Faludi Ádám

Az Életünk folyóirat új számában, mint azt nemrég említettem, megjelentek az újabb Menetjegyzetekből az újabb Kilenc történetek. Hamarosan nincs több kilenced, mert a meglévők már megkezdték fejükre húzni egy prózakötet ismeretlen feliratú és mintázatú fedelét. Azaz, novellák, elbeszélések gyülekeznek itt, hogy na, engedj már minket utunkra kedves holnaplopónk. Mennénk. Én meg nem ellenkezem. Hógolyózhatunk egy kicsit a pokolban, ha annyira szeretnétek.

Itt egy raszteres újságképen, raszteres amszterdami provók tüntetnek a raszteres amszterdami utcán a raszteres években. Egy üres fehér vászontranszparenst visznek magukkal az amszterdami világ színe elé, megfogalmazva ezzel raszteres tiltakozásuk célját és lényegét. Akkoriban az ilyesmi komoly megütközést váltott ki a társadalmilag hasznosnak nevezett népekből. Ez mostanság egyenértékű a lehetetlennel. Hogy mélyebb értelmet nyerjen ez a textília, új tartalommal töltöttem meg. Egy címlap és ami mögötte van. Egy raszteres amszterdami menet és a Menetjegyzetek közötti rokoni szálakra gondolhattam, azt hiszem. De időközben mindezek már kimentek a fejemből. Üdvözlettel Kovács Ferkó Felejtőgép.

 Menetjegyzetek  az újabb kilenc történetekből

 – egyikből a másikba, a folyondár útját követve –

1.

Hazafelé tartunk valamitől

A mai nap harminchat órával korábban kezdődött egy ünnepi sokadalomban négy megyehatárral innen nyugatabbra. Javuljak meg? Ráadásul magamtól, egyedül és önállóan? „Kápráztassam el a szomszédok lányát bársonyruhámmal és faustus csuklyámmal?”

Ma nem holnap érek haza, próbálgattam, de nem fordult el a zárban. Hol lehet a Hunter S. Thompson típusú gyorstüzelőm? Szétlőném vele a zárat, különös tekintettel a gyorsvizelőm nyelvi felkínálkozására, amely azonnal jelentkezik. Magyar nyelvem van és forog. Gyorsfénykép, vaku, flash! Válasszatok!

Hazafelé az első ajtónál vártam hosszasan a buszmegállóra, de mindegyre más jött.

Sonny Boy Williamson dugta el szájában a szájharmonikáját, majd előbillentette az előbbi nyelvmozdulat fordítottjával és játszott tovább. Az út mentén végig egy óriáskivetítő látszott, azon néztem. Szájherfli, messzeség, század-eleji Fordok porfelleggel, tornácos ház előtt újságcafatot kerget a szél, pár makacs növényt megcibálva csapong tovább a vége nincs pusztaságban.

Megpróbáltam a kettőhöz egynél többet hozzáadni, hátha már sikerül, de ennek még nyilvánvalóan nem jött el az ideje. Flash!

Gyorsfénykép, vaku.

 

2.

Szederfa

Lakatlan éjszaka egy lakatlan öreg házban, lakatlan alvás után, egy alvó ismeretlennel.

A lakatlan házban minden öreg és nyikorog, nem csak a bútorok a parketta, a konyhakő, de a falak is nyikorognak. Minden öreg és nyikorog.
Beckett úr benéz az ablakon, aztán visszavonul a konyhájába és szomszéddá változik. Murphyt felsöpri egy hozzá nem értő személy.

Mintha mennykő csapott volna a már korábban villámsújtottba, csapott volna bele a tenyerembe, megegyezésünket hitelesítve. Titkos szolgálatot teszünk mi egymásnak; mindent hallgatni, figyelni, a figyelmetlent hagyni veszendőbe menni. Lada szamarán lépésben a szerpentinen, kockás gyapjútakaró konfettivel, közös fénykép, napszemüveg. A jelentős emberek közutálatnak örvendenek, ha ezt ráadásul önként teszik, akkor mély megvetés az osztályrészük. Meghúzódni a háttérben, ez a megoldás. Vagy ne legyél jelentős, és ne jelents semmit senkinek. A villám vágott volna meg!

Lada szamarának nyergében – ez egy firkantás a képeslapon aláírás helyett. Várakozás arra, hogy egy komplett slágerválogatott szenvedjen vereséget és menjen végérvényesen veszendőbe.

