Faludi Ádám

 
 
 
 
 
Erre jártam legutóbb. Hogy miben sántikáltam, itt található alább. Annál is inkább, mert ki tudja, hol és mikor juthat hozzá az ember egy novelláskötethez, amelyik esetleg még érdekelné is. Mobil világ, a biztos pontok is mobilizálva, megszokott helyek kilőve, ne keress semmit, úgysincs ott, ahol tegnap volt. Ha kevesebbet tudok, azonnal jelentkezem. Holnap jó lesz?

 Egy régi felhő a nagy böhöm, barna műanyag utazótáskában

Aznap kifejezetten céltalanul szerettem volna nekiindulni a városnak, de a célként kitűzött céltalanság miatt eleve megfeneklett az ügy. Hasonlóképp, mint La Pérouse kapitány Astrolabe nevezetű hajója 1785 decemberében, miközben Új-Kaledónia szigetei között egy járható vízi út után puhatolózott, mondhatnánk úgy is, hogy tapogatózott, óvatoskodott előre az ismeretlen partok mentén. Pedig milyen gyönyörű hajó volt! Semmi műanyag, acél alig, finom famunka mindenütt! És az a gyönyörű bronz harangocska a hídon; „Akinek arca nem áraszt fényt, abból sosem lesz csillag” vagy valami ehhez hasonló felirattal a szoknyája alján körben azokkal a kidomborodó, zöldes betűkkel! Alatta a bresti hajóépítő műhely öntödéjének jele: „Bazin készített engem.” Napjainkban maradandót alkotni rendkívül időrabló tevékenység, éppezért végtelenül gazdaságtalan és teljességgel értelmetlen is. Harangozók sincsenek, csak villanykapcsolók és haranghintáztató villanymotorok. Mindhiába minden mesteri műgond, elég egy alattomos homokpad, egy szeszélyes koralltelep, széllökés, tengerhullám, a kormánykerék téves próbaköre balra vagy jobbra, és a hajó nem mozdul többé.

Félkészen álltam a konyhában, erősen koncentrálva a céltalanságra, amikor ráeszméltem, hogy a próbálkozásom teljességgel haszontalan és kivitelezhetetlen. Így aztán mielőtt kiléptem a lakásból, megszabadultam a gondolataimtól, belegyűrtem őket a kék cipős dobozba az előszobában.

Egy Derrick filmsorozat képsoraiból vett idézetekre hagyatkozva távoztam otthonról, és így nyilván egyúttal közeledtem is más helyekhez, mások otthonához. Ez ellen nincs orvosság, sokat törtem már rajta a fejemet, hátha mégis, de mindhiába. Működő élőlényként mindentől távolodni egyidőben képtelenség, ezt be kell látni. Az ember a valóság egyes megnyilvánulásaival szemben tehetetlen. Olyan ez, mint a villanyszámla annak a varjúnak a csőrében, amelyik kagylóselyemmel bélelt fészkében várja, hogy a megfelelő pillanatban válladra szállhasson, és a frászt hozva rád bemondja a pontos időt. A varjú sem hiszi, hogy ez szórakoztató, de nagyon böki a csőrét a kifizetetlen villanyszámla, és élvezi, hogy a frászt hozza rád. Maga sem tudja, hogy miért élvezi, de élvezi, és ez ellen sincs orvosság.

Még szerencse, hogy nincs kilátás egy ilyen napon esős időre. Még szerencse, hogy jó egy éve képtelen vagy megválni a cipős doboztól, és így volt mibe belegyűrnöd a gondolataidat! Micsoda szerencse, óriási szerencse, sóhajt Miron Białoszewski a lépcsőfordulónál, egyensúlyozva cigarettáján a lehullani  kész hamut. Rég találkoztam vele, jó hallani a hangját a hideg, visszhangos lépcsőházban. – Micsoda szerencse – mondja -, micsoda szerencse!

Utcalakó ismerősöm egy nagy kiterjedésű betontömb elenyészően kicsiny részletén ült a kínai áruház bejárata közelében. A betontömb részlet ennek a korábban Skála nevű áruháznak volt egy kis darabkája, és csupán azért érdemel említést ez az átlagfenék méretű része a kirakatüvegek táblái előtt, mert az ismerősöm rajta ült és onnan figyelte, miképpen közeledem feléje. Odatelepedtem mellé, hogy egy darabig ne szóljunk egymáshoz. Nyújtotta felém a kétliteres műanyag flakont a sárga színű gyanússal, amelyiket nyugodtan borhelyettesnek is nevezhetünk, nem vádolhatna emiatt hitelrontással bennünket senki sem. Borhelyettes volt gyatra fantázianévvel.

