult a szeme elé. Kiemelkedett a keménypapírból hajtogatott ház a lefektetett borító síkjából, körben kerítés, kapuk, baromfifélék, kutya, macska, tehén, disznó és a ház népe. A házban lámpa égett. Papírlámpa papírfénnyel. Gyönyörű volt.

Sokat bámultam ezt a papírtanyát egy valódi tanya valódi asztalán, és azt hittem, hogy a papírból készült azért valamivel valóságosabb, mint az, amelyikben éppen időzöm.

Betelepítettem fantáziámmal a papírudvart, és fülig szerelmes lettem a kútról vizet hozó papírlányba. Hol hagyhatott el ez a papírlány?

A kulcs Frank

Rengeteg eszem volt hajdanán, egymagam elegendőnek bizonyultam az összes létező és leendő kérdés megválaszolására, csakhogy senkit nem érdekeltek a válaszaim. Pedig megszorongathattak volna, mert alapjában véve semmit sem tudtam a lényegről. Ma is csak annyit, hogy feltételezhetően létezik.

Én voltam a két lábon járó megoldás, a kulcs! A kulcs Frank. Ez így igaz most is, csak  azóta már kicsit romlott az összeköttetés eszem tároló rekeszei között. A folyosókon, járatokban mindenfelé eldobált üvegek, sörös dobozok halmán kell átgázolni, hogy célba érjen a hírvivő: Az italt elhagyni remek dolog, de ha nem emlékszel rá, hol hagytad el, az elég nyomorult érzés. Ez a graffiti fogad minden egyes elágazásnál. Valaki nagyon szorgalmasan követett, és piszok sok időt fordított rám valamilyen oknál fogva. Öt perc feliratonként, teljesen feleslegesen. Már az első előtt megjegyeztem, aztán amúgy is akadtak tanulságosabbak, meg egyediek. Mondjuk, mint a Tom Waits féle tera sok pia-sokkterapia kombináció, és mások, (sokan mások) életösszegző, egész életet összegző félmondatai. Azok megerősítettek a hitemben, és növelték a biztonságérzetemet, ráadásul hosszú percekig vigyoroghattam rajtuk.

Ha butább és gyávább lennék, elfogadnám, hogy ezt a helyzetet a korral járó megfontoltságnak nevezzük. De még mindig nem vagyok kellőképpen buta, se kellőképpen gyáva. Ha kellőképpen elhasznált lennék, elhinném, hogy a pusztulás gépezeteit kihajigálhatom az űrbe, s azok ott is maradnak mindörökre.

Som szerint azért nem dobhatjuk el a rágógumit az utcán, mert a feketerigók ehetőnek vélik, s addig csócsálják, amíg össze nem ragasztják vele a csőrüket. Szerintem ez egy téveszme, de jól hangzik, és elfér a többi között.

És mekkora dohányfüst kóvályog ezeknek a folyosóknak a levegőjében! Néha legszívesebben kiszellőztetnék, jókora huzatot keltenék bennük, de ahhoz vissza kellene utaznom az időben. Az pedig nekem nem megy. És persze senki másnak sem megy, csak hát annyira szeretnék, ha sikerülne nekik, hogy már csupán a technikai kivitelezést tartják az egyetlen megoldandó feladatnak. (A legolcsóbb utazás a reinkarnáció, mindössze meg kell halni indulás előtt.) Egyetlen kérdést tesznek csak fel, de a válaszra egyáltalán nem kíváncsiak.

Twiszt pulóver

Először akkor voltam rockdíler, amikor növénytan órán, hatodikos koromban belevéstem körzőheggyel a padba, hogy kamóresz twist agén. Így fonetizáltam, fanatizáltam a Camon Let’s Twist Again-t. A körzőhegy nyomvonalát ceruzával kivastagítottam, majd elégedetten vártam a csengőszót.

Életem tengelyét a fekete-vörös mintázatú zoknim, és a vé kivágású – természetesen fekete -, úgynevezett twiszt pulóver képezte. A tengely szerelvényei vágyakból, ismerethiányból és képzelgésből adták ki azt az elálló fülű, kis fejű és nagy orrú hatodikost, aki rohammal készült meghódítani kamaszkora Rock Everestjét. Pörgött a tengelye körül, s azzal fokozta a sebességét, hogy naponta meggyőzött valakit; a kamóresz twist agén a Legjobb Szám A Világon. Chubby Checkernek és a Let’s Twist Again-nek ezzel semmiféle jó szolgálatot nem tett. Akkor tett volna, ha megvásárolja ezt a lemezt, és ugyanerre rábírja a többieket is. Akkoriban azonban nemhogy amerikai, de még magyar lemezt sem lehetett vásárolni. Olyat semmiképpen, amelyiken legalább valami halvány utalást találtál volna arról, amit a twist jelentett. A Pancsoló Kislány élvezte a strandot és ujjongott, hogy Bambit ihat.

