Faludi Ádám

Még öt ilyen karcsú nyakú üveg hűsölt a kemencében, a harmadik után kivittük a konyhaasztal mögötti padot a ház elé, közvetlenül az ablak alá, hogy neki tudjunk támaszkodni a falnak. – Ne támaszkodj a falnak, ne támaszkodj a falnak – ismételgette egy évtizedekkel korábbi mikrofonba Vanra Cefre.

A tető jó egy méterrel nyúlt előrébb a falnál, nagyjából ugyanennyire a bordó színű, töredezett betonnal hiányosan fedett talapzat. A tornácra csak haloványan emlékeztető házelőke három, téglából rakott oszlopából egy középen, kettő pedig a ház végén állt, alig fedte őket vakolat. Nyeletlen gádornak neveztem el, nem volt kifogása ellene.

Huszonöt fok lehetett, a nap valahol mögöttünk járt, nagyjából épp a Plaza fölött. Pár narancsos fénysugár a Vén Bolond Szalai kacatjainak ormán beleszaladt egy görbe gumicsőbe, ott szentségelt, hogy képtelen kijutni. A görbe csövekkel már csak így van ez, a legrafináltabb napsugár is csapdába esik bennük, aztán nincs visszaút. Letelepszik melléjük a Dharma Kánya.

A konyhaajtó előtti körtefán néha megmozdultak a levelek, valószínűleg a huzat miatt, nyitva hagytam az ajtót, s kitártam az ablakot is, mert alaposan telefüstöltük addigra a konyhát. Más nem igen mozdíthatta meg azokat a leveleket, csak a körjáratban közlekedő huzat.

– Szilva nem sok maradt, de a körte kibírta a tavaszt.

– És? – tette le maga mellé a dugóhúzót Som.

– Ha nem kódorgok el túl messzire, begyűjtöm, találtam itt műanyag bödönöket is. Pálinkát főzni meg gyakorlatilag bármivel lehet.

Bementem a szobába, kinyitottam ott is az ablakot, felraktam a Beat em up-ot Iggy Poptól, alaposan feltekertem, hogy jusson belőle a tornácra elég. Egy stabil Lafayettem volt, nyolcvan wattal, s két Goodmans hangszórós, nyolcvan literes hangfalam. Semmi egyéb kapcsolatban nem álltam egyébként a nyolcvanassal. A vastag vályogfalak nagyon támogatták ezt a rendszert; két hangfal egy harmadikban, a szobafalban. Szólt az egész ház, az udvar pedig tölcsért formázott a tenyeréből. A Goodmanseket Luxitól vettem, valami raktárban akadt rájuk, eredeti, bontatlan papírdobozban voltak, 1953-as dátumbélyegzővel. – Nem is képzeled, mi minden van ott, ahol a szakértelmet most a maradék munkatársak képviselik. Több rádióstúdiót össze lehetne hozni abból, amit találtam!

Luxi már a középiskolás évek nyári üzemgyakorlatainak ideje alatt is komplett rádiókat és magnókat hordott ki elemenként a híradástechnika helyi fellegvárából, anélkül, hogy egyszer is lebukott volna a kijáratnál. A fellegvárat azóta elemenként széthordták az illegalitásból előrobbanó magánbirtokosok, Luxi azonban maradt. Már az első itt töltött napomon összefutottunk. Tőle származtak a számítógép szerelvények is. Ingyen. Csupán némi szívességet kell majd tennem értük, olyat, amilyet állítólag csak én tudok, s amely szívesség egyáltalán nem lesz rázós, nyugtatott meg a seftelők eme folyvást rohangáló gyöngyszeme.

Alig két héttel azután, hogy idehurcoltam életem lomtárát, már szólt is minden. Dobogni kezdett az otthonom szíve. Azért nem előbb, mert az áramszolgáltató nem kapkodta el a dolgot, hogy visszakapcsoljon a társadalomba. Talán fél órával azt követően, hogy Som végre reinkarnálódott Bogárból Sommá, s két tenyere közé fogva hazavitte Vanra Cefre költő úr fejét – még áprilisban -, jöttek a szerelők, aláírattak velem ezer nyomtatványt, elfogadták a kenőzsírt, és tíz perc múlva dőltek is hozzám az elektronok. Megmutatták, hogyan kell időnként a villanyórát is használnom, hogy mutasson valamit, aztán leléptek.