Elhárítottam, mondván, hogy belegyűrtem a gondolataimat a cipős dobozba, rendben vagyok, nincs szükségem segítségre. Bólogatott, se szomorú, se vidám, se egykedvű nem volt ez a bólogatás.

– Találtam egy nagy böhöm, barna műanyag utazótáskát reggel az egyik konténerben – fordult felém. Vörhenyes szakállában tökmagdarabok ütöttek tanyát, szeme körül, ahogyan a feketerigó szeme körül az aranykarika, rejtélyes összetételű nedvek gyűrűje rezgett. Korábban jeles egzisztencia volt, most jeltelen az én utcalakó ismerősöm. – Olyan utazótáska, amilyet mindenki birtokolt valamikor, ha adott valamit magára, és nem akart égni olyan bőrönddel, amelyiket teleragasztottak mindenféle szállodacímkékkel. Leningrád, Ljubljana, Lillafüred, Karlovy Vary. Budapest emblémáról vagy a győri Rába SZOT üdülő háromszög matricájáról nem is beszélve. Nagy böhöm, barna műanyag utazótáska, amelyiket nem lehetett vállra akasztani, csak megragadtad a fülénél fogva, mondhatni fülöncsípted, és nekiindultál a fiatalságodnak. Nyár volt, ragyogás, előfordult, hogy nem késtek a távolsági buszok.

– Az ám! Rábaszot! Már majdnem elfelejtettem! Messziről virított büszkén ott a magasban Győr közepén, csak egyszer kellett kimondanod hangosan, hogy rábaszot, és már foszlott is le rólad a kultúra meg a jólneveltség az átlagosnál erősebb röhögés formájában – söpörtem félre fejemben a Derrick filmsorozatból kiszemelgetett idézeteket.

– Kiemeltem a konténerből az építési törmelékek közül azt a táskát, kíváncsiságból kinyitottam, hogy milyen is a belseje. Már nem emlékeztem a belvilágára, hiszen olyan régen láttam a saját nagy böhöm, barna műanyag utazótáskám belsejét! Még együtt volt a Beatles, és az Illés szabadtéri színpadokon játszott azokon a nyarakon! Akkor láttam utoljára az én nagy böhöm, barna műanyag utazótáskám belsejét.

A közömbösség ekkor döglötten vágódott el ismerősöm lába előtt, feje nagyot koppant a kövezeten. A lelke nyomban kiszállt belőle, ahogyan a teáskanna csövén szökken ki a gőz, aztán azonmód oda is telepedett közénk. Lengedezett, dőlt jobbra, dőlt balra a határozatlan és enyhe huzatban. Tudtuk rögtön, hogy kivel állunk szemben, be sem kellett volna mutatkoznia, mégis bemutatkozott.

– A Szomorúság vagyok, indulhatunk!

Utcalakó cimborám nem vett róla tudomást, nyelt kettőt a borhelyettesből és elnézett hozzávetőlegesen az északi szélesség 10º 14’30”-e, és a keleti hosszúság 69º-a és 50º72′-e közötti irányba. Arra feküdt Ceylon közelében a Kittan sziget, amelyet Vasco da Gama fedezett fel 1499-ben.

Amikor visszatért a messzeségből közénk a betontömb részletre, újra megszólalt.

