Faludi Ádám

Találtam egy kéményekkel illusztrált kalendáriumot a Világ Hálójában töltött tintasugaras éjszakán, ki is nyomtattam mindazt belőle, ami még hátra van 2002-ből. Ahhoz a pár kéményhez tartozó elfüstölő időszakaszt. Tetszett a naptár matematikai nagyvonalúsága, én is mindig nagyvonalúan bántam a matematikával. Azt olvastam a naptárban, hogy júliusban a nappalok ötvenhét perccel rövidülnek, az éjszakák pedig harminc perccel tartanak tovább. Ennek számszaki oldalát mélyebben kutatni nyilvánvaló értelmetlenség, érzelmileg egészen biztosan igazolható, akkor pedig a többi lényegtelen. Legalább van egy naptáram, legközelebb talán még azt is megnézem, mennyi az idő, avagy; hány az óra Vekker Úr?

Semmi reggelinek valót nem találtam, kiürült az éléskamra, se kenyér, se tojás, se sör, se bor. Néhány nyeletnyi pálinka, de nem kívántam. Találtam egy halkonzervet, azt bontottam ki,  sok kis füstös hevert benne egymáson, mintha egy nagyon fontos értekezleten aludtak volna el egyszerre Sprotni néven. Kenyér nélkül inkább a megszállott gourmandoknak való. Nem voltam ínyenc, csak éhes, letuszkoltam. Olyan lett a leheletem, mint egy halszaküzletben a levegő, amikor napokra elromlik a hűtőpult.

Fogtam a szatyrokat, előhoztam a biciklit, irány a bolt. Nem csak éhes voltam, hanem kívánós is, megkerestem a mobilt, megnéztem, mennyi az idő. Fél tizenegy. Felhívtam Mónikát. Egy fenyegető férfihang közölte velem, hogy a hívott számon semmiféle Mónikát nem fogok találni. Amikor előhozakodott a kivel beszélek formulával is, azt válaszoltam neki, hogy az anyáddal te hólyag, aztán letettem. Hülye nőből a kevés is sok. Mónika ezek szerint tisztességesen átvert.

Mérgemben jól bevásároltam, a biciklikormány akár földig is hajolhatott volna, ha nem olyan anyagból gyúrják, mint amilyenből.

Utánad kószáló nyári fűzfa

Egyszer szerelmeskedtem egy fűzfa alatt is, aminek földet sepregették szorgos ágai a sétány egyik padja mögött a virágágyás melletti fűben. A tó partján egymást érték a nyaralók, júliusi csúcsforgalom, hétágra sütött a nap, én meg egy öt perces ismeretséget ott a lombok takarásában tíz percesre bővítettem. – Helló, ide ülhetek? – kérdeztem a bikinis leányzót, aki egyedül múlatta az időt a padon. Németül válaszolt, mellételepedtem, s csak vigyorogtam, meg beszéltem hozzá magyarul. Rásegítettem az aurámat, mint egy színes és óriási szappanbuborékot. Jól mutatott benne. Ücsörögtünk a szappanbuborékban, mosolyogtunk és beszéltünk egymáshoz, ki hogy bírt. Az ötödik perc közeledtével angolra váltottam, olyan kifejezések távoztak belőlem, mint például az ájlávjú. Nagyon tetszett neki. Mutattam a szomorúfűzfát, s kérlelni kezdtem, hogy vidámítsuk fel azt a szegény fűzfát, ne lógassa már szerencsétlen ilyen magára hagyottan az ágait. Mindezt kézjelekkel, illő arcjátékkal, magyar szinkronhanggal. Felálltam, megfogtam a lány kezét, aztán szelíd erőszakkal vezetni kezdtem, vigyázva, nehogy tönkremenjen a szappanbuborék. Bebújtunk az ágak alá, ledobtuk a fürdőruhákat, és összebújtunk. El voltam képedve, hogy a magyar nyelvtudásom mire képes. Két lábaddal ölelj át (hátad a sima kéregnek), ez csak rock and roll, de nekem tetszik!  Nem tudom, meddig hordott bennünket tenyerén az idő, meddig nem mozdult, és meddig nézegette a víz tükrében ábrázatán a derűt. Nem mozdultunk, csak ugyanakkor gondoltunk rá mindketten, hogy most és most, mindezt egyetlen megfelelő hosszúságú pillanatig. Visszakísértem a padhoz, aztán kiböktem a szappanbuborékot, s mentem tovább a parton valahová. Az jutott eszembe irányhatározóként, hogy homlokegyenest, hogy úgy haladok a parton valahová, és ezen teljesen indokolatlanul nagyokat derültem úgy öt lépésenként. Le kellett ülnöm aztán egy padra, hogy jól kiröhöghessem magamat. A könnyemet törölgettem, miközben különböző helyzetgyakorlatok villantak elém, mint afféle burleszkfilm jelenetek; az érdeklődőknek utat mutattam ezekben a felvillanásokban. Itt balra fordul, itt jobbra, aztán homlokegyenest nekimegy az áruháznak. Vagy negyed óráig ment a vetítés, a végén már fájtak a hasizmaim. Végül enyhült a kínálat és indulhattam tovább. Csupán a menés öröméért, énekelte Vanra Cefre.

