Faludi Ádám

Ebben az évben közelítette meg a Halley üstökös a Földet, és ismét elmaradt a világvége.

A kínaiak seprűcsillagnak nevezik, teljes joggal, úgy elsöpört, hogy évtizedek kellenek, mire legközelebb a tájékunkra néz, és esetleg azt mondja: fapapucs, vagy azt, hogy papa fuccs. Tudod ki bújna ilyenkor egy jövendőmondó bőrébe ! Egy ilyen blama után!
Én biztosan nem.
Szóval nem talált minket telibe, ment, amerre szokott, ránk se hederített.
Maradt minden a régiben, esett az eső, esett a hó, fújt a szél, sütött a nap, a levegő sem rezzent, egy hallgatólagos közmegyezés szerint váltakozva.
Aztán egyszer csak ott álltam a legutóbbi születésnapom tőszomszédságában, hogy elképedve vegyem tudomásul; rám nem vonatkoznak azok a szabályok, amelyek naggyá tették Csipkerózsikát.
Ebben cseppet sem különböztem az üstököstől. Elszontyolodva intettem neki búcsút, amikor kirepült a televízióból.
– Viszlát öcskös ! – viszonozta üdvözlésemet farkcsóválva.
Látszott rajta, hogy nem tudja, mit beszél.
Ekkor döntöttem el, hogy felkeresem a jó öreg Pusztát, hogy segítsen rajtam. A mindent megtapasztalt, vénségesen vén bölcs Pusztát, az örökké hamvadó tűz mellett gubbasztó vén pásztorokat, amikor ritkás hajszálaik ezüstje megcsillan a holdfényben. Mi egyebet tehettem volna? Haladéktalanul segítségre szorultam, méghozzá olyanra, amilyet csak a jó öreg Puszta képes megadni. Igen, ez az egyetlen lehetséges megoldás! El kell jutnom a Pusztába, hogy megtudjam, mi keresnivalóm van ott.
Csikósok, legendás betyárok, gulyások, pásztorok, és királydinnye! Dicső idők!
Esetleg megtoldva mindezt Pálpuszta felkutatásával. (Ó Pálpuszta, Pálpuszta! Pálpuszta, ahol a büdöset sajttá zsugorítják össze!)
Meghódítani a Délibábot, közben a legendás betyárok rozoga ivadékainak kezét szorongatni, akik hamisított mordályokkal vállukon mást sem tesznek egész nap, csak belevesznek a semmibe.
Megnézni a félbehagyott síugrósáncot a mérhetetlen szikes síkság kellős közepén, a tervszerű lehetetlen torzóját, az elfuserált tegnapok ékkövét, amelynek csillogása mindörökre a táguló sötétség végtelenjébe tart.
Ahogy majd elejtem a vadakat vacsorára, szétlőtt fejükkel a cimborák lába elé vetem, akik elismerésüket palástolva káromkodnak vagy fütyörésznek! Ó, igen! Én pedig a hamvadni hagyott pásztortűz körül a „Béreslegény ne rakd meg a szekeredet”, aztán a „Heart of Gold”-ot éneklem, de csak félig tudom a szövegüket!
Ez már macsó a javából!
A bográcsgulyás kérdés nem izgat igazán, hiába meresztgetik szemüket a látóhatár felé a pásztorok ridegen – ahogyan errefelé mondani szokás.
Irány tehát a Puszta, végig az aszfaltcsíkon, ameddig tart – mondtam magamnak -, aztán a szikomorfák mellett bele a titokzatosba, ahogy Eliot énekli. Nem a T.S. Eliot, hanem a Mama Cass Eliot.
Felkutatni tehát a múltat, jelent, jövőt, meg ami még közben adódik, hallgatni a Puszta titokzatos neszeit, a csenevész növényzet susogását, ahogyan az a jobbfajta útleírásokban szokás. Így kell cselekednem, hogy felkészülten várhassam a legközelebbi világvégét.
Ez az én célkeresztem.
Ha majd ott delel fejem felett az áldott Nap, amikor megpillantom a felfordított falut, és Ursula Andresst a kultúrház parkolójában, amint fejjel lefelé egy spenótzöld Zaporozsecet simogat, rögtön tudni fogom, hogy mi a teendő.
Mindez persze csak üres fecsegés, álábrándozásba pakolt félrevezetés. Csakhogy mondjak valamit magamnak, s a soron következő ballépésem irányára kíváncsi hozzám tartozóknak.

Fogalmam sem volt, mit akarok, arról végképp nem, hogy miért, így aztán csak ködösítettem, mellébeszéltem, játszottam az eszemet, hátha rájövök közben a megoldásra. Hogy minek a megoldására, az mindvégig rejtély maradt számomra
Egy lépést sem tettem annak érdekében, hogy ez ne így legyen.
Inkább fogtam magam és elmentem a Pusztába.