Hűtlen tárgyak, lények! Mekkora temetkezés lenne, ha követnétek uratokat és parancsolótokat! Vagy azt, aki annak hitte magát, és birtokolni gondolt benneteket. Ha sírba szállnátok vele. Mekkora gödör kellene hozzá, mennyi zene és mennyi csalódott hozzátartozó! Help Murphy, help Mercy baby!
Bélyeggyűjtemények, kedvenc kések, festmények, diótörők, élen a birtokos, nyomában a birtok. Nem emlékezem, milyen nyelven beszélsz, amikor így fogalmazok. Nézem az alvó ismeretlent, nem először történik ez így vele, se velem.

Lakatlan öreg ház, kopogó szellemek, utolsó figyelmeztetés, turbékolás galamb nélkül nyikorgó szederfán. A zárt udvarra néző, kifelé lejtős erkélyről majdnem karnyújtásnyira a szederág. Annak másik oldalán a turbékolás, amit nem fogok fel, hallom csak. Gyönyörűnek érzem, de kinek mondhatnám el, hogy mennyire az.
A hussant tova kifejezést idézi. Egy parlagi írót a magyar ugaron. Talán ő mondhatta, vagy mondja majd, ha otthon lesz, amikor már hazament.

Most még máshol. Máshol mintázott mennyezet, más hajszálhatárok, pók-hálózatok fölötted a zsinórpadlásról függve.

Nem verem be a fejemet a zenébe, ha átmegyek a szobán. Ezt csak úgy magamnak mondogatom, hogy felfogjam visszaverődő jeleimet. Help Mercy az Out of Our Heads -ről.

Tapogatózom itt, nem először. Két elmúlt élő otthona, itt vagyok. Az ember a holocénban jelenik meg és a kórházban tűnik el. Jobb esetben. Ez egy Max Frichs, a sorból feltűnően kilógva. Hogyan navigálhatta magát ebbe parketta-hullámokkal torlaszolt öbölbe? Hogyan került ez a könyv ide?  Somogyváry Gyula és Scherz Ede között Max Frisch. A szolidaritás jelének veszem.
Lakatlan éjszaka egy lakatlan házban, szobák, ajtók, ablakok, konyha, kamra, bútorok, évek óta lakatlanul. Lakatlan parketta lakatlan hangon kérdez-felel, szünetjel nincs, se válasz. Utószó Mohikán – nevezed el a roskatag polcot, az Olcsó Könyvtár filléres könyveivel. Kötésig porban – szórakozik veled a galamb az erkély irányából a szederfán. Parlagi író a magyar ugaron szinkronizálva. Itt jártam holnap – firkálod a falra, ahol átmész a szobán, háttérben az alvó ismeretlennel.

Mi mást cselekedhetnél ilyen elveszett helyzetben? Nem igazán tudod, de jólesik háromszáz évvel ezelőtti költőket olvasni, miközben csak hullasz lassan. Vadgalamb a szedren, fordítod rá a kulcsot a kővé változtatókra.

 

3.

Orient enteriőr, két irányba nyíló ajtók

 

(Herman’s Hermits – I’m Into Something Good (1965) Nem elengedhetetlen, de jól jön hozzá, ha van. Nincs? Hajítsd a többi közé.)

 

– Minden állomáson és megállóhelyen cserélgetem az utasaimat. Nincs más lehetőségem. Nincs más lehetőségem, minthogy szeressem őket, élvezzem a társaságukat, ennek se több az értelme, mint a kétségbeesésnek, amit a lehetetlenségek rendszerének és forgatagának megismerése okoz, de szórakoztatóbb. (Vonatmonológ.)

Egyedül maradsz.
Kétszer maradsz egyedül, ahogyan egy átlagos napon is minden alkalommal. Hiába fordulnak meg társaságodban annyian, egyedül maradsz, mert magukra hagyod őket a megállókban és megállóhelyeken. Menjenek isten hírével, híreivel és hírhedtjeivel, az őszi falevél hangja kísérje őket, az őszi falevélé, amikor elszakad az ágtól szélcsendben. Az éjszakai monoton, lassú hóesés hangja, és a márciusi melegedő talaj találkozása az áttelelt mákszem csíra-galaxisával a kerítés tövében.
Sorolhatnánk.
Minek is?
Egyedül marad, magukra hagy.