Ebből akár valami frankó kis penicillin kúra is összejöhet, gondoltam, de akkoriban az ilyesmi nem ment könnyen, különösen nem az ifjúsági válogatott megkülönböztető jegyeit viselők között. Védettebb idők voltak, vagy csak jól hazardírozott az ifjúsági válogatott.

Dugig voltunk téveszmékkel, rothadásból pedig óriási hiánykészletünk halmozódott fel valahol, nem is olyan messze tőlünk, de arról még semmit nem tudtunk.

Másnap már visszamentem. Harmadnap is. Utánad kószálok. Vittem magammal a Ladányi kötetet is, hogy neki ajándékozzam. Az Utánad kószálok címűt, amit akkoriban igen kedveltem. Ugyan mit kezdhetett volna a lány ezekkel a versekkel perfekt német tudása birtokában? Erre persze nem gondoltam. Még a fűzfa alá is benéztem. Ó az a jó kis endékás punci, azokkal a tizenéves, tenyérbemászó cicikkel a felépítményen, sóhajtozott a noszti fiú. Aki aztán soha nem lett noszti fiú, miként annyian a promenád csellengői közül, mert a frász törte ki a nosztalgia minden formájától. Maga adta be magának ellene a szérumot, és a biztonság kedvéért megduplázva az ajánlott adagot.

Rózsaszín Csepel, Sárga Tengeralattjáró

Somnak nem volt telefonja.

Beszélni akartam vele, levelet írni nem akaródzott.

Hazadülöngéltünk a Rózsaszín Csepellel, aztán megnéztem, mit gyűjtöttem össze éjszaka. Bejártam az egész hatvanötös övezetet, épp ideje, mindjárt augusztus tizennégy. Luxinak is szólni kell, összeraktam a két válogatást, borító, címke, minden a helyén. Jelentem, az Empéhármas Ügynök megbízatásának javát teljesítette.

Kivételesen vettem egy újságot. Ugyanis a rádióval is kezdett nagyon megromlani a viszonyom. Ritkán kapcsoltam be, inkább csak akkor, ha elmentem otthonról, viszont egy kicsit szerettem volna megszondázni a való világot, mi zajlik pillanatnyilag benne. Keveri-e még a magyart a Semmit Mondó Kormányos, eme Bajgúnár a szervezett háttériparával? Ha már az MP3-as (empéhármas) szóba jött.

Az igazat megvallva, akkora képtelenségnek tartottam a napi való világot, hogy hajlamos voltam feltételezni, az egészet álmodom. Olyan mennyiségben szállította a képtelenségeit, hogy nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Az értelem és a logika tökéletesen belebukott az idiotizmus felszabadulásába, bolhából mamut, fehérből fekete, valóból valótlan, és ezt belenyomnák úton útfélen a képedbe. Egyetlen haszna, hogy kiderült, milyen hatékony munkát végzett az Agyradír Brigád pár évtized alatt. Hol jár az eszem?

Gagyi úr és Gagyiné Asszonyság már a spájzban van!

Nem gondoltam volna, hogy eddig ér az ostobaság, és ilyen sodrása van. (És nem az előadókra, hanem a hallgatókra gondoltam.)

A Sárga Tengeralattjáró koordinátáit találtam az újságban. A Kék Kesztyű verte szépen földbe mindazt, amit nem talált kéknek. Egyengette a kiemelkedőt, telepítette az Ócskásokat, kotorta befelé a zsetonokat bugyellárisába. Kezdte tenyészteni az ötcsillagos pitbulljait. Egy távoli gyarmat képei, egy szökőár képei, gyorsan iktattam is, a mosogató alá újólag beállított fületlen szemetes vödörbe, a szuverenitásom védelméhez nem éreztem magamat elég erősnek. Emigráltam tovább.

