A Hiénák Kórusa nem a Sakál Vokál
2010. April 5. faludi
Aztán később mégsem mentem vissza hatvanötbe, hogy kimenekítsem Luxit, meg a maradványokat, irányba állítsam Sedózt. Amikor hazaértem a taxival, benéztem a levélszekrénybe, meghallgatni a régi idők klotyótartály hangját, meg azért is, hátha találok benne papírvékony, száraz sündisznót, mint nemrég. Tüskés palacsintát. Azt nem találtam, de egy képeslapot Somtól igen.
A helymeghatározó ketyerém azonnal bekapcsolt és navigálni kezdett. Vitt a robotpilóta a konyhába, láttam magamat, amint ösztönösen feltankolok (a gyökérgyűjtő asszonnyal negyven medve hímtagért cserélt ‘Gilla abszint, jávorszarvas orrból készült kukoricapogácsa, mandragóra olajban sütött jegesmedvemáj, azaz a túlélő betöltve, a zsebekbe pedig kiosztva a pénz). Figyeltem a fedélzeti számítógép jeleit, és nekiindultam, három centiméterrel kerülve el a zátonyokat. A legrövidebb úton kellett haladnom, tele voltam rossz előérzetekkel, a fáradtság miatt időnként szándékosan kellett pislognom, a reflexeim java nem létezett. Meglehetősen gyorsan sikerült felélni a tartalékaimat. Murcit rövid úton elintéztem, bizonyára túl rövid úton, mert csak állt a teletöltött edénye fölött és figyelte, hogy mit művelek. Lizának írtam pár sort, bezártam a kaput, aztán már a buszon, nézegettem a képeslap ákombákomjait, és erőtlenül környékeztek a balsejtelmek.Egyszerű bajgyűlölő voltam, elhajoltam a célzott ütlegek elől, faképnél hagytam a támadóimat, a kutya sem törődik a hőzöngőkkel!
– Gyáva vagy!
– Ó, egek, ezek még mindig csak itt tartanak!
(Ha minden fegyvertulajdonos főbe lőné magát, alapvetően megváltozna a világ természete.) Minden háborút meg akartam úszni, és eddig meg is úsztam minden háborút, az elődeim ezt úgy sem tehették meg. Túl értékesnek tartottam a bennem felhalmozódott, és hibátlanul működő örökséget annál, hogy odavessem az ökörség prédájául bárki háborodottságának megfelelve.
Úton voltam abba a városba, ahonnan a tavaszon elköltöztem. A távolsági busz monoton zúgása sem bírt elaltatni, se igazán ébren tartani nem bírt, néztem a hegyeket, fákat, de inkább csak a látómezőm változatlan méretű csíkját, leblokkolt agyam mozivásznát láttam, ahogyan egymásba folyva szaladnak visszafelé rajta a nem azonosítható részletek részletei. Minden ajtózárás után, amikor döccenve kiindult a megállóból a busz, húztam egyet a túlélőből, de csak azért, mert nyilván ez is a navigációs program része volt.
Som lapja nyugtalanított, holott már azt hittem, senki és semmi nem lesz képes engem nyugtalanítani a halálom elé akadályokat gördítő időben. „Beteg.” Ezt tudtam kisilabizálni a felerészt nyomtatott betűkkel rótt szóból. Betöltötte a lap kétharmadát. A nevem és a címem is egy óvodásként írni tanuló tudásával megalkotott firka, semmi tréfagyanúsat nem találtam benne. Ha mégis viccnek készült, ez a nem vágyott zötykölődés a távolsági buszon, tonnányi terhével Somra száll, bajgyűlölet ide vagy oda.
Aztán két dal jutott eszembe, amelyik a belső tartalék maradékának teljes kimerítésével készült. A Twist and Shout (Lennon) és a L.A. Woman (Morrison).