Régi vágású vonat volt, alig értem a kapaszkodójához, máris kipakolt.
– Minden állomáson és megállóhelyen cserélgetem az utasaimat.
– Rohadék benzint kell vennem a rohadék autóba a rohadék benzinkútnál. (Ez egy felszálló utas a harmadik ajtónál. Kezében a kapaszkodó rúdja.)
– A válasz nem kielégítő.
– Korszerű vadászgép helyett korszerű vadászkutyát!
– Tegnap szülői értekezleten jártam. A tanárnő a versailles-i kastély helyett marseilles-i kastélyt mondott. Meggyőződésből. Joga van hallgatni, akartam jogainak ismertetésébe fogni, de én gyáva vagyok az ilyesmihez.

Vonatozás, honnan is? Talán vadászni mentem, vadászni magamra, meghívott egy régi kedves ismerősöm a birtokára, de az is lehet, a vadászat szóba sem jött, ő szeretett volna tőlem valamit, mindegyre kisiklik a kezemből az egész. Azon a monarchia-kori állomáson várt egy légycsapóval, és egy frissen összeállt zenekarról beszélt, amelyikben én lehetnék az egyik tag.
– Autentikus hangzást szeretnénk, konvenciók nélkül, tehát senki nem ért ahhoz a hangszerhez, amelyiken játszik.

Másnap stúdióba vonultunk, azaz egy papír tojástartókkal bélelt garázsba, felvettünk húszegynéhány számot első nekifutásra, kétlemeznyi anyagot minimum. Nem emlékezem pontosan, pontatlanul se igazán, ott találtuk ki helyben az egészet. Én írtam a szövegeket. Néhol elrontottuk, mert nem bírtuk elfeledni a rock and rollt, a bluest, évfelkeltéket, évlementéket, meg azt, hogy mennyire jó lett volna zenésznek lenni. Abban az évszázadban, ahonnan jöttem, nem most. Most csak otthon, hálával irántad, és csak magadnak érdemes játszani.

Az is lehet, álmodtam, de az egyik égbekiáltó darab különösen tetszett, nyers, szétrobbanó zene, égi szöveg. Romantikus vécékefe, vagy talán Gumicsontváry volt a címe, nem is tudom, csak hallom most is hol túl, hol innen az autentikuson.

A régi vágású vonat mozdonyára azt mondta valaki a halovány sárga fényt permetező állomás lámpája alatt, hogy kohószökevény. Odafelé és visszafelé erre bóbiskoltatok.
Romantikus vécékefe, Gumicsontváry, dúdoltam hazafelé menet a hosszú vonatozás után vadra és szelídre vadászva magamat.

 

5.

Vadászgalambok

Önző vagy egy kicsit, mert úgy gondolod, hogy Afrika például csak abban a könyvben Afrika, amelyiket a második fizetésedből vettél a múlt században. Amikor a tyúkok még felirat nélküli tojást tojtak.

Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond vadásznak ott, esti tábortüzek lángja lejt hastáncot az árnyakon, fekete kísérőid guggolnak a sarkukra ülve, és négereknek is lehet őket nevezni következmények nélkül. Viszonylag megbízhatóak, csak ha jön az oroszlán, akkor horgad fel a szafári kirongózi valahogyan. – Na, menjünk innen a francba, amilyen gyorsan csak lehet. Szaporán, szaporán!  (Nagyjából így, ha a taglejtéseknek hinni lehet.)

– Fehérember nem komplett, nem tiszteli erő, nem tiszteli egyensúly. Az amerikai is teleaggatta magát minden praktikussal, de többnyire átaludta a délelőttöt, hogy estére újra leszophassa magát piával. Amikor rossz volt a vadfelhozatal. Kilimandzsáró hava! A tapasztalt vadaktól kivert a víz!
– Epimenidész háromszáz évig élt és ebből harmincat átaludt, mégsem piszkálták soha – vetette közbe az egyik teherhordó.
– De nem is ivott!
– Ezt én nem tudom, nem ismerhetek minden krétait, aki hazudik, sajnos analfabéta vagyok. Ez komoly korlátokat jelent nekem ebben a létező világban. Ez az analfabetizmus. Az, hogy nem tudsz játszani legalább alapszinten egy középkategóriás tenorszaporán.
– Micsodán?
– Olyan parkerhangszeren. Csárliparkeren, rezgő náddal a szájban.

– Szép nagy állat volt ez az Ernest – emeli tekintetét égre a szafári kirongózi.– Szerettük különben. Egy lőszerraktár, amelyikből kilóg a gyújtózsinór, de azok még a béke évei. Amikor két elefántcsonttornyot, elefántagyar minareteket hajlítasz magad felé afrikander felszerelésben állva a szavannán. Most épp kiégett a fű, kiégett a föld, felpuffadt mindegyik oroszlántetem. Dánvad. Szudánvad.
Szeretett vadászni, és olyankor megbízható volt. Amikor tévedhetetlen trágyaolvasóként azt mondtam, fél órája imbolyogtak el itt szimbáék, akkor kitágult a lelke és elfelejtette, hogy író a szentem. Hóna alá nyomta a Winchestert, és szétterpesztette a lábát. A golyós Winchesterre gondolok, nem madarászni indultunk. Jó volt nézni egy hajdani gyereket, aki ördögien feledékeny, ha az életéről van szó.

