Micsoda gyep! Harsány zöld májusvégi gyep a kertben a körtefák alatt, ez a második tavasza, erős, tömött, gondosan nyírt gyep.
– Minden páros órában jön csak elő.
– Én meg úgy tudom, hogy minden páratlan órában.
– Rosszul tudja. Páros órában, és nem kell sajnálni az időt. Odaáll az ember, fogja az ásót és vár.
– Hosszú, méla lesben, aztán a háta mögött mozdul meg a föld.
– És mégis mozog a Föld, és mégis van élet minden emberi erőfeszítés dacára! Hát nem gyönyörűség, hogy csak ácsorog ott a füvön, hallgatja a madarakat a napsütésben, és vár? Közben arra gondol, hogy mi zajlik a lába alatt, mennyi élőlény mozgolódik odalent. Minden páros órában, és nem csinál semmi hülyeséget addig, amíg az ásónyélre támaszkodik? Meg kell találni az élet örömeit.
– Hogyan örüljek annak, hogy elcsúfítja ez a féreg a szinte tökéletes pázsitomat? Felástam, gyomtalanítottam, tudja, hogy mennyi törmeléket szedtem innen ki? Vékaszám hordtam a szemétbe a téglaszilánkokat, cserépdarabokat, üveget, porcelánt, rozsdás vasakat, és hamut. Itt annyi hamut halmozott fel a régi háznép, hogy egy pompeji mellékutcába se férne több.
– El lehet üldözni a vakondot, számtalan módszer van rá – pöccintette a cigaretta hamut a kávéscsésze tányérjába egy régi ismerős, akit nem ismertem meg első pillantásra, mert annyira megöregedett. – Sörösüveget állítasz a túrásba, aztán a szél belehuhog, ettől a vakond menekül, mint Rommel a sivatagban.
– Ez nekem nem működött. Beástam tíz üveget, ásott újabb tíz halmot.
– Hát persze, csak egy üveget kell, de azt a megfelelő helyre.
– Értem.
Vadvirág – díszlett a bejárat felett. Sarkonálló Az Emberi Méltósághoz. A május első napjait élte, s nevelte vadvirágait. A cigarettafüst csigavonalakban libegett a mellékhelyiségek nehéz függönyei felé.
– Pudva. Semmit sem ér a sörösüveg – jött az express-ajánlott szemtől szembe. Egy köpcös, rózsás képű másként gondolkodó zökkent le éppen a székére a mellékhelyiségből jövet. – Olajos rongyot kell tömni a lyukba. Száz évig a tájára sem néz a vakond annak a földnek, amelyikbe olajos rongyot tömködött az ember. Ha száz év múlva arra téved, akkor újabb száz évre eltűnik, mert az olaj örök.
– Akár a rakkendroll! – emelte vé alakban az ujjait magasba egy bőrdzsekis fickó, de nyomban fel is hagyott vele, hogy meg tudjon kapaszkodni a pultban.
– Az hát. A rakendroll. Még a fáradt olaj sem fárad el a földben bűzölögni soha – fordult vissza előbbi helyzetébe a köpcös.
– Én fákat is irtottam vele. Egy kannával a fa tövéhez, aztán kész. A fának vége.
– Anyós ellen nem jó? – vetette közbe vigyorogva a régi ismerős, akit nem ismertem meg első pillantásra, mert annyira megöregedett.
– Állítólag lehet kapni füstfejlesztő rudat, ránézésre olyan, mint a dinamit, meggyújtod, aztán be a lyukba, és földet rá. Csak arra kell vigyázni, hogy ne szökjön ki a többi túráson a gáz.
– Hát én kipróbáltam – fordult a kopaszodó, tudósforma elméleti szakemberhez az ásós.
– Ezrekbe kerül, és tökéletesen hatástalan. Gondoltam, hogy nem elég az anyag, de elvileg egyetértettem a módszerrel, úgyhogy kötöttem a Wartburg kipufogójára egy gumicsövet, belevezettem a földbe, hogy folytassam a gázosítást. Két órát járattam a motort, bűzlött már az egész kert, elfogyott egy csomó benzin, aztán másnap a vakond ugyanott folytatta, ahol abbahagyta. Gusztustalan, makacs, buta állat.
– De védett ám! – emelte fel figyelmeztetően mutatóujját a kopaszodó.
– A kertem is védett – válaszolta az ásós. – Úgyhogy marad a hagyományos módszer, de van ám annak egy olyan változata is, hogy ütögetni kell a fölbeszúrt ásó nyelét a túrás mellett, a vakond erre igen érzékeny, egy idő után magától feljön a felszínre, és akkor, durr! Adj neki!
– Próbálkoztam már csapdával is, egy cső, két végén csapóajtóval, beástam a járatába, de úgy telerámolta reggelre földdel, hogy alig bírtam kivakarni belőle.
– Gusztustalan, makacs, buta állat.
– Árulnak már elektromos riasztót is – hozakodott elő egy újabb konzum megoldási lehetőséggel a kopaszodó, az ablak melletti asztaltól. Bizonyára minden egyes reklámújságot, amit a levélszekrényében talált, tüzetesen végigolvasott. – Garantálják, hogy az állandó rezgés elűzi a vakondot.