Bármilyen megviselten

Bármilyen megviselten képes lennék összerámolni pillanatok alatt a szerelvényeimet (magnók, lemezjátszók, erősítő, hangfalak), bármilyen megviselt voltam Som agyelvonó látogatását követően, összerámoltam pillanatok alatt a még halomban álló, halomsírban nyugvó szerelvényeimet, s aztán kezdődhetett a lakásavató.

Nem terveztem, csupán a pillanat varázsa, a másnaposság, s az a tudat vezérelt, hogy bontatlanul áll két darab három literes demizson a konyhaajtó mögött. Még Boldogasszony Pusztáról hoztam, hogy legyen megbízható minőségű tartalékom, amíg kiismerem a helyi viszonyokat. Som éppen sörös korszakába ért, ezért maradtak bontatlanok a demizsonok. A Bekötés Napján – nevezhetjük keresztelőnek, avagy lakásavatónak is, nincs jelentősége – előkerestem a Stones Get yer ya-ya’s out!-ját, készítettem egy bögre fröccsöt, és kiálltam a ház elé. Megérkeztem! (Hova érkeztél meg, hova? A fröccs érkezett meg, a fröccs! Át ne öleld már a Függőlegest! Üdv.: Vízszintes.)

A Carolnál újfent töltöttem, s meggyújtottam még egy cigit. Rengett a ház. Új élet, mondtam. Az Új élet kezdőmondatait sodorta újfent keresztül rajtam a tápászkodni kezdő emlékezet. Csakhogy sem holtfáradt, se szakállas, se magányos nem voltam, mint Malamud S. Levinje, a rizling derűvel és bizakodással töltött el. Úgy feszítettem a konyhaajtóban, akár egy diadalmas kanveréb az ereszcsatornán, miután kellő esetben megugrálta már szíve választottját.

Szelidített szomszéd

A Stray cat blues közepén tarthattam, amikor a szemközti sövény mögött megjelent a szomszéd. Tagbaszakadt, ötven körüli, kopaszodó, kerek fejű pasas. Addig nem volt még hozzá szerencsém. Csak a vállától felfelé látszott, hadonászott, kiabált valamit. – Nem hallom, mert nagyon hangosan szól ez itt! – kiabáltam neki, s mutogattam a szoba felé a bögrével. A szomszéd azonban tovább hadonászott, meg tátogott, s kezdett vörösödni a feje. Annyira kezdett vörösödni, hogy a konyhaajtóból is jól láttam. Letettem a bögrét, aztán odaballagtam a kerítéshez.

– Az isten verje meg magát, halkítsa már le, meg lehet itt bolondulni! Ezek voltak az első szavai, amiket megértettem. Mondtam neki, hogy ez itt egy lakásavató, én lennék az új szomszéd, s amíg az ünnepség véget nem ér, eszem ágában sincs semmit sem lehalkítani. Valóban, eszem ágában sem volt. Nem alkalmazkodni jöttem én ide, hanem eltűnni. Ez nálam néha ekkora zajjal jár.

Talán öt percig ordítoztunk, amikor a szomszéd elrohant azzal, hogy majd megmutatja ő nekem. Alig fordítottam hátat a kerítésnek, s tettem három lépést, amikor megint hallottam a bömbölését. – Most gyere ide te szemét! – vagy valami hasonlót üvöltött. Miért ne mennék? Ezen a sövényen csak tankkal lehet áttörni. Odamentem amolyan namivanhapsikám stílusra véve a figurát, mire a céklaképű váratlanul a feje fölé emelt egy horpadt, ócska vödröt, s rám borította a tartalmát.

Teljesen telibekapott. Elképesztő bűzt éreztem, s azt, hogy igen hideg lesz rajtam minden. Nem tudom, mi szállt meg, egy dermedt másodperc után ráüvöltöttem: – Most én jövök! Ha nem vagy gyáva féreg, nem bújsz el az óladban Burkus! Fogalmam sem volt, mit fogok tenni, rohantam a ház felé, s akkora képtelenségnek tartottam, ami történt, hogy mielőtt a tornáchoz értem, elfogott a röhögés. Csöpögött belőlem az a szörnyű lé, lelassítottam, lépésben értem a demizsonhoz, s közben rázott a röhögés. Fogtam még egy bögrét, meg az üveget, s komolyságot kényszerítve magamra, visszagyalogoltam a kerekfejűhöz. Ott állt, ahol hagytam, s csak meregette a szemét. A Midnight Rambler közepén tartott a lemez. Nem hallod, tőlem reszket Boston, pedig nem vagyok odavaló!