Erről beszélek, amikor nincsenek nálad otthon.
A nyár vége okozza.
A nyár végez a vadászgalambokkal a nyár vége jelzésű mezsgyéhez érve. Nincs más választása. Megállni? Viccelsz? Tartottál már a kezedben időt?

6.

Hőspincér nem apadó Lőrinccel

Amikor elfelejted a világ többi részét, és csak a saját tartományaidat szegélyező mezsgyékig terjed a figyelmed, akkor súgnak össze a hátad mögött hagyottak. Ha tudod, ha nem, ha akarod, ha nem, a hátad mögött jelentős a forgalom. Vagy túlértékeled magad. Döntsd el.

Az oroszlán vérfagyasztó hangja a közelben, egy elefánt fúvósötös hangereje meg sem közelíti ezt a pusmogást. Egy stadionban suttogó Robert Plant a Led Zeppelin fénykorában. Száznegyven decibel, megolvad benne a kiskanál. Egy husánggal kézbesített homlokcsók. Ez egy olyan fajta suttogás. Csak ott nem hallani, ahol te tartózkodsz.

Amikor nem vagy otthon, a feleséged kiadó. Minden kiadó. A védtelenség is, amelynek középpontja éppen az otthon középpontja. Kibérli az utánad következő akárki ezt a sort is a Midnight Ramblerből, ezt a feleséges megjegyzést, akkor is, ha se közel se távol nincs feleség. Ráadásul egy óvatlan pillanatban meglehetősen ügyetlenül a védtelenséget dugja a zakózsebébe egy olyan igazán értékes darab helyett, amelyet te a sajátodnak hiszel. Eltulajdonítja a véletlen zsarnokságát a védtelenséggel zsebbe gyűrve, és valami drágát kortyol a kristálypohárból, amikor a tartományaidat szegélyező mezsgyékig terjed a figyelmed. Ő egy hőspincér.

Így azonban könnyebb lesz a madárelőjeleket tanulmányoznod a háborodottan vándorlók között. Jósnak hisznek, sors sorsolónak.

– Megakadályozhatod a borjak és a halikra fejlődését – szól használt hangján a kiéltség démona. Mars! Hess! Gyarapíts!
– Belül a java – suhogja a feliratos ruha.
Öröm erre gondolni, ha nem öröm, akkor is. Nem törődsz vele, a vándorlókat pedig sajnálod.

Hát a dinnye, az igen, a dinnye, a görögdinnye jutott eszembe. A nyár miatt, meg hát a nyár kanyarulatánál állva mi is juthatna egyéb az eszembe. Lőrinc a dinnyével. Akkor, amikor elfelejted a világ többi részét, és csak a saját tartományaidat szegélyező mezsgyékig terjed a figyelmed. Legyünk olykor egy kicsit szűklátókörűek! Ha már a görögdinnye szezon ennyire korlátozott, kiterjedése csak ekkora, vetítsük magunkra egy röpke pillanatra a görögdinnye-sorsot!

Jusson csak eszünkbe Lőrinc, merthogy itt van a hátunk mögött, bárhogyan próbáljuk is kijátszani a figyelmét. És pusmog. Azt hiszi, a száznegyven decibel minden nehézség nélkül, könnyedén elnyomható.
A sunyi Lőrinc hajnalban ott ugrabugrál a dinnyeföldön, és hugyoz és hugyoz és hugyoz.

Te meg nem találod a puskán a távcsövet, mert a másik csőbe nézel, ami szintén a puskán van. Nem vagy járatos a huzagolásban, sőt! Azt sem tudod, melyik a puska boldogabbik vége, de ha időben elkapod a fejed, talán megmaradsz. Nem találod el Lőrincnek még a környékét se!

A hülye Lőrinc mindeközben vihorászva ugrabugrál a dinnyeföldön, és csak hugyoz, hugyoz, hugyoz a rohadék. Pedig még legalább két hét van iskolakezdésig. És mennyi görögdinnye gömb zöldje látszik még a dinnyeföldeken! – Ezekből te nem eszel – rikkantgat elégedetten és boldogan Lőrinc.
Egyszer hétszentség, hogy elkapom. És beleverem az orrát, hogy tanuljon már végre valami illemet, mielőtt kattan a lába alatt az a taposó, ami nem malom.