Lennon egy tizenkét órás lemezfelvétellel töltött stúdiónap végén félmeztelenre vetkőzve fogyasztotta ki belső tartalékának tartályát, Morrison, pedig tudva, hogy nincs több dal, nincs több ének, nincs több élet, egy mellékhelyiségbe, egy frászt! a klotyóba! települt a mikrofonjával, az akusztika miatt, meg azért, hogy lerogyjon a kávára, és ülve zúdítsa ki magából a maradékot. Ott kószált körötte a stúdiószemélyzet, meg mindenféle lézengők, ahogy az már lenni szokott. Stúdió? Szállodai szoba? Nem is emlékezem már. Elénekeltem magamban Lennont és Morrisont üres belső tartalék tartállyal, nem sokkal a célállomásom előtt.
– Hetven után az ember kiszáll a világból, mert másfelé akad dolga -, duruzsolta a busz. Ezerkilencszázhetven után, amikor egy átlagos napon megszűnt az irónia, a gúny, a tréfa, és a Komolytalanság Parkját elegyengették a technika acélbivalyai, hogy Húsáruház épülhessen helyén a Táplálkozóknak.
Egyéni univerzumok a messzeségben, dicsőség néktek, amiért felszálltatok a távolsági buszra, hogy ne legyek magányos utazó.
– Lótreamóón-izidordükásssz! A Kivétel Nevében kinyitni! – döngettem meg Som ajtaját. Csengettem, kopogtam, dörögtem, de nem kaptam választ. A szomszédok is kifalazva ebből a világból! Átmentem a Három Kisfröccsbe, hátha megtudok valamit.
Azt tudtam meg, hogy Som kórházba került, mert sztrájkba lépett az agya.
– Nem tudta, hol van, nem tudott beszélni, csak nagyon akart, de senki nem értette, mit dadog. Aztán pár napja itt járt, pocsék állapotban, üldögélt pár órát egy szódavíz mellett, azóta nem látta senki, kizárt, hogy ne legyen otthon. Nem képes tájékozódni.
Visszamentem. A nyitott ajtóban ott állt Som agyonnyűtt göncben, addigra juthatott túl az ajtó akadályán, nézett a lépcső irányába, de fél percnél tovább tartott, mire felismert.
– Barát – buggyant ki belőle, és széttárta a karját. A látvány megbénított, egy kísértetet láttam félregombolt ingben, zsírfoltos nadrágban, mezítláb. Az arcot nem akartam látni tovább, átöleltem Vanra Cefre és Som földi maradványait, beirányítottam a lakásba, és becsuktam mögöttem az ajtót.
Leültettem a fotelbe, amelyik mellett egy állólámpa világított. A függöny behúzva, szerteszórva könyvek, újságok, dugig csikkel a hamutartók, levegő semmi, az ágyon összegyűrt takarók, a párna a padlón.
– Kinyitom az ablakot – riadtam a saját hangomra.
Hevesen bólogatott. Amikor elhúztam a függönyt, akkor hallottam, amint szinte kiszakad belőle:
– Kinyit!
Majd leszakítottam rémületemben az ablakkilincset, remegett a kezem. Ennek az embernek vége. Mi történt? Lépcsők? Bogár? Gumi? Könyv? Műfogsor?
Boldog mosoly terült szét megszürkült arcán, csillogott a szeme, egészen biztosan azért, mert az imént meg tudott szólalni. A bekeretezett Bob Dylan kép a falon kávéval leöntve, a Latinovits poszter felhasogatva, mozdulni is alig lehetett, hogy az ember ne botoljon bele valamibe. Lekapcsoltam az állólámpát, és leültem Sommal szemben a fotel karfájára. A fotelben ruhaneműk, a tetejükön mosatlan edények.
Megfogtam Som mindkét kezét, ha a biológia szertár műanyag csontvázával teszem ugyanezt, akkor sem érezhettem volna egyebet.
– Idefigyelj te vén tekergő, elég a színházból, vendéged van, hol a pia? Vége az előadásnak!