Mintha azt mondta volna a kerekfejű ábrázata ott a sövény túloldalán, hogy én ezt nem értem. Nem a fejszét hozza, hanem a demizsont. Mi lehet abban? Csak nem sav? Teletöltöttem a bögrét, s nyújtottam felé.

– Rizling. Boldogasszony Pusztáról.

– Mit akar? – dörrent rám.

– Ne veszekedjünk.

Csak nézett, nézett, láttam rajta, hogy teljesen lebénult. Nem volt kulcsa ehhez a fordulathoz. Ott bűzlöttem a latyakjától, és tartottam a sövény fölött a bögrét. Nagy tusa zajlott benne.

Amikor véget ért a Midnight Rambler, beállt a csönd, lassan elvette tőlem a bögrét, egy kicsit megemelte: – Sutyek vagyok, egészségére.

Lehajtotta a bort, de már indult a Sympathy, úgyhogy letettem az üveget, és azt mondtam az értetlenségtől dermedt szomszédnak, hogy várjon egy pillanatot. Lekapcsoltam a világvégét, s visszamentem a kerítéshez. Kitartóan csepegett rólam mindvégig a szutyok.

Amikor elfogyott a bor, már nagy szeretet és bűz lengett körül bennünket. Kovácsmester volt Sutyek úr, s a palántása mellett egy bádoghordóban gyűjtötte a vizeletét, hogy azzal serkentse a palántását, ahogy később elmondta. Abban merítette meg a vödrét, s azt borította rám. Kétszer is elmeséltettem vele, a könnyünk is potyogott, Sutyek úr pálinkát hozott ki, üvegből ittunk, s mint a szerelmesek, kezdtük megosztani egymással életünk jelesebb epizódjait. Már régen nem fáztam, pedig alkonyodott. Mire a pálinka is elfogyott, részegek voltunk mind a ketten, mondtam Sutyek úrnak, hogy én a With A Girl Like You-ra tanultam meg géppel kovácsolni a technikum műhelyében, majd azt rakom fel neki, hogy el ne tévessze a ritmust, amikor kalapál. A With A Girl Like You egy Troggs szám, akartam magyarázni, de a rockdíler másik oldalára fordult bennem, és leintett.

Sutyek úr már ezredszer kért bocsánatot, megígérte, hogy minden káromat megtéríti, csak írjam össze tételesen, s ő megy, megvásárolja nekem a tönkretett ruháimat. Aztán hoztam még egy utolsó pohárra a másik demizsont, Sutyek úr ekkor már a meghatottságtól és a pálinkától eldeformálódott képpel, sírva nyújtogatta mindkét karját felém, hogy ő egy alávaló gazember, de a sövény nem engedte kellő közelségbe, majd váratlanul elszaladt, csak egy pillanatot várj, azonnal itt vagyok, kiáltotta.

Amikor megjelent a feje a sövény fölött, láttam, hogy az arca földes. – Elestem, de nem számít, vezekelni akarok, rikoltotta, aztán feje fölé emelte ugyanazt a horpadt vödröt, amiből engem áztatott el, s magára borította a tartalmát, az apránként gyűjtögetett értékes vizeletének újabb adagját, köpködött, törölgette az arcát, nyújtotta a kezét, s azt susogta felém, hogy testvér.

Megszorítottam azokat az óriási, kovácsmester kezeket, aztán nagy nehezen elváltunk, s betántorogtam a konyhába. Ledobáltam minden ruhaneműt, az udvaron leborítottam magamat egy vödör vízzel, aztán csak vacogtam, amíg megmelegedett egy újabb vödörnyi a gázon. Beleálltam a lavórba, s megpróbáltam megszabadulni Sutyek úr vizeletkoncentrátumának nyomaitól. Vastagon befújtam a testemet dezodorral, de csak még büdösebb lettem, úgyhogy másnap Sutyek úrék fürdőkádjában áztattam ki magamat, ennek a látogatásnak pedig egy nagy vendégeskedés lett a vége. Gizella asszonnyal közös erővel ott marasztaltak ebédre, aztán söröztünk, megnéztem a házat, a műhelyt, a fényképeket, meg a bádoghordót a palántásnál, megint előkerült a pálinkásüveg, Sutyek úr le akart vágatni az asszonnyal egy tyúkot, hogy vigyem haza és főzzem meg levesnek, nehogy megbetegedjek, mert biztosan agyonfagytam tegnap.