7.

Miért verték agyon a kotlós nénit a gyerekek?

 

– Hát gyerekek, ez itt az utca, amin pedig megyünk az a járda, járdának nevezik, és látjátok tőlünk balra emelkedni ezeket az összefüggő, de egymástól strukturálisan elkülönülő dolgokat, ezek pedig a házfalak.

Elég sivár terület volt, egy épülő új negyed befejezetlen falkezdeményekkel, betonpanelek egymáson, egymás mellett, és nem utalt semmi jel arra, hogy mi is lesz majd ebből az egészből.
Az óvó néni részint tudományos alapokra támaszkodva, részint egy csibéit okító kotlós szelíd türelmével magyarázott minden látható és tudható dologról. Tanított. Kotyogott a lakótelep felé haladva az egymás kezét fogva lépegető óvodásoknak. Minden, ami van tudható, égett bele emlékezetébe ötven év magányának irányadó bölcsessége. Olyan érzés kerítette hatalmába – ahogy mondani szokás –, mintha szárnya, kotlósszárnya nőtt volna, amelyet kiterjesztve tartott csibéi fölé. Védő, óvó anyai gesztusként, széltől, naptól, ragadozóktól, ártó és ismeretlen veszedelmektől takarva őket. A kettesével mellette vonuló gyerekek egyre csendesebbek lettek, egy idő után csupán cipőcskéik hangja hallatszott. Némán figyelték az óvó nénit, miközben lépéseik lassanként egymáshoz igazodtak, aztán kisvártatva már azonos ütemben, egyszerre csosszantak, koppantak, ütődtek a bal és jobb cipőtalpak a járdához. Ezt a különös alakzatot, helyzetet egy külső szemlélő, ha kellőképpen figyelmes, némiképp baljóslatúnak is minősíthette volna, megállva egy tanácstalansággal átitatott pillanat belsejében. De se távol, se közel nem látszott egyetlen külső szemlélő sem. Az óvó néni pedig felborzolt tollakkal, kiterjesztett szárnyakkal kotyogott, nem figyelt másra. Vendég a háznál – futott át rajta egyik pillanatban, az órájára nézett, még negyvennyolc perc a kezdésig. Ha csak tehette, naponta meghallgatta ezt a rádióműsort, úgy érezte, mindig tanulhat valami újat belőle.

Gyerekkora mesekönyveit sorolta az oltalmában tudott apróságoknak, előrebocsátva, hogy ne feledjék szavait, meglátják majd, mekkora öröm lesz, amikor már esténként nem az édesanyjuk olvas fel a Kisgyermekek nagy mesekönyvéből, Móra Ferenc Hol volt, hol nem voltjából, Andersen megható Rút kis kacsa című mesegyűjteményéből az ágyuk szélén ülve, hanem mindenki saját magának választ egy-egy tanulságos történetet. – Majd meglátjátok, majd meglátjátok! – kotyogta.

Az óvodások pedig közben továbbra is egyszerre léptek a nem kapsz rétest estére ritmusára, akár egy képzett alakulat a panelszerelt akciófilmben. Akciós filmben, javított volna ki egy ügynök múltját levetni képtelen okoskodási megbízott, ha ezt hallja.

Aztán az építkezés közepének tájékán, amikor már a vasbeton, kontra a manók és a szegény szabómester kapcsolatának rejtett viszonylataira világított rá a kotlós néni, a sor elején haladó szőke fiúcska hátrapillantott. Néhány gyors fejmozdulattal, szemvillanással utasította a társaságot. Minden kétséget kizáróan ő volt a főnök. Rambó, Roki, Betmen, Dzsóker, Hasfelmetsző, Pókember, Szupermen, a Mijámihelyszínelő, a Terminátor hasonlóképpen jelezte a szőkének, hogy minden rendben. Mindnyájuknak elege van. A szőkét Tekszaszikopónak hívták. Tudott szervezni és irányítani.
A lányok déenesláncukban a vámpír és piranha egyedfejlődési pontjukat igyekeztek mielőbb megtalálni. Olvasóként pergett ujjaik között a déenesláncocskájuk. Kszéna szintén biccentett a Tekszaszikopó felé, üzenve, hogy nekik is tele van a bugyijuk az egésszel.
Aztán váratlanul, gyorsan és határozottan, közrefogták a mit sem sejtő kotlós nénit és nekiestek. Ahogyan a filmben. Kotlóstollak repdestek a levegőben, vitorláztak a járdán, az úton. Hang nélkül, hatékonyan cselekedett mindenki. A sok ócska, idejét múlt dologért, az egész ismeretlen világért, az érthetetlen zagyvalékért megadta azt, amiről úgy gondolta, hogy jár az addig elviseltekért. Sokáig tűrtek, betelt a pohár. Vendég a háznál? A rádió ostroma? Fénysebességgel közeledett a jövő, logikus képtelenségeket kínálva közeledett.
A Tekszaszikopó megnézte a pontos időt, majd visszatolta zsebébe a mobilt. A tervezettek szerint zajlott a mindenség felszámolása. Az Armageddon koros űrkovbojai mindjárt elkapják az aszteroida tökét, és a világvége látszólag elmarad. A nézők számára, az élők tervei alapján.

