Faludi Ádám

Mielőtt a tavasz tetten érhetne ebben a virágzásban, itt vannak a télbúcsúztató megjelenések. Érkezési sorrendben, szerencsésen elkerülve minden koncepciós megközelítést. Legyen világosság! Hosszú nappalokat, rövid éjszakát! Ne babráljátok az óramutatókat, a nyári időszámítás magától is tudja a dolgát! Sport szelet a vitorlákba, lovagoljatok egy jót az öreg Lada szamarán! Koppánytanácsadás helyben, kezdőknek és halandóknak! Meg mindenféle primőr hamarosan. Legelőbb a zuhanyrózsafa termései.

Az Életünkben egy próza, a Magyar Naplóban két költemény jött:

Máglyarakás az ég alján

Egy poros és nyugodalmas nyárvégi napnak néztünk elébe, ha akartuk, ha nem. Utcán innen, utcán túl, környékbelinek nevezettek és környékbeliként leírtak, mindannyian kivétel nélkül. Úgy közelített ez a nap a két hegygerinc szorításából kiszabadult napfelkeltével, ahogyan a hónap végi pénztelenség. Elkerülhetetlenül.
Adóhivatalt megadóztatni: álom az adófizető álomban.

A hó végi pénztelenség hiába ismétlődik hasonlóképpen a napfelkeltéhez, attól eltérően mindig újdonságot kínál, de egyúttal kényszerleleményességre is készteti az embert. Amíg lehet, és van kit. Mozgásba hozza az épp másik oldalára fordulni szándékozó elmét, amint a túlélési gyakorlatok napja kibukkan a takarásból.

Aztán már küldi is rád az ügyeletes tündért. Hallod, ahogy kopogtat, kinyitod, ott áll egy rendkívül durva arcú szépség a kettes csatorna folytatásosából. Ő a hó végi pénztelenség smink nélkül.
– Hello szivi, piszkosan rácsesztél volna, ha nem gyűjtesz össze hangyaszorgalommal ennyi üres üveget a hónap végére!
Az állandósult napfelkelte kartonpapír fekhellyel kínál, légy résen, állj ellen, egy szavad ne legyen igaz, amikor készpénznek veszik! Így talán megúszod.

Megoldások sokasága bukkan elő ennek hallatán, Zorba a görög és Anthony Quinn borostásan örülni tanítja a napfelkeltét a Micsoda Összeomlás boldog ismételgetésével.

– Micsoda összeomlás! – Micsoda összeomlás! – táncolnak el a völgy felé a hegyalja porával keringőzve.

Ismerősöm (hiteles asztaltársasági ember, törékeny reggelekbe veszett ismerkedési időponttal) szintén úgy közelített felém az utcán, ahogyan a napfelkelte szokott egy porosnak és nyugodalmasnak ígérkező nyárvégi napon. De ő nem a hó végi pénztelenséget juttatta eszembe, hanem azt a személyvonatot, amelyik 1968. augusztus 23-án egy 424-essel az élén vonult be Fonyódligetre. Van róla egy kép a memóriámban, igazán jó minőségű, éles kép. Még hang is kapcsolódik hozzá, meg helyi illatok. Kész honvágy így együtt.

Ez a fonyódligeti bevonulás csak véletlen egybeesés az előző napi bevonulással, amelyikben katonák fújták a füstöt Prágának menet, és nem ez a derék, megtapogatásra, simítgatásra ingerlő mozdony bodorította a kéményéből az ég felé. Jóval ezt megelőzően találkozhattam először asztaltársammal, volt mire bizonytalanul emlékeznem. Nagyon régen történt, még hozzám képest is, pedig inkább egy zsúfolt hétnek látom egy másik zsúfolt hétből, mintsem történelemnek.
– Máglyarakás lesz estefelé nálam.
Nem értettem pontosan, hogy örökölt vagy nyugdíjba ment-e, mindenesetre tüzelni akart mindent, ami az addigi életéhez tartozott. Többnyire papírokat, de más egyebet is, ami még estig a kezébe akad és a megvalósulatlan álmokra emlékezteti. Csak engem hívott, talán tanúnak, nem tudom. – Máglyarakás lesz, nagy tűz, hogy belegebedjenek az emberek. Kiégetem magamat a társadalomból. Társadalmilag beszámíthatatlanná teszem magamat!

Mondtam, hogy természetesen ott leszek, ott a helyem, ahol ilyesmik történnek. Vannak versenyszámok, amelyekben csak akkor lehet győztes valaki, ha a vesztes a nyertes. Így volt ez az ismerősöm az italozással, de nem tartottam attól, hogy lesz-e este aznap.
Egyedül mentem, italkíséret nélkül, ingyenbelépőm volt. Az asztaltársam még akkor is serényen cipekedett ki a házból, amikor megérkeztem. Egy fonott ruháskosárral nyomakodott keresztül az ajtónyíláson, abban a kosárban az évtizedelésbe véletlenül belekerült halottak tömege hevert. Indult velük a kert végébe, mondta, hogy kövessem.

Már lobogott a tűz, épp egy fonott kerti fotel lángolt az alapzat tetején, tüzes koronának látszott, amit fordítva nyomtak a kétmilliomodik boldog vásárló fejébe.

