gépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregény
gépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregény
gépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregény
gépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregény
gépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregénygépregény
Gépregény
– A szereplők közül mind a ketten kitalált személyek vagyunk –
Volt egy időszakom, amikor határozott elképzelések éltek bennem az élet lényegéről, tehát valójában semmit sem tudtam róla. Azokban az években folyamatosan és kitartóan alig egy pillanattal korábban múlt el a kamaszkorom.
Azokban az években névvel azokat az éveket nevezem néven, amelyekben jobbára olyan dolgok történtek meg velem, amelyek addig még sosem. “Egyszer / melyik évben? / először / ébredtem föl idegen helyiségben / és először vettem észre / hogy egyáltalán helyiségben vagyok” – ahogyan az eredeti Peter Handke erdetijében írva van.
Peter Handke mítikus lényként – mindenható sugalmazóként – működött autokratikus berendezkedésű birodalmamban, a Nagyvilágban olvasott Közönséggyalázás című szövegkönyve miatt.
Előzmények.
A Közönséggyalázásra Kovács Gábor hívta fel a figyelmemet.
– Bandi.
Csak ennyit mondott, és én tudtam, hogy mit akar. Senki más nem hívott Bandinak, azon egyszerű oknál fogva, hogy a nevem még csak nem is emlékeztetett a Bandira. Ez a dolog nyitja, s mi hamar kiismertük egymás szófordulat-tárolóját.
Megsemmisítő vélemény élt bennem a Közönséggyalázásról, még mielőtt egyetlen betűje elém került volna. Megsemmisítő vélemény élt bennem a 22-es csapdájáról is. Egyszerűen megsemmisítő véleménnyel közeledtem majd minden rajtam kívül eső dolog felé. Ezek körébe általában olyasmik tartoztak, amiket még nem ismertem. Majd szétvetettek a megcímzetlen indulatok. Egy olyan borítékban kotlottam, amelyiken csak a feladó neve szerepelt, de az betöltötte az egész címoldalt.
– Unom a háborús történeteket! Jön Mitya a geroj, és halomra lövi a fasiszta hordákat egymaga. Az elvtárs meg széttépi mellén az ümögöt, hogy – Ide lőjetek! -, és akkor odalőnek neki a fasiszták, nácik, klerikálisok, fehérek, árulók, kapitalista disznók, kulákok és elvbarátaik. Utálom ezt az egész alattomos keleti pereputtyot honi helytartóikkal egyetemben! Az én szerepemet ne írj a meg senki.
Heller könyvét (A 22-es csapdája) természetesen szintén nem olvastam akkor még. Ösztönösen ráéreztem a remekművekre, és ezek taszítottak. Megérzésből féltékeny voltam rájuk.
A szabadságvágyam állandó határsértőként kódorgott a végeken, és minden kínálkozó alkalmat megragadott, hogy rendszeresen kirontson a gyepűk fogságából. “Az nagy széles mező,/Az szép liget s erdő/Sétáló palotájok;/Az útaknak lese/Kemény harcok helye,/Tanuló oskolájok;/Csatán való éhség,/Szomjúság, nagy hévség,/S fáradtság: múlatások.” Balassit rnagára kanyaríthatta az ember, mint egy földet seprő fekete köpenyt. Ugyanezt talán csak Bob Dylannel lehetett megtenni. Hangsúlyozom: akkor. Akkor, amikor különös elszántsággal utáltam azt a helyzetet, amelybe születésem következtében sikerült belenőnöm.
És ekkor aztán jött a Kovács Gábor. (Intézménynév. A Kovácsgábor. Külső és belső jellemvonások felvázolása érdektelen, lényegében általánosan ismert és látszólag emberi tulajdonságokról lévén szó.) Kovács Gábor, aki mindent tudott, és már felnőttnek számított gyakorlati értelemben is. Rólam is mindent tudott. Tehát tudta mindazt, amiről nekem még csak sejtéseim ha lehettek. Rávett, hogy elolvassam a Közönséggyalázást és a 22-est.
– Nem okoznak maradandó külső elváltozást, én naponta befalok pár fejezetet hasonszőrű munkákból, és észre sem veszed rajtam. Csak azokat adom a kezedbe, amiket kipróbáltam.
Száz év magány. Gide, Camus, Sartre, Mailer, Böll, Grass, Aragon kezdetnek. Az olyanokat, mint például E. Dirin „Harci irányon” – I.Sz.Polbin, A Szovjetúnió (kétszeres) hősének önéletírása -, s más veretes tákolmányokat testi-lelki-szellemi fejlődésem későbbi szakaszában, már önállóan vettem magamhoz.