Éjjel kerültem haza, Sutyek úr átkísért, megmutattam neki a With A Girl Like You-t a Troggstól, s teljesen odalett, hogy ez tényleg kiválóan alkalmas arra, hogy az ember kovácsoljon rá. Kérte, hogy hangosítsam fel, ahogy csak bírom, s ott a szoba közepén a nem létező kalapácsával a nem létező üllőn kalapálni kezdte a nem létező vasat, amit a nem létező fogóval markolt jó szorosan, végig, amíg csak ment a With A Girl Like You.

TOI-TOI

– Úgy tudom, Iggy Pop jön a Szigetre – fújta égnek a füstöt Som.

– Jön. Én meg mennék, ha lesz miből. Talán sikerül ingyen belépőhöz jutnom.

A Kiküldött Munkatárs átfűzi magát a szoros ellenőrző láncon, majd felhívja Hekker Munkatársat, – ugyanezt pénzzel is megpróbálhatnád! – mondja be neki a jelszót, majd a térség legtávolabbi zugába siet, feltételezése szerint ott még talál egy csupán karimáig telt, ábrándkék TOI-TOI klotyót, s megszabadul szorongásaitól.

Kezdtem berúgni. Aztán rájöttem, hogy csak képzelem, mindössze elfelhősödött a homlokom belülről, de ahogy jött, úgy el is múlt.

– Entwistle meghalt.

– Hallottam. Meg láttam is véletlenül Igornál a Három Kisfröccsben az Euronewson. Hordták a szállodaszoba elé a virágokat mindenféle öreg tyúkok. Szippantott egy kicsit, hogy működjön, aztán pont ettől állt meg a szíve. A hírek szerint. Úgyhogy bármi is történhetett vele. UFO-d van? – nyújtotta ki karját Som a budi irányába.

A ház folytatásaként ólak maradványai álltak, majdnem a sarki diófáig elhúzódóan. Valamikor tyúkól lehetett az utolsó, fölötte feketéllett az óriási lencsére emlékeztető tartály, tartóvasai nem látszottak, a csupasz falakra támaszkodtak a tető helyén.

– Az a nyári fürdőszoba. Sutyek úr fabrikálta, a szomszéd. Kovácsmester, abból a fajtából, aki soha nem patkolt tojást, de nem is fog soha.

– „A kecskeméti ember hatvan patkót vert egyetlen tojásra, de az orosz kettővel többet tudott, legyőzte és megdöntötte a világrekordot!” – idézte meg Som a korabeli sajtót.

– Nemsokára újra olvashatsz ilyen remek kis cikkeket, megint utolértek bennünket a Mozgalom Régi Morcosai a Bunkócskáikkal. Hogy én mennyit dühöngtem akkoriban ezen a tojáspatkolós híren! Minden ugyanerre a sémára ment, számomra a szolgaság eszenciáját jelentették az ilyen csontig nyaló hírecskék, a fából vaskarikát meg a Béke Hadserege! Egek! harcolni a békéért, annyi, mint dugni a szüzességért.Aztán tessék, újra itt a nagy csapat! Az Ellopott Ifjúság Nevében! Húzzatok el a francba!

Talán túl nagy szónoki lendületet vettem, Somra löttyent a fröccsöm, az egyensúlyom azonban kitartott mellettem.

