Faludi Ádám

Az indulásomtól számított hetedik napon templomnak oltalmában, diófák alatti árnyas kerthelyiségben akadt rám az én arany Jánosom. A falu népe már kapát(kaszát) ragadott dűlőutakon kelt át, hogy a Művelt Föld birtokosa lehessen.
Én meg csak döntögettem magamba a söröket tanácstalanul, mert velük menni nem tudtam, de így ücsörögve sem jutottam egy lépéssel sem közelebb az úticélomhoz. Sörözés nélkül tán még a pánik is uralma alá hajthatott volna, s ha diónak árnya nem óv, a depresszió sötét leple takarná előlem a világ elviselhető oldalát.
A Délibáb meghódítására szőtt összeesküvés gyakorlati teendőinek lebonyolításához kevésnek bizonyultam egymagam. (Mementónak szánt mondat, hátterében a Kilenclyukú Légihíd.)
Végre rámmosolygott a szerencse. Inkább szerecsen. Az én arany Jánosom állig olajban feketéllett, s vigyort vigyorra halmozva dőlt ki tüzes szekeréből, a fellegeket pöffentő, spenótzöld Zaporozsecből, amelyet majd Ursula Andress fejjel lefelé simogat a kultúrház parkolójában, ha megérkezünk.
Közel egy napig tartott, amíg üdvözöltük egymást, a viszontlátás öröme keresztüllengett bennünket, mint bundából menekülő molyokat a naftalinszag, és szőttük tovább legott a terveket szőttük, mintha szövőgyáriak lennénk, brigádmozgalmiak, naplódekorálási trükkökben élenjárók. Vagy negyvenszer nyertük el a vándorzászlót estelig, amikorra is közös akaratban egyesülve, erőnket egyesítve kiáltottuk Pusztába a szót:
– Fiúk, lökjétek már be ezt a szart, indulnánk!
És a Fiúk izzó parázson rohanvást jöttek, mezítláb taposva el a csikkeket, és belökték
azt a szart, azt a világ csudáját, amelyiket nem sokkal később végérvényesen vissza kellett szolgáltatnunk a természet erőinek. (Otthagytuk, ahol minket otthagyott, és a szívünk nem túlságosan sajgott belé.)
A Fiúk élenjárójának kézfején utószor tűnt elénk a stigma: ÜZSD, és mi durrogva, füstöt okádva végigsöpörtük a főutcát a földrótozott kipufogóval. Sokan integettek, és keresztet vetve kívántak jó utat.
Minden rendben volt immár.
Arany Jánosom szörfözni akart a Puszta nyugodalmas mélyén naphosszat, én meg a Tékozló Fiúk Rehabilitációs Intézetét szándékoztam felkeresni Pálpusztán, ahol a büdöset sajttá képesek tömöríteni.
Ezek azonban inkább csak amolyan halovány reménységekként motoszkáltak bennünk. Mert ugyan kit érdekel maga a cél? Az út, az igen, az út, amelyik odavisz!
Skanzen! Pandúrok! Rózsák! Brióska! Gulyáspart! Gólyatöcs!
– Fasza – mondá arany Jánosom -, a többit meg majd meglátjuk.