A twistet szerencsésen túlélte az egész világ, s jött a nyár, a madison, a let kiss, szajonárátokió, a tikitaki, hot dog, a kacsatánc, a moncsicsi, a tamagocsi, a hamburger, és egyéb tömegcikkek reklámcsomagolásban. A hírnév kopogtat! Kapcsold be, erősítsd fel, tűnj el a szemem elől!

A Hullámok Hátán Lovagló Ford

A Plaza parkolójában még mindig ott állt a kocsim, aminek azon az esős áprilisi éjszakán épp a közelben tört ripityára a jobb gömbcsuklója. Másnap csak úgy tudtam néhány őgyelgő segítségével idetolni, hogy leszereltem a jobb első kereket. Fejenként egy üveg bort ígértem két rozoga és hajléktalan piaci polgárnak, ők meg összeszedték az összes maradék életerejüket, és idenavigáltuk közösen a vén Fordot. Vén volt és rokkant, alig jobb kondícióban a piaci polgároknál. Az öcsém után maradt rám, ő meg bolondult a muzeális amerikai tragacsokért. Ezt a hatvankettes Thunderbirdöt alig hajtotta, mert egy holdas téli éjszakán elvették a jogosítványát, miután merev részegen keringett frissen felújított büszkeségével a lakótelepen, nem találván a lakását. Józanul is komoly próbatétel betájolni egy lakótelepi bokszot, hát még viszontlátási zavarokkal küszködve! Egy hatvankettes Thunderbird mélyén ülve azonban képtelenség. Ez az autó sok mindenre alkalmas, de közlekedni és parkolni vele a huszonegyedik században nem tartozik ezek közé. De lehet, hogy tévedek és csak nekem nem sikerült soha rendesen egyik sem.

Több kiló nikkel és megszámlálhatatlan domborulat borította, mondhatni, hullámok sokaságából állt. Öcsém Hullámok Hátán Lovagló Madárnak keresztelte el. A veterán autók találkozóján sokan csorgatták volna utána a nyálukat, annyi szent.

Visszacsavaroztam a kerekét, aztán otthagytam. Remek hely, jó kilátás, ingyen-parkoló. Nem adtam a lecsukható tetőnek sok esélyt arra, hogy túléli a Helyi Bicskák Éjszakáját.

A lemezhamisításoknak egyébként semmi köze a rockdílerséghez. Egyszerűen ingyen osztogattam kezdettől fogva a rocktablettákat. Ezt vedd be, aztán menten Új-Zélandivá változol! Vagy Tasmán Ördöggé. Az is kapott, aki véletlenül nem botlott belém. Minek lettem volna normális, amikor a hivatalos államforma abban az országban, ahol éltem a Népi Demokratikus Idiotizmus volt? Legalábbis addigra, mire felnőttem, mert azt megelőzően a pokol átirata alapján működött.

A rock egyáltalán nem jelentette azt, hogy rock. Lehetőleg kerülni kell, hogy kétszer egymás után ugyanazzal az élőlénnyel bújj ágyba. Ezt jelentette inkább. Nem kell levágni a nyakkendőből. Ha nem kötöd a nyakadba, nem lóg bele a levesedbe.

A rock nem zene, hanem életforma. Az élet formája. Lélekforma. Mindkettő elektromosságfüggő, ez a közös bennük. A függőség. És csak jobb kifejezés híján nevezi az ember rocknak. Kell egy jó kód, mert anélkül nem megy, aztán gondoljon mindenki, amit akar, vagy amire képes.

Ekkor már nem a hatodik osztályos pad lapja kínálta magát horizontként. Még felkerült rá a Szpirigonzálesz Pat Boon-tól (évek teltek el, mire kiderült, hogy speedy ez a Gonzálesz), és a Hullámok hátán lovagló madár a Trashmen-től, aztán egyik pillanatról a másikra azon vettem észre magamat, hogy a vízen járok.

– A Hullámok hátán lovagló madarat a bátyám hibátlanul tudja végigénekelni – húzta ki magát a Hullámok hátán lovagló madarat éneklő bátyus öccse. Ez egy igazán szemtelen lemez. Narancssárga színű, a szöveg semmi, és – meg nem erősített hírek szerint – a kölyök Ginger Baker ütlegeli rajta a dobokat.

Hitted volna? Ha képtelenségnek tartanánk,  nem lenne lehetetlen. De nem képtelenség, hanem pontosan úgy igaz, mint a meg nem erősített hírek.

Nyeklett egy jólesőt Idő Néne Kereke

Arról volt szó, hogy talán három százalékra tehettem azon embereknek a számát, akik felfogták, hogy mennyit ütött az óra. A közösségek összetételének alapképlete pontról pontra megegyezik a Sütőrum vegyi felépítésével. Mondjuk, úgy hatvannégy-hatvanöt táján az emberek három százaléka talán tudta. A többi beledugta a fejét a múlt ködébe, és vágta a fát továbbra is hűvös halomba.

Mintha nem is nyeklett volna egy jólesőt az Idő Néne Kereke.