– Alig húztam ki a cipzárat rajta, kicsusszant belőle egy balatoni nyár. Ott libegett a reggelben a konténer felett, akár egy UFO, és ragyogott. Elámultam egy pillanatra, ahogy Aladdin ámulhatott, amikor először babrált a csodalámpával. Ilyesmire egyáltalán nem számítottam, csak néztem, mozdulni sem mertem, nehogy véget érjen miattam ez a fényesség, amelynek köze nem volt a delíriumhoz, annál inkább a jelenésekhez. Amúgy azonnal ráismertem arra, amit tőlem karnyújtásnyira láthattam előgomolyogni a nagy böhöm, barna műanyag utazótáskából; az én nyaram volt az. Egy nagyon régi, szabad és tervekkel teli nyaram. Egyik apró részlete különös erővel éledt fel, képei folyamatosan, de nagyon lassan váltották egymást. Zamárdiból gyalogoltunk át este Siófokra a Matrózba sörözni. Meg lerövidíteni a távolságot közöttünk és a kizárólag ránk váró események között. Határozottnak, bátornak és tapasztaltnak éreztük magunkat, összesen nem voltunk negyven évesek, így nem is csoda. Érezni lehetett végig az úton az esti víz illatát, hallani a tücsköket, meg azt, hogy miket beszélünk. Bármiről beszéltünk, először beszéltünk róla életünkben. Aztán a siófoki éjszaka. A Matróz mellett még sövény volt csak kerítés helyett, azon keresztül léptünk le fizetés nélkül, és vihorásztunk a holdfényben hazáig az úton. Hazáig! Egy használaton kívüli lángossütő bódéban aludtunk, amíg lehetett.

– Emlékszem – nézegettem a tökmagdarabokat utcalakó ismerősöm szakállában.

– Jobban szétnyitottam a táskát, erre egy hajóút úszott elő belőle lomhán, egy hosszú, órákig tartó elbai hajókázás a német demokratikusban. Csendesen ültem a hajóorr közelében egy nyugágyra hasonlító székben és figyeltem a vizet, hallgattam a hajómotor zúgását, néztem a látómezőmből kiúszó parti fákat, települések vízbenéző épületrészleteit. Akár egy villanyoszlopra drótozott cirkuszi reklámtáblán Buffalo Bill két hónappal az előadás után, valóban napszítt és napcserzett plakáton ottfeledve, úgy nézhettem ki. Nem igazán akadt aktuális mondanivalóm, jobbára magánfilozófiai kérdések foglalkoztattak olyan szinten, mint például; téged is érhet baj, csak időben legyél ott, és hasonlók.

Tíz korsó elfogyasztott Vernesgrüner után a pincér állta a többit a kikötőig. Figyelte, mikor ürül ki a korsóm és már röppent is a következőért, csak később tudtam meg, hogy a kiváncsiság hajtotta. Különben meg egyáltalán nem zavart, hogy nem értettem, miért teszi ezt. A kikötőben aztán udvariasan megkért, hogy kövessem. Bemutatott a személyzetnek; hát ez volna, ez az egyszálbélű, aki még csak a mellékhelyiségbe sem ment ki, csak nézte a vizet, és eregette magába a Vernesgrünereket. Tapsoljátok meg! Ő a világ legelegánsabban betépett embere, akin mindez meg sem látszik! És tapsoltak, én meg nem tudtam németül, így aztán egy kicsit tapsoltam én is, de éreztem, sejtettem, hogy valami ilyesmit mondhatott a pincér rólam. Elégedetten bezsebeltem az elismerést, ittunk egyet búcsúzóul és az emelkedő korsók látványával szerte is foszlott a konténer felett ez az elbai hajókázás.

– És csak jöttek elő, bújtak ki, emelkedtek felfelé az újabb és újabb, buszok, vonatok, várótermek, utazások abból a nagy böhöm, barna műanyag utazótáskából ott reggel a házak között, és vesztek bele az ég kékjébe. Emberek még nem nagyon, de madarak annál inkább jártak, különösen a feketerigók érezték otthon magukat. A konténer szélén is billegett egy, olyan szép arany karikával a szeme körül

– Egy dalmát tengeri reggel kezdett éppen előbukkanni, amikor aztán valamiért hirtelen nagy szomorúság fogott el. Egy közelgő, ismerős gomolyfelhő előtt össze is húztam a cipzárt, és visszatettem a konténerbe a nagy böhöm, barna műanyag utazótáskát. Ott egye meg a fene a gomolyfelhőjével együtt!

– Aztán összebuheráltam ezt a borhelyettest, gondoltam, leülök ide és megvárlak téged, amíg idejutsz ahová én. Kidobod a régi nyári gomolyfelhőt, amelyiket valamikor annyira kedveltél, és nem gondolsz többet arra, hogy az Astrolabe vitorlája az a felhő, és nem  töprengsz már azon, hogy milyen mély lehet az alatt a vitorla alatt az ég.