Faludi Ádám

Továbbra is hétágra sütött a nap. Száz álom egyhuzamban: szeráfok árnyékban, zeneműnek hitt négykezes bárányok.
Szörnyű látomásom támadt, de fütyültem rá. Elfért a többi között.
A déli harangszó emléke a többi déli harangszó-emlék társaságában, úgymint a legutóbbi pálpusztai füllel hallott pálpusztai harangszó. A gyomroknak korgása már elenyészett, mosogatni pedig a fenének sincs kedve.
Kánikula, pálpusztai kánikula.
A bodzák konyuló leveléről legördül a púpozottan álló por pár elbizakodott szemcséje, az akác saját sápadt lombjának árnyékáért esdekel, a kukorica fonnyadt vitézségét pödri. A pilledt polgárok szúnyoghálóajtók mögül, lugasok mélyéről, pincék homályló előteréből hunyorognak a sűrű hőségbe ki. Az utca kihalt, minden csendes, miként pár hete ilyenkor mindig. Elvétve bőg csak egy-egy eltévelyedett hangrögzítő, s válaszol rá Bandy és Helga, a két kikötött magyar tarka a kanyaron túlról.
Sajtgyárról, Tékozló Fiúk Rehabilitációs Intézetéről, Óvszertechnikai Múzeumról, Kikötőről, Műjégpályáról, Kenderáztatóról, Síugró Sáncról semmi hír. De ezt most hagyjuk.
A pálpusztai rendőr felteszi sapkáját, megigazítja derékszíját, indulna szolgálatba, de még egy utolsó eligazításra sort kerít.
– Aztán nehogy ám ezzel a biciklivel próbálkozzon kapálni menni!
Az asszony feléje fordul és megpróbálja csípőre tenni a kezét, de ez fizikai képtelenség. Húsz-húsz centiméter hiányt könyvelhetnek el formás karjai mindkét oldalon.
– Aztán már miért ne? – veti fel fejét dacosan.
– Mert ezen a biciklin rossz a világítás- mondja erre a férj, immár hivatalosan.
– Aztán kit zavar ez ilyen világosban ?
– Engem zavar, mert szabálytalan. Másnak sem engedem meg, mert mi lenne akkor itt a faluban? Kérdem én, hogy mi lenne?
– Kevesebben emlegetnék a maga anyját.
– Anarchia lenne akkor a faluban, úgyhogy meg ne lássam ezzel a biciklivel furikázni, mert úgy megbüntetem, hogy olyat még a világ nem látott!
Azzal kilépett a rendőr az udvar poklába, onnan az utca katlanába, és megkezdte a szolgálatot. Egy óra nem sok, annyit sem folyt még róla patakokban a verejték, amikor kit látnak szemei a dombról lefelé gurulni egy ismerős drótszamáron? A feleségét látják az ő szemei, klumpában, bő barna szoknyában, csípőjének halmai közt fejkendősen. Miként gátszaggató nyári lavina, úgy közeleg.
Ki is áll elé az útra, meg is fékezi szaladásában, meg is bünteti istenesen, hivatalosan.
Az asszonynál persze egy huncut garas sincs, így a rendőrből előpenderül a férj, s nagy korholások közepette kifizeti a bírságot, az elkövetés helyszínén. Az asszony nemhogy szóhoz, de levegőhöz is alig jut.
Azóta mondják itt és a környéken a megingathatatlan jellemű törvénytisztelőkre, hogy „olyan, mint a pálpusztai rendőr”.
A pálpusztai kánikulát nem őrizte meg az emlékezet, pedig elvitathatatlanul fontos szerepet játszott az események alakulásában, egészen napnyugtáig.