Gondoltam, néhány év alatt feleszmélnek, s ha nem, hát kipusztulnak gyökerestől. Vagy felépülnek szellemileg. Nem tudom, mit hittem a fennálló kilencvenhét százalékról. Hintettem, szórtam a derűt és a szabadságot, mint vidám földműves a gyönyörűséges istállótrágyát. Hintettem, mint velem együtt annyian. Tévedtem. Ma talán többen vannak, mint valaha. Mármint a tévelygők, akik az eltűnt idő nyomát használják sorvezetőnek.

Kell egy ilyen jó kis nyomravezető, mert különben nem a hírnév kopogtat, hanem a pánik.

Jól elücsörögtem itt a padon, néztem a galambokat, és egy kicsit elbeszélgettem magammal.

Adjatok nekem egy fix Mona Lisát, és kifordítom sarkából a nyugalmatokat! Ollé!

Én meg itt maradtam továbbra is ellenzékben.

Képzeld el, hogy egy avitt rendszert találsz, amelyiket felül kell írni, nem is törődsz vele, mert azt hiszed, saját magát írja felül, aztán lassan esik le az állad, mert marad minden a régiben. Ilyenkor a leghelyesebb elintézési mód: – Legyints rá, nem érdekes!

A tévelygőknek olyan védelmi rendszere van, amelyikkel szemben az igazságnak még egy halovány nyögete sem lehet.

Ámuldoztam a fél évszázadot késett költők mennybemenetelén is. Nimfák, fuvola, szavalat, mintha kétszáz éve nem történt volna semmi. A City Lights Book élő adásának se híre, se hamva. Idő Néne átaludta az avantgardot. Azt hittem vicc. Az is volt, de közvetlen járat, ingyen jeggyel. Azt hittem vicc, azt hittem vicc. Ma már nem hiszem, hogy vicc, ma már azt hiszem, hogy itt ez a valóság. Sok elegáns, lökött, tarfejű zakós, mellén csimpaszkodó pillanatszemüveggel diktálni próbál Idő Nénének.

Én meg emigrációban élek minden valószínűség szerint. Az emigráció olyan, mint a Narancs Szabad Állam, nincs területe, csak állampolgárai, és önálló képviselete az Egyesült Nem Szervezetében. Himnusza az Égigérő Röhögés. Legyints rá, nem érdekes.

A Narancs Szabad Állam Amszterdamban jött létre, emlékezetem szerint 1970-ben.

Némely fickók felszedték a belvárosban az út egyik kockakövét, és narancsfát ültettek a helyébe. Aztán kikiáltották a Narancs Szabad Államot, és kérték ezen új államalakulat felvételét az Egyesült Nemzetek Szervezetébe. Komolyan kellett volna őket venni. Akkor ma nem ülne a Pokolba Tartó Vonaton a fél világ, hanem bankárokat áldozna rituális összejöveteleken a bolygó megmaradásáért fohászkodva.

Som hangját hallom. – Ma már többet ér a holnapnál, mindaz, ami ma történik – mondja. A Leendő Halottak Klubjában lassan esik le az állam. De leesik. A Hétköznapi Halandónak nem esik le. Hiába minden.

Som

Azt álmodtam, hogy a kórházban fekszem, s Som hajol fölém. A rövidség kedvéért, s a fanyarság okán: Som, aki eredeti nevének használatától is eltiltotta magát, amikor elérkezettnek látta az időt. Így különböztettük meg saját magától: Som. A rövidség kedvéért, s a fanyarság okán. Költő volt a javából, de a Vaar Ferenc családi hagyatékot túl közönségesnek tartotta, és a Vanra Cefre költői azonosítót kockázta ki belőle, amikor elérkezettnek látta az időt. Ezen a néven aztán a kutya nem közölte, az is igaz, hogy nem is nagyon erőltette a dolgot. Amikor meg kezdte volna beadni a derekát, már elkésett vele.

Ő volt az egyik olyan földi lény, akivel szót tudtam érteni.

– Som – mondtam neki -, én egy világhírű amerikai zsidó író szeretnék lenni.

– Erről sajnos lecsúsztál – válaszolta.

– Akkor meg a legnagyobb semmittevő.

– Jó úton jársz – felelte.

– Nem akarok meghalni.

– Tedd próbára az akaraterődet.

– Nem akarok fiatalon megöregedni.

– Ne légy feledékeny.

A másik közeli hozzátartozóm pedig a Goodmans hangszóró volt. Húsz wattól felfelé.

Aztán eszembe sem jutott többé, hogy író legyek. Csak az, hogy legyek. Nem akartam fiatalon megöregedni. Vanra Cefre kobold képe, azzal a kusza göndör, fekete hajjal az angyalt juttatta eszembe. Az Angyalt. Az utolsó órák időpontjáról azonban egészen más elképzeléseim voltak.

– Ha már csak egy hét van hátra az életedből, ne vegyél tartós tejet – súgta a fülembe a kobold a közismert jótanácsot, aztán egy nem evilági vihogást hallatva kihátrált a kórteremből.