Indianadzsonsz hasmenést kapott, nyilván egy lopakodó vírustól, ezért nem volt ma óvodában, és így nem lehetett részese a jóvátételnek. Nem érdekes, baj lesz még elég, marad neki is.

 

8.

Golyóstoll golyóállóval

 

A golyóstoll hajnala egy nap legeleje ezerkilencszázötvenkilencben.
Bíró a kulcsszó. Bíró László (József) találta fel a golyóstollat, Bíró József tanító bácsi pedig azt mondta, hogy ne írjunk golyóstollal, ha hozzájutunk hamarosan, akkor se. Csakis a tollszár-tollhegy együttes megfelelő, hogy elsajátítsuk a helyes tolltartást és tollforgatást. Üveg tintatartó a padban. Mártogathatod a tolladat, írsz, és csak nagyritkán úszod meg a pacázást. Később narancsszínű műanyag tartó az üveg helyén, elfordítható fedéllel. A helyzet ugyanaz. Hiába az a rengeteg itatóspapír! Paca, paca. Packázik veled a paca.

Aztán később a töltőtollat is használhatod. Használhatjátok; dugattyús tintaszívóst, gumis szivornyázóst. Ez az igazi versenyhelyzet ideje a töltőtoll technika terén, a töltőtoll-piacon. Töltőtoll, Piac-tér 1. A trafik mellett balra; javítás, generálozás, hegycsere, töltés.

Aranyhegyű töltőtoll a tehetősebbeknek. Foghoz vert garas, aranyhegy! Csak a használójának engedelmeskedik az aranyhegyű. Az ő kezéhez kopik, csak a saját használójának hajlandó szépen írni. Golyóstollat azonban semmi szín alatt ne használjunk, nincs még meg a kellő tapasztalat, hogy mit tesz a rendszeres használat az írásképünkkel!

Egy bordó golyóstollat kapsz, egyszemélyes bőrtokban lóg a nyakadban. Még senkinek nincs golyóstolla, a jövő íróeszköze, a technikai fejlődés újabb lépcsőfoka, csak te képviseled a haladást!

Nem használhatod, csak ott, ahol láthatatlan. Az első napon elhagyod az iskolában, megsiratod, hosszú az út hazafelé. Lóg a nyakadban a tok, az orrod, az eső lába.

Másodszor golyóstoll

 

– Érzelmek ruhaszárító kötelén csipesszel rögzített lap a teljes történettel; mesélt változat a véletlen és a lomtalanítás közreműködésével. Realista elbeszélés, mit is várhatnánk tőle? –

 

1959. egy őszi napján jelent meg életemben a golyóstoll, kilenc éves voltam, talán nyolc, de az biztos, hogy harmadik osztályos. Nem szeretek utánaszámolni semminek, talán nem is igen tudok, vagy tudok, de a hozzávaló rendszerem még nekem is bonyolult. Nem szeretem használni az utánaszámolás rendszeremet a bonyolultsága miatt, de ezt a változatot tanultam meg, mást nem ismerek. Nyolc éves, vagy kilenc, nekem az utóbbi szimpatikusabb.

Tehát harmadik osztályba jártam, és azon a napon, amikor vadonatúj kincsemmel megjelentem az osztályban, még csak kettőnknek volt golyóstolla. Azaz akkor már kettőnknek.

