Bizonyos gyakorlat
2003. December 16. faludi
„A nyári hajnalok teszik, hogy szívesen élek.” Kinek a szájából hallva furcsa ez?
„Ha nem lenne nyár, akkor is szívesen élnék, mert ilyen az alkatom, állandóan ámuldozom, hogy ez az egész lehetetlenség működőképes, ellentmondva mindennek, beleértve önmaga létezését is.”
Valahol elvesztettem a viszonyítási alapomat. Felakasztottam egy presszó fogasára a múlt században, és ottfelejtettem. Frank Sinatra énekelt a múlt században az én utamról és az idegenekről az éjszakában. Braustolz sört ittam hozzá, utána meg kávét.
„Legszívesebben víz mellett szeretek felébredni. Lehet az tó, folyó, patak vagy maga a Lautreamont és Saint-John Perse arcmását hintáztató fenséges óceán. A vízgyöngyök
fűzére a legdrágább ékszer a szememben.”
Legtöbbször emeletes házak állott levegőjű szobáiban szoktam nyaranta felébredni. A napfényt átalakító, éjszaka is meleget sugárzó betonfalak közé panelszirének csábítanak sejtelmes ígéreteikkel. A lányok feszületére mondom, magamtól sose mennék.
Hajnaltájt a meleg levegő s az izzasztó ágynemű miatt elindulok megkeresni az erkélyajtót és az elmúlt este maradványait. Tudom, hogy mit találok, mégis a nyári hajnalok miatt élek szívesen.
Finom bőrű, suhogó hajú és illatos lány maradványai hevernek mellettem az ágyon. Ahogy fokozatosan rányílik a szemem, úgy tűnik el arca elől az éjszakai maszk. Ágyrém. Nem történik semmi meglepő és váratlan, csak éppen lábra kapna már az ember. – Az avokádó és a távokádó nagyon távoli ágon rokon – gurul ilyenkor a szekrény alá egy végletekig kiürített borosüveg. Különféle gyerekjátékokkal teli polcok veszik körül az ágyat s az egész szobát. Babák, macik, kutyusok. Panelszirének esetében gyakorlatilag semmi eltérés a koreográfiában, csupán a kellékek mások. Most az elbaltázott gyerekkor szindróma díszletei közé kerültem. A lány lelke három évtizeddel ezelőtt lekéste a testét, amit a nő azóta sem vett észre. Ez a lélek most is az elhagyottak egykedvű szomorúságával ül egy fehérre festett széken a vasútállomás restijében, és dönti magába a Jaffát ginnel meg a korsó söröket. Éjszaka a váróteremben hortyog a padon, s reggel kezdi a várakozást elölről.
Ez az arc itt a párnán az összekuszálódott hajszálak közül kibukkanva nem a tegnap esti arc. Hogy valami mentséget találjak a nyári hajnal számára, arra ösztökélem magamat, hogy eszembe jusson a megfelelő, helyzethez illeszkedő kozmetikum. Az, amelyik kellőképpen visszatekeri a valóság számlálószerkezetét.
„- Szeretem azokat a nőket, akiken alul, felül vékony fekete csík látható.”
Van esélyem rá, hogy megbocsássak magamnak.
Felöltözöm és megkeresem azt a szekrénysorba ékelt polcszakaszt, ahol a hanglemezek vannak. Amióta a szirének énekét hallom, nincs ez másként. Panel-panel után, szirén szirénre, lemezek a szekrénysorban, a Nagy László, Pilinszky és Saint-Exupéry triász szomszédságában.
Minden alul – felül vékony fekete csíkot viselő nő régi vinil lemezei között van legalább egy olyan, amelyik ritkaságnak számít, vagy én csorgatom utána a nyálamat eredménytelenül évek óta. Ezek a lemezek a tulajdonosuk számára nem jelentenek semmit. Egy Kovács Kati és egy Omega közé ékelődött Air Force Ginger Bakerrel a melléfogás műve lehet csupán. Egy turistautazás emléke, ajándékozás az orosz rulett ismérvei szerint. Szinte keresgélés nélkül rátalálok erre a rám váró példányra, s hónom alá véve távozom, óvatosan húzva be magam után az ajtót, hogy elinduljak megkeresni a vízparti hajnalt, a létezés összes érzékelhető és érzékelhetetlen alkatelemét, diskurálgatva közben a barátságos és megértő feledéssel. Mondhatnánk közönséges lopásnak is a dolgot, de én inkább az egyensúly helyreállítására tett egyszerű kísérletnek nevezem. Valójában ez egy bizonyos gyakorlat azokban az önmagukba folyton visszatérő és szűkülő körökben, ahol az időmet töltöm. Nagy találkozás egy lánnyal a túlsó partról. Babák, macik, kutyusok.
Ez a mai ébredés egy eredeti 1964-es kiadású Rolling Stones-al hozott össze. Balról Harangozó Teri, jobbról Korda György. Semmi Új Barázdát Szánt az Eke lemeztársaság, semmi lemezeszterga, semmi vicc. Ez a korong érintetlen. A No.2 című Decca produkció. (Printed in England by Macneill Press, London, S.E.1. Cover photograph: David Bailey. Produced by ANDREW LOOG OLDHAM for impact Sound. Mono Lk 4661. A hitelesség kedvéért.)
Hat év híján negyven évvel ezelőtt kellett volna hozzájutnom, hogy szinkronban legyünk. Talán akkor az időcsuszamlás törmelékei alatt, a vasútállomás restijében máshogyan darvadoznának a babák, macik, kutyusok, az elhagyott lelkek és a jaffa-dzsinnek.