Kovács Gábor bármit mondott, adósom lett. Hitelt adtam a szavainak.
Ő is elhitte még azokban az években mindazt, amit mondott. Megtalálta hozzá bennem a szükséges lelki támaszt.
Sokszor virradt ránk a nap ott a Szent Imre szobor közelében, abban az átmeneti lakásként használt épületben, ahol Kovács Gábor élt, mint családjának egyik alkotóeleme.
Bányakáros volt a ház, miként az egész város, ám a város, mint nevezetes mértani és egyéb hely jelenleg ugyanúgy érdektelen, ahogyan az imént elsikkasztott jellemzés. Ezzel szemben azonban igenis érdekes, hogy e házban, amelyet konok elszántsággal otthonként használt a család, szép számmal estek meg bámulatos dolgok. Egyike volt ezeknek az, hogy az emberi fogyasztásra alkalmas italok fogytával a spájzban némi matatás után mindig akadt még valami emberi fogyasztásra alkalmatlan innivaló is. Pl. savanyú pálinka, kávélikőr, orvosi alkohol, sósborszesz, stb. Ezeknek gyilkos kedvét leleményes ötletekkel, némi tunningolást követően általában sikerült elvennünk. Megnyugtató érzés volt erre a spájzra, s a benne rejlő lehetőségre gondolni hajnal három tájban, amikor ultrabaloldalunkra fordulva győzködtük egymást.
A bányakáros kifejezés azt jelentette, hogy a süllyedő talaj miatt megrepedeztek a házfalak, a hivatal az eredeti tulajdonosok számára lakhatatlanná nyilvánította ezeket az épületeket, s átmeneti időre kovácsgáborokat költöztetett beléjük.
Kovács Gábor mindent tudott, és mindent tényekkel alátámasztva logikusan bizonyítani is képes volt. Ugyanakkor bármely állításának az ellenkezőjével is meg tudta tenni ugyanezt. Nem állt útjában semmiféle akadály. Egy gátlásos, korlátokkal teli pitiánerré változott az emberi faj vele szóba elegyedő összes képviselője. Ajtó-ablak tárva előtte széles e világon.
Én meg az irigységgel vegyes ámulat szobraként próbáltam őt levenni a talapzatáról.
– Hogy van az, miként lehetséges, hogy te mindent tudsz? Sőt, mindent jobban tudsz még annál is, ahogyan valójában tudod?
Hajnalodott már (akkor is), amikor ezt megkérdeztem.
A bodzákkal körbenőtt Szent Imrén túl a bányászbuszok zúgása ébresztette a maradék élővilágot, ébredeztek a madarak, faágak, virágok, emberek. Elfogyott az italpótló keverékünk, a figyelmetlenségből nem tövig szívott cigarettacsikkek értéke a derengő égig ért, s egy csepp hajlandóságot sem éreztünk a lefekvéshez.
Kovács Gábor nem szólt egy szót sem, hanem levette a cipőjét és megmutatta azt, amit a cipők addig eltakartak. Kovács Gábor lába patában végződött. Mind a kettő. Szabályos, előírás szerinti patában.
Már nem voltam olyan állapotban, hogy meglepődjek, netán levegő után kezdjek kapkodni. Nem is lett volna rá időm, mert folytatva válaszát (body art), fellebbentette háta mögött zakóján a bevágást, s előbukkant alóla az ismert formájú, rövidke, kunkori és szőrös farok. Ezt követően kezemet a feje búbjára tette, s én érezhettem a két púpot, a két szarvkezdeményt a feje tetején.
Hát ezért tudott mindent a Kovács Gábor.
És én vele cimboráltam.
Mutatóujját a szája elé téve titoktartásra kért.
Rábólintottam büszkeséggel párosuló ámulattal, a borzadály legcsekélyebb jelét sem észlelve közben.
Elhatároztuk, hogy ott azon nyomban belekezdünk közösen írt regényünkbe. Gépregény. Ezt a címet adtuk neki, miután az automatikus írás őseredeti módozatát választottuk, s közvetlenül az írógépbe kívántuk beleborítani a bennünk addigra megérlelődött eszenciát. Megfelelőnek ítéltük a dolgok együttállását hozzá.
Fejben el is készültünk vele azonnal (concept art), csupán a technikai kivitelezés maradt el, mert mindkettőnknek munkába kellett mennie reggel, azaz úgyszólván akkor ott, és azonnal.
Én azon a hajnalon, elhatározásunk fogantatásának pillanatában raktam le a már korábban felépített megsemmisítő véleményem tudományos alapjait.