– Az opera tényleg olyan szar, hogy többször is meg lehet hallgatni anélkül, hogy akár egyetlen hangja is ismerős lenne – borította bele a halottakat a lángoló fotelba. Aztán felkapott egy dugóvesztett hétdecist, csípőre tette a bal kezét, és magasról önteni kezdte hátravetett feje irányába a tartalmát. Nyeldekelt közben szorgosan. Doktor Feelgood-tól – aki később Lee Brilleaux néven halt meg negyvenkét évesen nyirokcsomó rákban – láttam egyszer ilyet, amikor az UFO előzenekarának élén (ez volt a Dr. Feelgood), egy ipari kiállítási csarnokban játszott az életével. Merő hétdecis lett a Doktor zakója, mert ő is csak hozzávetőlegesen tudta betájolni a szájnyílását.

– Vérkeringő! – dobta el az üveget az asztaltárs, aztán körbeugrálta a tüzet. Az meg lobogott, égett, mint rendkívül durva arcú szépségek szerelme a bulvárlapok címoldalán.

Az utánpótlás a fehér műanyag kannában várt a sorára egy bokor tövében. A húsz literből nem hiányzott sok. Egy rekesz sör támaszkodott hozzá, csendesen pusmogtak egymással valamiről. A rekesz és a kanna. Műanyag dolgokról feltehetőleg, de nem biztos. Szóba jöhetett a műanyagok palántázása például, a helyszín inspiratív hatása miatt. A kert léte nem elhanyagolható szempont, de a tévedés mindig ott ólálkodik, ahol semmi szükség rá.
Leültem a fűbe – tisztes távolra a tűztől –, nekidöntve hátamat a fának, és nézegettem az ég alján összegyűlt évtizedek mappáit. Sötétedett. Rákattintottam a pluszjelre, kinyíltak a mappák és ott sorakozott a tartalmuk, ott sorakoztak az évek az ég alján, ahogyan plüssdögök sorakoznak némely autók kalaptartóján. Amelyik ív tetszett, az általában sokba is került. Mindegy, nem érdekes! Se a kalaptartó, se az autó, se a hely, se az év. Csak menjen, és vigyen magával. A napok sem érdekesek, némelyik tetszett, némelyik sokba került, némelyik elmúlt nyomtalanul.

Ez a társadalmi kivonuló, pedig egyre keringőzött közben, rituálisan tüzelte az égetni valókat és időnként újra bemosakodott a kannásból. Vérsebészet.
– Híres akartam lenni hirtelen – kurjongatta az égbe, aztán váratlanul elvágódott, és nem mozdult. Semmi átmenet, csak a hirtelen vége, és vége. Legalább megnyugszik, gondoltam. Pár perc múlva lábánál fogva elhúztam a tűztől, hogy ne pörkölődjön tovább a haja.

Ez egy ilyen nyárvégi nap. Töltöttem magamnak a kannából, de a söröket is szemmel tartottam, el ne kószáljanak. Néztem a tüzet aztán lassacskán filozofikus hangulat vett rajtam erőt. Az tényleg nem lehet véletlen, hogy egy rekeszben huszonnégy üveg sör van, és a nap is huszonnégy órából áll, közölte velem a filozofikus hangulat. Kopogtatott a rendkívül durva arcú szépség az ég alján, de nem érdekelt a hónap vége. Egy poros és nyugodalmas nyárvégi napnak kellett még maradéktalanul a nyakára hágnom.

zsákvárosi merengő

az öreg spindler műhelye az út mellett

jobbra lenn a lapályos részen
ahogy beérnél a kisvárosba ahonnan nincs tovább
ez egy rejtő-hely
ez egy zsákváros
önkéntelenül oda le a műhelyre pillantott egykor
minden errefelé utazó

az öreg spindler felmágnesezte a téötös pannóniádat
hogy a világítás érjen valamit
ha beleszaladnál a sötétségbe
az ólálkodó kanyarok valamelyikében

az öreg spindler felmágnesezte
a tárcsa fekete acél téglácskáit
az öreg wojczek aki odavitt hozzá
azt mondta magával elégedetten akkor
hogy legyőztük a sötétséget
és azt hogy
na ugye én megmondtam

nézem ma reggel a buszról
tesco lett az öreg spindlerből az út mellett
ahogy beérnél a kisvárosba ahonnan nincs tovább

felmágnesezzelek öreg?
ezt egy bevásárló kocsit toló
pop art kompozíciót megvalósító
középkorú pár felett
a téötös lelke kérdezte meg

szabad neurópa 

– az „újra csendes”kifejezés felbukkanásakor –

konyec tábornok
ma megint eszembe jutott a tehervonatod
vitte ki a vagonodat onnan
ahol előtted már sokszor
más idegenek is pakoltak minden
mozdíthatatlant és mozdíthatót

hát ez a győzni látszók
megérdemelt büntetése
ahogyan az alkony
száll le rájuk ugyanúgy az átok
időzítője kitartóan ketyeg az elhurcoltakon

az örökkévalónak tervezetten túl lenni hirtelen
végére érni az ideiglenesnek
használhatatlanul
állig fegyvertelen
csalódni sincs idő
a kitelepített kapkodva költöző
térdel a bőrönd fedélen és ahogyan a zár
ő is az utolsó kattanásra vár

ahogyan emlékezem
tisztelegtél az olajfoltosan hagyott tereptárgynak

kis föld
le a térképről aztán irány haza mondtad
és elvitt a vonat valahova hova
egy ismeretlennel a nem ismertbe
valahova hova
eltévedtek a vagonok veled haza

ma megint eszembe jutott
június tizenkilencedike van
egy híján húsz nyara