Lassan leolvadt róla a mosoly.
– Vége – nyögte ki kínkeservesen.
Mekkora barom vagyok, ezt így most nem lehet.
– Som, cimbora, figyelj rám! Próbáljunk meg beszélni! Majd én válaszolok helyetted, te meg bólogatsz, hogy igen vagy nem. Érted? Jól eldumálgatunk majd így, ráérek, ne kapkodj, rendben?
Bólintott, aztán szemmel láthatóan méregbe gurult, artikulálatlan hangok törtek elő belőle, a zsebeiben turkált.
– Mit keresel?
– Áh! – feltápászkodott, beletörölte az arcát a takaró sarkába, aztán némileg megnyugodva visszaereszkedett a fotelbe.
– Kérsz valamit?
Az asztalon álló kancsóra és a pohárra mutatott. Belenéztem a kancsóba, teának látszott a benne levő folyadék, a pohár aljára száradt üledék is abból származhatott.
– Teát kérsz?
– Teát. Teát – ismételte meg.
– Főzök frisset, egy pillanat alatt kész, azonnal jövök vissza.
Kimentem a konyhába, az is feldúlva rendesen, de a teáskanna a gázon állt, eresztettem bele vizet, és alágyújtottam. Otthon, édes otthon. Elővettem a túlélőt, és jókorát húztam belőle. Aztán még egyet, rácsavartam a kupakot, és visszaraktam a zsebembe. Rendesen tartotta magát, két ilyen dézsmára való biztosan maradt még benne. Jól kiengedtem a vízcsapot, hogy igyak, leöblítsem a pálinkát, végtelenül szomjasnak éreztem magamat. Izzott a talpam is, hiányzott az alvás, bár a túlélő miatt pár millió jellel többet fogadtam be egyszerre, mint egyébként, és lényegében hátrafelé is láttam, ahogyan ilyenkor szoktam. Kimostam a teás kancsót, meg a poharat, aztán visszamentem a szobába. Som egy papírlap fölé hajolt, intett, hogy várjak. „Évike ma hoz ebédet.” Ezt tákolta ceruzával a papírra. Rápillantottam az órámra, fél nyolc múlt, estebédnek talán elmegy. Évikének nem a feleségét nevezte, hanem a nagyobbik lányát.
– Ettél ma már?
Rázta a fejét, és mutogatta a papírt: Évike ma hoz ebédet.
Alighogy elkészült a tea, megszólalt a csengő, és megérkezett a lány az ételhordóval. Amíg segített Somnak enni, rendet raktam a konyhában. Csak úgy nagyjából. Kidobáltam a kenyérdarabokat, összekotrogattam a törmelékeket, elmosogattam, kivakargattam a szobai felhozatalból is a vakarandókat. Ez nem ment könnyen, vastagon állt a száradék minden edényen. A mosogatót kisikáltam, engem is meglepett, hogy alapvetően fehér, minimum homokszínűre tippeltem. Készítettem szódavizet is, közben pörgött az agyam, mi történhetett, mi történik? A fűszeres polcon szép rendben egymás mellé állítva sorakoztak az üres zacskósleves tasakok. „Levesek készülnek porból, így lettem én is az új kor hajnalán – ” Talán nem pontos, de megfelel. A lány kijött a konyhába az ételhordóval.
– A maradékot majd be kellene tenni a hűtőbe, ha kihűlt. Meddig maradsz?
– Ameddig kell. Mi történt?
– Azt mondta az orvos, hogy sztrók. Azt sem tudtam, mi az.
– Villámcsapás. Stroke. Megszűnnek a kapcsolatok az agy egyes részei között. Beszédközpont, számok, emlékezethiány. Nem agyvérzés, inkább érelzáródás, szűkület, meg ilyeneket olvastam róla.