Nekem anyám hozta, ő tett tollbirtokossá.
Hazajött egyik délután az irodából, és leültetett bennünket – apámat és engem – a szobában, majd némi aggodalommal és izgalommal a hangjában három darab egyforma golyóstollat tett elénk. – Vége az itatóspapír-paca korszaknak, ez itt a jövő, golyóstoll a neve. Úgy működik, hogy itt az elején, a tulajdonképpeni tollhegy végében egy parányi golyócska zárja le a festéktartályt, és csak akkor engedi, hogy a papírra jusson belőle a tinta, ha írunk vele. Egyenletesen eloszlatja, könnyen szalad, mondhatni robog a töltőtollhoz képest, nem kell rázogatni, tisztítani a hegyét, nagyon praktikus. Biztatott, hogy vegyük a kezünkbe, próbáljuk ki, ő már a sajátját töviről-hegyire megvizsgálta, teleírt egy egész géppapírt, keresgélve a legmegfelelőbb kéztartást.

Egy kicsit megállt a levegő, amikor már kénytelen volt az áruismertetőt és tájékoztatót befejezni. Olyan sokáig húzta, mint elkalandozott figyelmű fogorvos az idő vasfogát.  Aggodalma nem bizonyult alaptalannak. Tapasztalati tények sokasága álldogált az előtérben az árnyékba húzódva.

Apám megkérdezte, hogy mindez mennyibe került.

Anyám erre azt válaszolta, hogy ajándék, vegyük úgy, hogy valami jeles ünnepen hozta nekünk, de minek azt a jeles ünnepet kivárni, amikor égető szükséglet már ma használatba venni, hogy lépést tartsunk a világgal, egy időben lépjünk vele egyszerre. Apám azonban nem hagyta annyiban, de stratégiát változtatott. Látszólag a jövő és a haladás oldaláról közelítve –lassacskán, mintegy elgondolkozva a múlt gyakorlatán és a tömeges elterjedés között várhatóan jelentkező óriási szakadék nagyságán – azt kezdte fejtegetni, hogy ő csak a változás vonatkozó szempontjait szeretné reálisan összehasonlítani, mert lehet, hogy ez itt tényleg a jövő, de mekkora árat kell nekünk fizetni ezért a jövőért, az bizony nem elhanyagolható szempont. És anyám lépre ment, kibökte a tollak árát, amitől a már megállt levegő meg is fagyott, beleértve az apám tüdejében levőt is, majd egy szörnyű pillanat következett, amikor pokolba kívántam az összes újítást, minden egyes különc újítóval egyetemben. Rettegtem attól, ami ilyenkor következni szokott, a tapasztalati tények az előtérben összébb is bújtak, de anyám megérzéseire hagyatkozva a megelőzést választotta. A napi gazdasági és az ebből felszorozható évi gazdasági ésszerűség felé vette az irányt, akár egy áruját egekig magasztaló ügynök a résnyire nyílt ajtó előtt, vagy a róka elől menekülő nyúl a szántásban, ahol addig manőverezik, amíg nyoma nem vész egy bokor mellett, amelyen egy lányruháról leszakadt szalag lengedezik az ésszerűség zászlajának szerepét alakítva.

Apám kipróbálta a tollat, én is, anyám mutatta a golyóstollas aláírását, amelyet már az irodában gyakorolt. Én szagolgattam a bordó műanyagot, a kupak fémgyűrűjét, tapogattam a nikkelezett akasztót, levettem a kupakot, visszatettem a kupakot, győzködve magamat, hogy igen, én golyóstoll tulajdonos vagyok.

Semmihez nem hasonlítható illata volt ennek a tollnak, és az még értékesebbé tette számomra az egészet, hogy mindhárman ugyanazt a tollfajtát, tolltípust fogjuk ezentúl használni, ami azt is jelentette, hogy az ember nem egyedül vívja meg az újdonság vállalásával járó, úttörőknek, az élen haladóknak kijáró ellenszenvet, gúnyt, macerálást hozó háborúját, hanem támaszkodhat a hátországra is. És micsoda hátországra!

Ez azonban a megvalósulatlan álmaim egyike lett, mert én ezt a tollat már másnap elhagytam az iskolában. Elmondhatatlanul nyomorult délutánt éltem át, egészen addig a pillanatig, amíg anyám érdeklődésére zokogva el nem mondtam, hogy nincs, nem találom, elveszett a golyóstoll, és akkor anyám egy ideig furán nézett, látta talán az egész jövőmet, amelyben majd ez a jelenet ezerszer és ezerszer megismétlődik, így ez az ő jövője is lesz, mert én mindig így járok majd, ahogyan most, és ahogyan mindörökké.

Ez alatt az örökkévalóságnyi pillanat alatt döntötte el, hogy mit cselekszik, meghozta a döntését, és másnap kaptam tőle egy ugyanolyan golyóstollat, de megesketett, hogy nem mondom el soha senkinek, valahogyan csak kigazdálkodja, de szolgáljon nekem ez az eset tanulságul.