– Akkor már a vibrátoros műfarok gazdaságosabb, mert nem csak a vakondot szórakoztatja – röhögött jókorát a régi ismerős, akit nem ismertem meg első pillantásra, mert annyira megöregedett.
– A vakondokot. A vakondokokat, a puckot, ahogy mifelénk mondják – nevetett a köpcös, aki az olajra esküdött.
A bőrdzsekis mereven kapaszkodott a pult peremébe, de nem tudott belekapcsolódni a társalgásba, mert mire feldolgozta a hallottakat, már jött az újabb gondolatziláló, és arra kellett koncentrálnia.
– Fogj egy hangfalat, fektesd a lyukra, végtelenítsd magnószalagon azt, hogy DÖGÖLJ MEG! és nyomasd neki éjjel-nappal, aztán menj el üdülni – szólalt meg Kázmér úr, a Vadvirág tulajdonosa, miután abbahagyta a mosogatást.
– Tetszik az ötlet, ámbár nem vagyok biztos benne, hogy egy nyelvet beszélünk a vakonddal, a szomszédok meg hülyék az ilyesmihez.
– Minden szomszéd hülye – legyintett az ásós.
– A vakond nem hülye ám – hallatszott az ablak felől -, lehet idomítani is. Amerikában egy híres vakond-idomár megtanított egyet két lábon járni, és meghajolni! Sőt! Heccből az elnökválasztáson is indította!
– Az egy disznó volt, Pigasusnak hívták, és a hippik jelöltjeként indult jó harminc éve – próbáltam kiigazítani a vakond ügyben igen járatosnak mutatkozó tudós forma fickót, aki épp a cigarettáját készült meggyújtani.
– Drága öreg hippi barátom – vetette rám magát a bőrdzsekis, miközben arcon nyalt, és majdnem lerántott magával a kövezetre. Ketten próbáltuk talpra segíteni, nem ment könnyen. Amikor újra lecövekelt a pultnál, fény gyúlt az agyában. – Rakkendróóóólll! – ordította, s egyetlen lendülettel lesöpörte az összes újonnan tisztára mosott poharat a pultról, de valahogyan megtartotta az egyensúlyát, és hátát a peremnek vetve susogta az üvegcserepekre meredve: dóóórssz, morizon hotel.
– Zazi, én szétrúgom a valagadat! – csapott a bádogra mindkét tenyerével Kázmér úr a Vadvirág tulajdonosa (és egyben teljes személyzete). – Ez a barom hetente összetör itt nekem egy rahedli üvegneműt, hogy a kórság álljon abba a törekkel töltött koponyájába.
Zazi, a bőrdzsekis igazolásképp bólogatott.
– Igazad van Kázmér, rúgd csak szét a valagamat. Gyere ide, nem ellenkezem, gyere és rúgd szét azt a büdös, mocskos valagamat, mert én egy disznó vagyok, és indulni szeretnék az elnökválasztáson.
– Ez egy állat – kezdte Kázmér úr vödörbe kotrogatni az üvegcserepeket. – Aztán este, amikor alátolom a széket, zenél, akár egy isten, a kutya nem mondaná meg, hogy csontrészeg. Záráskor úgy kell kihúzni a konnektorból, de még akkor is nyomogatja a billentyűket egy darabig, amíg észreveszi, hogy se kép, se hang.
– Zazit elnöknek! – kurjantotta a bőrdzsekis. – A vakondot kormányfőnek! Disznót a miniszternek! Nem, ez nem jó. A disznót miniszternek!
Rövid szünetet tartott, próbált valakinek a szemébe nézni, de nem bírta irányba állítani huzamosabb időre a sajátját.
– Nem mindegy ám! – hívta fel a választók figyelmét imbolyogva -, a miniszternek disznót vagy a disznót miniszternek. Értitek? Legyintett egyet, majd Kázmér úr felé hengeredett a pult támogatását igénybe véve. – Megtartom a kortes beszédemet, kérek egy vilmoskörtét!
– Még egy kiégett villanykörtét se kapsz, ülj le valahová, ne is lássalak!
– Micsoda bánásmód! Ha elnök leszek, szólok a vakondnak, hogy intézkedjen. Kedves Vakondfő! A kormányt irányítani kell! Azonnali hatállyal szét kell rúgni a Kázmér kocsmáros valagát, hogy jólét legyen. Kamatláb, fináncláb, libagége. Nincs többé emelés! Tizenharmadik havi nyugdíj mindenkinek, csecsemőtől az aggastyánig. Csemőtől Agostyánig. Ennyi. Mars dolgozni te disznó! Nem, nem disznó. Vakond. A disznó én vagyok.
– Páros órában, és nem kell sajnálni az időt. Odaáll az ember, fogja az ásót és vár. Hát nem gyönyörűség, hogy csak ácsorog ott a füvön, hallgatja a madarakat a napsütésben, és vár? Meg kell találni az élet örömeit.
