A pannakuka konyharuha alatt található, a fehér, fodros szélű tálon. A szobában illatozik, már a zöld ajtó előtt is érezni, pedig a zöld ajtó igen nagy, magabiztos, s kinyitni sem könnyű.
Egy nyomorult nap végén, amikor a szék karfáján kornyadozva épp azon töprengsz, hogy hol hagyhattad el magadat, megjelenik előtted a nagy és magabiztos ajtó, amit kinyitni sem könnyű, és a pannakuka illata szivárog belőle. Mélyen magadba szívod ezt az illatot, amitől minden vereséged a hősöknek kijáró tiszteletadás kíséretében vonulhat be a nap diadalkapuja alatt a mámoros pillanatok városába.
Szögletes hangszeren is lehet kerek dallamot játszani, nyikordulta az ajtókilincs.
Nem telik el sok idő, és rá kell ébredned arra, hogy a világon alig él néhány olyan ember, aki tudja, hogy mi az a pannakuka. A fodros szélű tállal még csak elboldogulnak valahogyan, de a pannakuka betesz nekik. Fogalmuk sincs arról, hogy eszik-e vagy isszák a pannakukát. Egy jelentés nélküli, fura hangsor, röhejes kalapban. Ilyen kalapban egyáltalán nem lehet jelenteni.
Egyszer majd egy mosolyországi összejövetelen azt mondod az egyik állófogadónak, hogy egyetlen jó dolog van ma itt, s ez a pannakuka. Akkorát röhög, hogy kifújja poharából a bort. Ott áll melletted, beleröhög a pohárba, abból meg ezerfelé lobban ki a bor, rá a szőnyegre, meg a nadrágjára. Ötödszörre már nem ismétled meg neki, hogy pannakuka, hanem odafordulsz egy másik fickóhoz.
– Képzeld, ez a fűrészporagyú nem tudja, mi a pannakuka. – Mi? – nagyobbítja meg a fülkagylóját tenyerével a másik fickó, mint aki rosszul hall. – Pannakuka – artikulálod neki, aztán még egyszer, és még egyszer, amíg ő is röhögni nem kezd. Összegörnyed a röhögéstől. Ettől egy kissé meglódul a világ veled. – Mondjátok már meg ennek a két idiótának, mi is az a pannakuka! – inted le a zenét, és kiáltasz bele segélykérőn a csendbe.
Hát nem mondják meg. Ötödikre nagyjából nekik is bejön, mit szajkózol, aztán hahotázni kezdenek, hogy ilyen jót még nem hallottak. Pannakuka! Azt mondtad pannakuka? Hát beszarok! Röhög az egész istenverte gyülekezet.
Nagyjából tízszer próbálod még ezt követően tesztelni ezt a kifejezést meg a környezetedet. Ugyanazzal az eredménnyel jársz, legfeljebb a röhejszint különbözik. Végül aztán eleged lesz:
– Én tényleg a fajankók seregében állomásozom, igaz, tartalékosként, de a kötelékhez sorolnak így is, ezt most már be kell látnom, hiszen a pannakuka ügy, csupán egy a sok közül. Hát résen kell lennem, nehogy egyszer véletlenül bevonultassanak maguk közé, mert akkor nekem befellegzett. Meghúzódni itt a hátországban, zárt ajtók mögött elmondani a pannakuka-miatyánkot, és idegenekkel még az időjárásról is csak óvatosan beszélni. Ismerősökkel még úgy sem.
Nincs olyan az isten, amiért még egyszer megkísérelnéd megkérdezni bárkitől is, hogy tudja-e, mi fán terem a pannakuka? Nem! Soha többé nem hozod szóba senki előtt. Még kiderülne, hogy tényleg egyedül maradtál a szobaajtó előtt állva, miközben eltelt ötvenvalahány év, és te mind a mai napig a vaníliás cukor illatáról próbálod kideríteni, milyen körmönfont úton hatolhatott át azon a gyönyörűséges, nagy, zöld, magabiztos és nehezen nyíló ajtón. Merthogy ez az ajtó bizony igen rendesen és szabályosan becsukva áll előtted, önmaga képéből kimozdíthatatlanul. És a konyharuha alatt odabent a fehér, fodros szélű tálon –, no de erről aztán soha többet! Te csak idecsöppentél, nem tudni hogyan, nem tudni honnan, nem tudni miért, és nézed a repedező zöld festéket az illatozó szobaajtón.