– Igen, körülbelül ez, de már egészen jól van, egy szót nem tudott kinyögni, ha most adsz neki elég időt, akkor lassanként már tud beszélni. Az a baj, hogy anyát nem hajlandó magához engedni, én meg nem maradhatok, otthon a kicsi.
– Nekem holnap reggel ötkor lesz buszom, azzal mennem kell, két napja eljöttem otthonról. A többiek?
– Feri a hét végén, hétfő körül meg Dóci ígérte.
– Én itt alszom ma, aztán a többit meglátom.
– Biztosan boldog lesz, rettenetesen hiányolt, mindenképpen beszélni akart veled.
– Elugrom, veszek egy kis bort, mert nyomorultul érzem magamat, addig maradj vele, sietek vissza, csak ide a Három Kisfröccsbe megyek, tíz perc az egész.
– Ne igyál úgy, hogy lásson. Semmiféle piát nem szabad neki. Tegnap már kunyerált, azt mondta, csak egy „pityike sört”, de pityike sört sem szabad neki.
Hoztam két liter kimértet, beállítottam a konyhaajtó mögé, Som lánya összerámolt a szobában, aztán elment. Lassanként ráéreztem a beszélgetés lehetséges módjára, Som töredezetten épülő mondataiba bele kellett segítenem, ez megadta a szükséges impulzust a folytatáshoz. Egyre nagyobb izgalommal fogalmazott, örült, ha sikerült keresztül vergődnie egy gáton, egy torlaszon, amelyet a titokzatos és láthatatlan lerakódások emeltek az agyát behálózó szövevényben. Egyre jobban fáradtam, őbenne pedig a beszéd öröme kezdett a megadás keserű löttyébe mártózni. Folyamatosan dohányzott, én meg időről-időre kiosontam a konyhába erősítésért. Jó kis kannást vettem, belerázkódtam minden kortyba, de legalább nem omlottam össze.
Som összeomlott. Azért omlott össze, mert úgy érezte, hogy valami helyrehozhatatlan történt vele.
– Nem tudok számolni. A matematikát mindig szerettem, most meg nem tudok két számot összeadni. Becsapnak a boltban. Nem ismerem meg a pénzeket, odaadok egy papírt, és nem tudom, mi az. Becsapnak. Aztán nem is találom meg, hová tettem a pénzemet.
A matematika szót hajlandó volt addig gyakorolni, utánam mondani, amíg szótagolás nélkül sikerült kiejtenie. A leveses tasakokat azért gyűjtötte össze, mert egyszerűbb volt felmutatni a boltban, mint elmagyarázni, hogy mire lenne szüksége. A polcok között nem tudott eligazodni. A kórház utáni önállósodás egyik jelentős állomásának tartotta, hogy ilyen leleményesen sikerült túljárnia a saját eszén.
– Mindenhol eltévedek, gyakorolnom kell az utcákat, mindig egy kicsivel tovább megyek, aztán vissza, és megpróbálom megjegyezni, merre jártam. Meg fogok halni.
– A ménkűt fogsz meghalni, ez gyógyítható, csak szedd be a gyógyszereket, és ne igyál. Ne bagózz.
– Cigaretta nélkül nem bírom.
Érződött, mennyire szeretné hinni, amit mondok, belekapaszkodott a gyógyítható kifejezés szalmaszálába, beszéltetett a bajáról, kezembe adott egy orvosi könyvet, hogy mutassam meg neki a címszót. Régi könyv volt, szerencsére nem találtam benne a stroke helyén semmit, keresgetni kezdtem egy hozzá hasonlót. Nem sikerült.
– Majd holnap, most nem találom.
– A saját verseimet sem értem! Akkor meg mi értelme lenni?
Csak látszat érveim maradtak, rávettem, hogy aludjunk. Legalábbis kíséreljük meg. Felemelt a lemezjátszóról egy papírdobozt, a hármas szám látszott a tetejére írva.
– Az esti gyógyszer. Egy: reggel. Kettő: dél. Három: este. Ez meg a pénz – mutatta a negyediket, a ráragasztott érmével.
