Faludi Ádám

– Na, ezzel meg is lennénk – rakta le a hegesztőpajzsot Kopasz, végignézve az állványzat merevítő vasain. – Akár pakolászgathatunk is.

– Jól belehúztunk, délre haza is érhetünk – pillantott órájára elismerő fejmozdulat kíséretében Patás, az extra lábméretű segédmunkás. – Te képviseled aztán igazán negyvennyolcat, ha meghalsz, ledönteni sem lehet majd ekkora talpakról – hallhatta nemegyszer. – Hagyjál, van elég bajom belőle, zokni még csak akad, de a cipő kész tortúra.

Az őszi nap megcsillant a strand tavacskáinak vizén, a levelek lassan, ám folyamatosan szállingóztak lefelé az ágakról. Öt természetes fürdőmedence alkotta a strandot, közöttük füves terület, elszórtan juharokkal, platánokkal. Az állványzat, amelyet meg kellett erősíteni, egy tartályt tartott, csövek vezettek bele, és átellenben kikanyarodva belőle, távoztak a talajba, hogy ott kalandozzanak tovább. A karbantartók szokásos idény utáni körútjukat járták strandtól strandig, az Elmúlás fogadta őket a bezárt vigalmak bejáratainál. – Már vártam magukat, jöjjenek, nyári emlékeket árulok, maguknak olcsón adom.

A karbantartók két kocsival érkeztek, de már csak Kopasz Ladája állt a pénztár közelében a gesztenyefa alatt. A mérnökök, miután az eligazítást megtartották, még reggel elmentek. Összesen hatan maradtak. Kopasz és Patás a nagyobb javításokat végezte el, Tuskó, Vanek és Ragyás víztelenítette a víztelenítésre váró csőrendszert, lefedte a zuhanyzók lefolyóit, és hasonló aktuális tennivalókkal foglalkozott. Már egy órája végeztek, a főépület előtti padon beszélgettek. Többnyire arról, hogy mit kezdenek majd az ölükbe hullott szabadidővel, miután látszott, hogy Kopaszék is hamarosan befejezik az előirányzottakat.

– Legelőbb bemegyek a Bermudába pár fröccsre, aztán, majd ahogy alakul – nyelt egy jókorát Tuskó. Örült, hogy hamarosan megmutathatja a másnaposságnak, hogy ki az úr házban.

– Megnézem a telket, ott is van mit szöszmötölni – fújt egy füstkarikát Vanek.

– Videózni fogok, aztán agyoncsapom a szomszédot, mert szerintem, rájár az asszonyra – mormogta maga elé Ragyás.

– Előbb az asszonyt csapd agyon – zökkent le közéjük a padra Szita, aki nyaranta aranyat mosott apjával a Duna mentén. – Asszony nélkül a szomszéd hajítófát sem ér.

Szita a mérnökökkel jött, az elektromos hálózatot vizsgálta át, kicserélt pár neoncsövet, és áramtalanított.

Amikor induláskor Kopasz közölte vele, hogy ötszemélyes a Lada, menjen haza busszal, nem hitt a fülének.

– Itt akartok hagyni a világ végén? Azt sem tudom, merre van a buszmegálló, estére fogok csak hazakeveredni! Nem mondjátok komolyan!

– A Lada ötszemélyes, hova a francba akarsz ülni, a tetőre?

Hosszas huzakodás után Szita bevackolta magát a csomagtartóba, Kopasz egy gumikötéllel rögzítette a csomagtartó ajtaját, néhány centis rést hagyva. – Hogy meg ne fulladj hazáig a saját szagodtól – közölte vele a nyiladékhoz hajolva.

Elindultak, nem igen szóltak egymáshoz, a szabad órákra gondoltak, a maguk teremtette jutalékra, amelyet a cég még kiszállási díjjal is megfejelt. A búcsút intő Elmúlásra ügyet sem vetve ültek az autóban az utat nézve. Csak Kopasz törte meg a csendet jó negyed órával később.

– Remélem, a benzinszagot jól tűri ez a Szita, nyitottam neki szellőzőt, de az a két húszliteres elég rendesen bűzölög. Nem zárnak valami jól a kupakok. Csavartam rájuk rongyot, hazáig kibírják, ha a fele elmenne, akkor is megérte, annyival olcsóbb odaát.

– Odaát minden olcsóbb. Ha tíz éve ezt mondja nekem valaki, hogy a tótékhoz járok majd vételezni, kiröhögöm – dünnyögte Vanek, aztán folytatta a szendergést.

– Remélem, már nem pattognak a kölyök szeméből a szikrák! – próbálta folytatni a társalgást Kopasz. – Nem adná ki valami jól magát, nem igaz?

Miután a mellette ülő Patásnak is csak bólogatásra futotta, Kopasz maga nevetgélt a tréfáján – nem értik ezt a szikra dolgot, magas nekik -, majd az út menti tájat kezdte nézegetni.

Szita volt közöttük a legfiatalabb, alig fél éve, hogy dolgozott. Nehezen tudott megmozdulni a csomagtartóban, de nem bánta, Livi járt az eszében, az egyre közeledő szerelmeskedés pillanata, ami jócskán kárpótolta a keserves mozdulatlanságért. Nézett kifelé a keskeny résen, figyelte az utat, próbálta betájolni, merre járhatnak. – Rohadt büdös ez a vén tragacs – állapította meg, miután hosszas fészkelődés után sikerült benyúlnia a zsebébe. Előkotort egy cigarettát, hogy elterelje figyelmét szorult helyzetéről, majd tovább turkált a gyufa után. Amennyire lehetett féloldalra fordult, hogy mindkét kezét használni tudja. – Ma aztán nagy formában leszek bébi, éget a vágy, alig bírok már a szenvedéllyel! – dudorászta, szájában a cigarettával. Kitapogatta a doboz oldalát, ráillesztette a gyufaszálat, és gyakorlott mozdulattal végighúzta rajta. Várta, hogy sercenjen a gyufa feje az érdes, fekete csíkon. Elsőre nem sikerült, de másodjára igen.