A körtefából balra előnyílt egy jókora kivetítő, és játszani kezdte azt a videot, amit nemrég találtam a YouTube-on. Mutattam Somnak, hogy nézze. A működésképtelen hazugság eszenciája. A Szovjet Kisúttörők Ünnepi Galambröptetése. Félkaréjban állnak a Szovjet Kisúttörők néhányan Szovjet Kisúttörő Egyenruhában egy téren, az ünneplésre felsorakozott felnőttek előtt. Kislányok, kisfiúk. Az egyik kisfiú egy galambot szorongat a kezében, látszik, hogy mindketten nagyon szoronganak. A kisfiú és a galamb is. Adott jelre ünnepélyesen felhajítja a kisfiú Kisúttörő a szorongatott galambot a magasba, hogy repülj te szép kis galamb ünnepélyesen el a szabadság szárnyán fel az égbe. A galamb azonban a kiállt izgalmak, vagy a nyilvános rabság következtében már nem mutat érdeklődést a szabadság iránt, döglötten hullik vissza a kövezetre. Pár dermesztő másodpercet követően egy ünnepélyes felnőtt kiválik az ünneplők közül rohanvást, és lehajolva a célnál terem, felkapja a lázadó galambot, szinte ugyanazon mozdulattal el is tünteti, majd int a tanácstalanul feszengő Szovjet Kisúttörőknek, hogy folytassák, ami megtörtént, nem történt meg. A Szovjet Kisúttörők kezüket fejük felett összeütögetve, némi bizonytalansággal a hangjukban énekelni kezdenek, de aztán egyre jobban visszanyerik Szovjet Kisúttörő formájukat, és harsogva fújják a béke dalát. Darabokra törted a tányérsapkámat!

Som felugrott a sámliról és elüvöltötte magát:

– Lótreamón izidordükássz!

Még ötször megnézte fejben ezt a videot, mire valamelyest betelt vele.

Lyuk a füst felett

– Sutyek úr traktorfelnikből vagy mikből barkácsolta azt az UFO-t, adott slagot is, telenyomom vízzel, és csak várnom kell a napsütésre. Madzaggal lehet meghúzni a nyitót, aláállsz a zuhanyrózsa alá este, s permetezget a meleg víz, ha elég, újra meghúzod a madzagot, s záróra. Háromszor tisztulhatsz meg, mire kifogy. A legjobb, ha nem hagyod kifogyni, mert akkor bármikor megtisztulhatsz.

A konyha folytatásában búslakodó, meglehetősen roskatag épületrészre mutattam. Ez képviselte épületláncolatomban a gyenge láncszemet. Talán istálló lehetett valamikor, a teteje elég jó karban van még, csupán ajtaja nincs.

– Sutyek úr azt ígérte, nyit egy átjárót a konyhából ebbe a fedett teniszcsarnokba itt, hogy ne kelljen az udvaron menni a fürdőszobába. Azon az átjárón keresztül vezetne a tisztasági útvonal. Őszig egy rendes fürdőszobát hozunk belőle össze Sutyek úr szerint, gondolom, tűzrakó hellyel a közepén, a mennyezetben pedig egy lyukkal a füstnek. Egy terv a nagy tervek sorában.

– Ez a Sutyek úr egy arany ember lehet.

– Sutyek úr arany ember. Egy grand. Sikeres ismerkedési estet tartottunk közvetlenül az után, hogy múltkor elmentél.

– Aha, elmenni. Jó, hogy mondod, hat körül lesz buszom. Át akarok nézni Sedózékhoz, gondolom, nem több fél óránál az út, talán még annyi sem. Még tavaly meghívott, amikor egyik hajnalban bezuhant hozzám. Épp maga elől menekült, és az új felesége üldözte. Két napig mesélt arról, hogyan él, és milyen módszerekkel tanácstalan az egész miatt. Feldobnám egy kicsit a családi békéjét, fél évig őrjöng majd utána az ifiasszony. Sedóz szerint egyáltalán nem díjazza a felbukkanó hajdani cimborákat. – Ezek egytől egyig agyalágyultak! Ah!

A busz pontosan indult, Som épp ezért egy órát várhatott a következőre, mert másfél percet késtünk. Három korsóval megittunk a pályaudvaron a pultnak támaszkodva, az annyi, mint; húszpercenként egy sör. Lassítottunk.

Nekem is mehetnékem támadt, sehogyan sem tudtam felidézni, mit is akartam ezen a napon, úgyhogy megvártam, amíg eltűnik Sommal a busz, aztán elindultam a belváros felé.

Szelektív érzékelésre váltottam, csak nők jártak az utcán és a látómezőmben.

Aztán még jobban szűkítettem a keresést, már csak szájak, fenekek és mellek haladtak el körülöttem, némelyik lassan úszva, némelyikben váratlanul megszűnt az áramellátás.

A Sétálóban a Bermuda Háromszög előtti utcára telepített dobogó egyik asztalához ültem, csapolt sört kértem, hogy emlékezni tudjak, s néztem a belváros akváriumát azokkal a szünet nélkül cserélődő egyedekkel a képkivágásomban.