A tollat egy keskeny barna bőrtokba tette, egy tartószalagot varrt rá az ésszerűség zászlajának bokron fennakadt darabjából, és ezt az egészet a nyakamba akasztotta, hogy ez így praktikus lesz, ne a tolltartóban, hanem itt hordjam.

Mégsem tudtam vele az iskolában írni, mert tanítónk nem engedte meg, mondván, hogy múlt nélkül nincs jövő, előbb a hagyományos módszereket és eszközöket kell megismernünk és elsajátítanunk a tinta, a paca, itatóspapír buktatóin bukdácsolva át.

 

9.

 A marmonok

 

(Kvardakómedondoló, avagy szétmarta két vén kannámat a rozsda)

Hogyan változtattuk meg a történelem alakulását?  Vagy a földkerekség legnagyobb zsarnokainak terveit? Gyalog jártunk a sínen, baltával játszottunk. Feldobtuk a baltát, pörgött és visszakalimpált szabályos köreivel a tenyérbe. Egyre magasabbra dobtuk, mígnem egyszer nem hullott vissza többé. Fennmaradt az égi elkapó kezében. A kiszámíthatósággal és a biztonságunkkal együtt. Azóta azt szorongathatod, amire a tenyered emlékezik.
Játsszad csak újra Sam! Évforduló jön! Filmfelújítás, szemfödémcsere! Senki nem emlékezik semmire! Kezdődik a Híradó!

Saigonban huszonöt liter benzint önt magára a buddhista szerzetes az utcán. Jógaülésben lobbantja magát lángra, imára kulcsolja kezét és imádkozik. Egy úgynevezett marmon kannából önti magára a benzint, orosz kanna egy orosz katonai terepjáró óriási üzemanyag tartálya mellől. Történjék bármi, ez a kanna a további haladás biztosítéka. Vagy a továbbhaladásé. Olajzöld fém, könnyen kezelhető és biztonságos záró fedéllel, kézre álló fogantyúval. Négy darab egymás mellett, színültig töltve a minden eshetőségre számítani kell elve alapján.
Ki lehetett Marmon? Mammont még csak tudja a félművelt civil, de Marmont nem. Az oroszok meglepetésekből állnak. Ki lehetett Marmon? Céllövő? Templomos nagymester sakkban? Edényfeltaláló? Ha feldobjuk, fennmarad? Orosz egyáltalán? Gondolhatunk Marmon gyülekezetre? Marmonokra? Ha volna valami olyasmin (Hunter. S Thompson típusú gyorstüzelő), akkor keresztüllőném vele, mielőtt még a szerzetes a közelébe kerülne. De nincs. Így aztán az jut eszembe helyette, hogy kvardakómedondoló.

Sajnálom a szerzetest, lépegetek a sínen és hallgatom magamban a kvardakómedondolót, ezt a földkerekség legnagyobb zsarnokainak terveit is maga alá temető olasz slágert. Guarda con me dondolo – twist – twist.
Néhány világlap szemfüles fotósa lázasan fotózza az imádkozó saigoni szerzetest. Sietni kell, már meg-megdől, talán csak a hit tartja benne a lángba borult lelket. Sietni kell, mert mindjárt elég teljesen, úgy meg nem sokat lehet kihozni belőle. A címlapkép sajátos kategória. Miatta tudhattam a saigoni szerzetesekről.

A világ egyik legnagyobb háborodott zsarnoka akkoriban úszott az árral nyolcvan kilométert, de rá se hederítettünk. Ez egy barom. És olyan messze ide, hogy talán nem is igaz. Talán igaz se volt, hol volt, hol nem volt.
– Hé te ott! Egyik legnagyobb háborodott zsarnoka a világnak! Én rád se hederítek, te meg azt sem tudod, ki vagyok! Sosem hallottál rólam, de nem is fogsz, mert tőled olyan távol, messze van hazám, te hájas nyomorult. Nagyon messze, velem együtt. És azt hallgatom, hogy kvardakómedondoló és indokolatlanul nem félek. És te már régen elpatkoltál már, amikor én még tudok hallani!

Pusztulj el holnap is.
Minden nap pusztulj el, csak legyél közben ébren, hogy tudjad. És ez a földkerekség összes nyomorultjára vonatkozik. Azóta vonatkozik, amióta félek, és marmonjaimat szétmarta a rozsda.

Aláírás: Pistika, Magyarország.