Kimentem a konyhába, lehúztam legalább félliternyit a műanyag Light-Cola palackba adagolt rombolóból, hogy elegendő mértékben megháborodjak az elalváshoz.
Reggel kezdhettük újra a tanulást, jó egy órába tellett, mire az előző napi szintre visszavergődtünk.
– Mit szeretnél ebédre?
– Még maradt tegnapról.
– Jó lesz az holnap is. Főzök valamit.
– Paprikás krumplit főzzél!
Ragyogott az arca, egyrészt amiatt, hogy a paprikás krumpli akadálytalanul és elsőre kiszaladt a száján, másrészt azért, mert mindennél jobban kívánt akkor egy érthető és felfogható ételt, amelyik ismerős volt számára valahonnan az őskáoszból. Váratlanul odaállt elém a konyhában, amikor leltároztam a fűszereket: – Te egy angyal vagy. Ilyet sem hallottam még tőle soha, ám nem is hiányzott.
Elmentem a hozzávalókért, lelkemre kötötte, hogy cigarettát feltétlenül vegyek, egy ezrest húzott ki a dobozból.
– Itt van tízezer, ugye tízezer? Egy egész nagy sok dobozzal!
– Tedd el, van nálam elég pénz – hajtottam rá ujjait lassan az ezresre.
A gyomrom, és a fejem is szokatlanul alulmúlta magát, elkerültem a Három Kisfröccsöt, inkább vettem a boltban három dobozos sört. Leültem a közelben egy padra, és benyeltem az elsőt, aztán elővettem a cetlit, amire még este felírtam három közös ismerősünk telefonszámát. Egyikőjük a Leendő Halottak Klubjából maradt. Őt kerestem utoljára. És mindegyiket utoljára kerestem. Arra gondoltam, hogy megbeszélem velük, nézzenek be Somhoz felváltva. Tudod, mire hivatkoztak, ugye tudod? Hogy miért nem érnek rá épp a napokban, de majd, és majd. Megittam a két maradék sört is, aztán a Három Kisfröccsben mégis megtöltettem egy műanyag flakont rombolóval, hogy a felejtést folyamatossá tudjam tenni.
Együtt ebédeltünk, sikerült valami emészthető kórleírást adnom Somnak, találtam a könyvben is olyan részeket, amelyek egy könnyített változatot jártak körül, gondoltam, majd azzal elbíbelődik.
A telefonszámomat ráírtam egy géppapírra azzal az üzenettel Som gyerekeinek, hogy hívjanak fel. Ráragasztottam celluxszal a szekrényajtóra, megmutogattam, hogy melyik edényben milyen ételt talál a hűtőben, aztán felszálltam az esti buszra.
– A saját verseimet sem értem, a saját verseimet sem értem – zúgta a busz, bennem meg felrobbant a mindenség, ahogyan a hűtőszekrény a Zabriskie Point utolsó harmadában.
Tisztelt Faludi úr,
örömmel olvasom. Egyre és egyre.
Baráti üdvözlettel,
Kalász István
Szia Ede,
jó ez a honlap, a történetek, mint mindig. Jó lenne személyesen, kár, hogy nem hívtatok, mikor Zsoltnál voltál Fehérváron könyvügyben. Minden héten vagyok itt 1-2 napot – Trianon-korú apa gondozása, non profit szociális munka stb.-, de a várost és helyi irodalmat nem kultiválom (soha nem is…). Az sem engem (hálisten), így kvittek vagyunk. Az elvarratlan szálak meg elvarratlanok.
Na, de nem rizsázok( milyen szép, hatvanas évekbeli szó!, ezer éve nem vettem a billentyűre), gratulálok az új opuszhoz!
Látom írt Kalász István, el tudod küldeni a címét? Nagyon jó srác, és novellista!
Na csáááá: tj egykori hooker és magányos vadász, aki szív