Faludi Ádám

A mostani hetvenes évek kétségtelenül ócskábbak, mint a legutóbbiak.

Srečko Puntaričnak – köszönettel.

Akadnak alattomos szándékú helyzetek, amikor nehezen viselem, hogy néhány röpke pillanat alatt képesek tíz-húsz évek elmúlni. Sőt, akár harminc év is megtörténik annyi idő alatt, amíg az ember fogat mos, megpróbálja befűzni a tornacipőjét, s valamelyik ismeretlen hősnőnek, akinek épphogy örök hűséget esküdött, búcsút int. – Adj még egy kávét az út előtt – mondja búcsúzáskor, akár egy kiköpött Bob Dylan. Aztán máris a mai délelőttben találja magát, mint egy harminc éve kiköpött Bob Dylan. Így különösen nehéz elviselni, hogy az élet ilyen gyorsan ennyi időt vesz el az embertől. Kész pazarlás. Mi mindennel lehetett volna foglalkozni helyette!

Ha Tihanyban járok, nyár van. Évente legalább egyszer kellene Tihanyban járnom, hogy minden évben legyen egyszer nyár Tihanyban. Ezen a fényképen harminckét évvel ezelőtt jártam Tihanyban. Egy fára szegezett WC feliratú táblához bújok, nekidöntöm felső sarkának az arcomat, az alsó sarkát pedig jobb kezemmel enyhén magam felé húzom. Amikor harminckét évvel ezelőtt ez a fénykép elkészült, a vállamon lógó háncsszatyorból egy fekete filctollat kotortam elő, s a WC betűk után még két cé és egy pé betűt rajzoltam. Híres képzőművész, író, filmes, zenész, milliomos és hivatásos semmittevő szerettem volna lenni. Azon a napon kaptam rá még harminckét évet, hogy valóra váltsam a felsoroltakat. Első ténykedésem a megvalósulás útján az volt, hogy a WC betűk után még két cé és egy pé betűt rajzoltam. Ezzel kockára tettem a szabadságomat, mert harminckét évvel ezelőtt két cé és egy pé betű megfelelő helyre illesztése még az engedélyezett mértékű szabadság elvesztését is jelenthette.

Szép idők, nyár Tihanyban.

WC ccp. Ezt a feliratot hagytam magam után, sietve a tihanyi visszhang irányába, hogy fagyit vegyek a fénykép készítőjének, akinek egy korabeli reggelen váratlanul búcsút intettem, akár egy kiköpött Bob Dylan.

Amikor a fagyit a kezébe akartam adni, valaki meglökte hátulról a karomat, s a felső málna gombóc belepottyant a ruhakivágásába. Egyenesen a közé a két ifjú halom közé, amelyeknek kedvéért ruhakivágásokat készítenek a ruhakészítők a női ruhákra. Dermesztő pillanat, amelyik egy kollektív vihogásba torkollik. Nem hiszem, hogy elhidegült volna emiatt tőlem a fénykép készítője. Nem ezért nincs itt ma délelőtt. Főzi a kávét egy változatlan reggelen, s nem tud arról, mi minden eshet meg egy röpke pillanat alatt. Én még részint ott állok az apátság előtti verőfényben, s nézem a lassan csúszni kezdő fagyigombócot, ő meg közben már a vénülő kávéfőzőt figyeli, hogy ne történhessen azzal a kávéfőzővel semmi jóvátehetetlen.

Ezért nem jött el velem ma ehhez a táblához. Nekem is csak nemrég jutott eszembe, hogy megkeressem, eddig nem is gondoltam rá, mert fogat mostam, megpróbáltam befűzni a tornacipőmet, s valamelyik ismeretlen hősnőmnek intettem búcsút. Amikor kezembe került ez a fénykép, elhatároztam, hogy elmegyek Tihanyba, hátamon a nyár, s odaállok a táblám mellé. Megmutatom neki, mi valósult meg belőlem pár röpke pillanat alatt. Feltéve, ha ott találom, ahol hagytam. Feltéve, ha ez jelent egyáltalán valamelyikünknek valamit.

A tábla ott volt. Ugyanott, ahol harminckét évvel ezelőtt. Csak a felirat folytatása hiányzott, a fénykép készítője, a filc, a fagyi, a visszhang, meg én.

Azt hiszem, a CCCP betűk együttesének jelentéséről már csak keveseknek van tudomása. – Az élet nem elveszi az időt az embertől, hanem hozzáadja, különösen akkor, ha alkalmat ad rá, mert ráér várakozni – mondta az Apátság, s megnézte magát a Belső-tó tükrében.

Ez a tábla túlélte a szövetségbe forrt szabad köztársaságokat. Nem történt vele semmi jóvátehetetlen a távollétemben, amíg egy pillanatra félrenéztem. Ez az én érdemérmem, amelyet még fiatalkorú lődörgőként kiérdemeltem. A Birodalom pusztulásához vezető úton egy homokszem. A csapágy rémálma.