IV. Egy kis kitérő
2000. November 22. faludi
A Feltámadás köz és a Galilei utca sarkán a kocsmában nyugdíjasok sörözgettek.
A koranyári napfény úgy tett, mintha nem tudná, hogy műanyag játékokat szoktunk ajándékozni gyermekeinknek, harisnyanadrágot a feleségünknek, és praktikus tárgyakat közeli hozzátartozóinknak.
– Egészségedre! – emelte magasba korsaját egyikük.
– Egészségedre! – válaszolt szakértelemmel a szomorúbb arcú.
– Ne törődj semmivel, bedöntük pár korsóval, aztán eszünkbe sem jut az egész.
– Nem rossz módszer – mondtam magamban, miután megpróbálkoztam vele.
Kiegészítés az „Egy kis kitérő”-höz
Íme a nyitott lelkek szabadegyeteme, a fontolva haladók továbbképző intézete, jeles idők tanúja.
– Mozgalmi kocsma volt ez valamikor csillagom – hozta tudomásomra az egykori csendőr, akinek mélyszántásban végződött az arca. – Itt őriztük a szakszervezeti gyűléseket kint az utcán még kilencszázharmincnégyben is, hogy ne tudjanak köveket bedobálni az udvarra a sihederek.
Hátratolta fején a vasutassapkát, amikor belelapoztam élete regényébe. A történelem egy nagyfröccsel kezdődött benne. Annyi fejezetből állt a könyv, ahány elemi csapást
kibírtak az agysejtjeim. Akkoriban rendszeresen pusztítottak bennem földrengések, tájfunak, árvizek, vulkánkitörések. „Úgy sejtem, fogytán az agysejtem” – a homlokomra volt írva, hogy könnyű legyen majd visszakeresni korszakaim rétegei között ezt az időszakot.
Merthogy jártam ám én ide korábban is, teljesen ok nélkül, vagy csupán azért, hogy megpróbáljam kitapogatni a valóságot szegélyező határokat.
A kertmoziban a Szandimandiért lehetett megveszni esténként.
Most egészen más a műsor.
A történelem a múltté, a jelen a jövőé, a múlt az összes senkiházié.
– Kérdezz csak bármit csillagom, ráérünk.
– Ráérünk – helyeselt bólogatva egy harmincnégyes évjáratú siheder prófétikusan.
– Nem hajt a tatár – avatkozott be mindjárt a belügyekbe valaki a sarokból, de lehurrogták.
– Hol voltál te még akkor! – Méghogy tatár!
– Galícia, gázfelhő! – harsant a sörösrekeszek barikádja mögül egy tesztkérdés.
– Ott voltam – legyintett unottan egy régivágású úr a sakktábla mellől. Hallókészülékével egyetemben nem nyomhatott többet negyvenöt kilónál.
Nem volt megállás.
Napszálltáig turkáltam a lőwyádában, mint jónevű régész a mosatlan edények között, aztán szabadjára engedtem a fatalizmus kutyáját.