Faludi Ádám

(Mielőtt az alábbiakat olvasni kezdenénk, keressük meg a Move nevezetű zenekar hasonló című számát – Kilroy Was Here -, és adjunk neki hangot érdemei szerint. Amíg ezzel foglalatoskodunk, elmondok egy s mást.)
A Move négytagú angol pop együttes, a hatvanas évek második felében működött, három gitár, dob felállásban. Mindhárom gitáros énekelt is, az akkor megszokottól eltérően, három különálló mikrofonba. Nem akármilyen módon. Ez újdonságnak számított még az állandósult újdonságok napjaiban is, de régiségnek nem sokkal később, mert olyan idők jártak. Egy hónap alatt nemegyszer egy esztendő is eltelt, az is igaz, hogy inkább csak arrafelé.
Roy Wood írta a dalokat, olyanokat, mint az I Can Hear Grass Grow, vagy a Flowers in the Rain, a Curly, Fire Brigade, Wild Tiger Woman, The Lemon Tree, Brontosaurus
Night of Fear és a Kilroy Was Here.
Roy Woodot sokan összetévesztik Ron Wooddal, aki a hiedelmekkel ellentétben nem a Move, hanem a Rolling Stones egyik alkarlengetője. Keith Richard’s játszótársaként itt szólózta össze mindazt, amit Keith – két keze lévén – óhatatlanul kihagyott volna az opusokból a megmunkálás során.
Ron Wood Mick Taylort követte, aki viszont Brian Jones megüresedett helyét töltötte be néhány éven át, de ez nem tartozik szorosan ide, nem is folytatom, mert túl messzire jutnánk, és mégsem mennénk semmire.
A két Wood még csak nem is hasonlít egymásra, csak az őket elegyítő tájékozatlanság emlékeztet egy fájdalmas gyakorlatra.
Ha már szól a Kilroy Was Here – 3:05 -, dőljünk hátra kényelmesen, kezdjünk bele az olvasásba, ha nem, lapozzunk tovább a KALÓZJÁRAT-ig.)

A németek elvesztették a második világháborút, Kilroy megnyerte a magáét. Egy centjébe sem került, hogy világszerte ő legyen a legismertebb ember. Amerre járt, turistához méltóan jegyzetelt.
Kilroy Was Here, Kilroy Was Here, Kilroy Was Here.
Névjegykártyának használt mindent, ami útját állta. Egyik napról a másikra megszámlálhatatlan követője akadt. Ragályként terjedt, de a józan ész kívánalmaival ellentétben a firkászok nem a saját nevüket örökítették meg, hanem a graffiti ősatyjáét. (Mit vártatok? Háború volt, a normális nem normáis, a nem normális mégkevésbé, a mégkevésbé annál is inkább. Ilyen körülmények között a katonák reakciója teljesen normálisnak tekinthető, tehát nem normális. A Mihezképest egy vesszőparipán töketlenkedett a tankok között.) Kilroy Was Here.
Írták, firkálták, karcolták, karistolták, festették Európát, ahol érték. Civilek, katonák vállvetve.
Az utcanevek helyén: Kilroy Was Here. A boltok homlokzatán: Kilroy Was Here. A színházak, mozik, közintézmények (maradványainak) felirata: Kilroy Was Here. Egész városok kapták új névként ugyanezt.
Amikor az oroszok Berlin alá értek, nem kis kavarodást okozott a kemény vezérkari koponyákban, hogy a bevezető utak mentén, a várost jelző táblákon ez állt: Kilroy Was Here. Pedig hol voltak akkor még az amerikaiak! Rejtély, hogyan előzte meg Kilroy az egész történelmet.
Az oroszok nem tudták lefordítani, hogy mit jelent a Kilroy, az eredmény közismert.
– Ki a franc az a Kilroy ? – szállóige lett a háború után amikor százezrek mentek Amerikába, hogy Kilroy termékeket vásárolhassanak.
Senki nem tudott Kilroyról semmit, és most már nem is fog megtudni. Kilroy itt járt, nem is csinált semmi egyebet életében.
A Puszta legmélyebb zugában, ahová ember még tatár elől, kommunárdok elől menekültében sem jutott el soha, egy üres Coca Cola konzervdobozra karcolva ez áll: Kilroy Was Here. Ott fekszik pár szál csenevész nádszál és gyomnövény tövében. Oda tartok, és elhozom nektek. Vége a dalnak.
– Elég csapnivaló volt. Aláírás: Kilroy.