Faludi Ádám

Mentünk, mint a veszedelem, mégsem fogytunk ki a hegyekből. Minél magasabbra törtünk, annál magasabbat kaptunk érte cserébe. Madarat csak felülről láttunk, legfeljebb
oldalról, de akkor is csak úgy gondolomformán; valahol a messzeségben. Arany Jánosom szerint némelyiknek mintha légitársaságoknak neve díszelegne a hóna alatt. Ebben a dologban már azért benne lehetett a vizionálás keze is.
A rengetegben nagy sokára egy eredeti szénégetőre akadtunk. Ült az egyik vén tölgy tövében, keresztrejtvényt fejtett vagy lottózott. A külsejére se ő, se mi nem vesztegettünk túl sok időt. Boksa Gergő.
– Boksa Gergő – nyújtotta bütykös jobbját.
– Messze van-e még a Puszta? – tértem a tárgyra szó nélkül. Mielőtt válaszolt volna, megkínált bennünket rágógumival.
– Nincs messze. Ez itt a Puszta – bökött a háta mögötti tölgyesre.
– Ez lenne? – hitetlenkedtem.
– Ez hát. Miért, mire számítottak? Ha többet akarnak belőle látni, csak átmennek a hegyeken, aztán amikor már egyetlen hegy sincs maguk előtt, annyit találnak belőle, hogy nem győznek a valagára verni.
– Nem rossz – dünnyögte arany Jánosom eposzi kellemmel.
– De kár törni magukat. Minden, ami itt van; Puszta. A jó öreg Puszta. A hegyek a Puszta széle, hozzátartozik. Minden a Pusztához tartozik.
Gyorsan igazat adtunk neki, aztán a nyakunkba kaptuk a lábunkat. Pár nap elteltével találtunk egy kidőlt-bedőlt jelzőkarót a végtelenben. Azt rótta rá valaki, hogy Kilroy Was Here 1944.
Elkéstünk.
Hálát adtunk érte az égnek.