A füstölt hal után küldtem két szelet kenyeret, beindítottam a Freetől a Highwayt,

hogy kiegyensúlyozzon, aztán fél óra alatt összeütöttem az ebédet. Karfiol leves (tejfölös), krumplipüré, sült oldalas fokhagymával, gázt neki. Ugyanazzal a lendülettel helyreállítottam a konyha becsületét is, kéredzkedett vissza belém az alkotókedv és a tettvágy. Még a pókhálókat is leszedtem, holott egyáltalán nem szerepelt a terveimben. A terveimben valójában semmi nem szerepelt, csak hagytam magamat, hagytam, hogy a pillanatnyi szeszély vezényeljen, ahogyan komótosan bandukol végig a Free azon a távolba futó úton ütemről ütemre. Ütemtervnek megtette.

A Távolba futó utak egy versválogatás, finn költők, a hetvenes évek elején jelenhetett meg. Valamelyik kartondobozból küldött néhány hívójelet, befogták az érzékelőim. Anselm Hollo küldte a legillőbb hívójeleket. A Leendő Halottak Klubjában totemoszlopot faragtunk neki. A könyvtárban találtam valamelyik irodalommal is foglalkozó lapban néhány költeményét, lemásoltam, így került fel a boldoggá avatandók listájára. Múm, múm. Az egyik kedvencünk Hollo úrtól: a múm, múm, mint helyzetjelző. Mint bója az élet tengerén.

A karfioltól megvilágosodtam.

Úgy döntöttem, hogy jövőre csak kimegyek az udvar végébe, kiválasztom a legkívánatosabb karfiolt, lehántom a leveleit, a lehántott leveleket a komposztdombomra szórom, vele együtt a zöldségek feles tartozékait, aztán irány a konyha. Egy pillanatra elhittem, hogy ez megtörténhetne. Hogy lehetne jövő, hogy lehetnék ilyen átlagos akárki a komposztdomb mellett állva, friss lottószámokkal a fejemben.

Elhatároztam, hogy tündérkertté varázsolom az udvart a végében virágzó konyhakerttel kezdve.

Buzgott bennem a tettvágy.

Tavasszal felásom az udvar végét a kerítés teljes hosszában, nagyjából négy méter szélességben, és veteményezni fogok. Nem is tavasszal, hanem még ősszel felásom. Sőt! Most azonnal! Most azonnal megyek és felásom!

Mentem, és felástam alig egy óra alatt. Murci segített, az sem tántorította el a hantvadászattól, hogy kétszer is beborítottam földdel. Talán soha nem használt, zsíros, fekete talajra bukkantam, néhány vasdarabtól, cseréptől eltekintve nem is találtam benne törmeléket. A zsíros, fekete inkább feltételezés, megelőlegezett bizalom, mert porlott rendesen. Azért nem találtam benne törmeléket, mert a kerítés tövétől egy jó lépésnyit kihagytam, ugyanis a kerítés töve több emberöltő törmelékéből állt. Megbontása és eltakarítása azon kívül, hogy gyakorlatilag lehetetlennek látszott, azzal a veszéllyel is fenyegetett, hogy az alapjaitól megfosztott napraforgószár védvonal megsemmisül. Elveszti gyökereit. Nem lesz kerítésem a világ hátulja irányába, rálátással a főforgalmi útra a jegenyék és az Ipari Park felé.

Csorgott rólam a veríték, mire elgereblyéztem a leendő tündérkert haszonnövények számára létesített részét. Csorgott már korábban is, de a végére nagyon. Állt a levegő, perzselt a nap. Az összes henger dolgozott bennem, ennek köszönhetően nem feledkeztem meg ásás közben például az ebédről, mindig épp időben rohantam be a konyhába, semmi nem égett el, nem futott ki, nem futott sehová, hanem szabályosan elkészült. Amikor betámasztottam az ásót, gereblyét az istállóba (és megszólalt a nagyharang), már csak a krumplipürét kellett összeboronálnom.

Megterítettem! Tányérból ettem! Murcinak vasárnapja volt.

A Free-t annak idején nem tartottam sokra, de délelőtt nagyon bejött, felraktam egy korábbi lemezüket az ebédhez, a Free címűt. Amelyik az I’ll be Creepin’-nel kezd

és a Broad daylight, vagy a Morning sad Morning a két vége. Vagy a boldogabbik, vagy a másik.

Ég veled Paul Kossoff! Tudod, ki volt Paul Kossoff? Olyan ember, aki ajándékokat küldözgetett a világ minden tájára levélbomba helyett. Itt az ideje, hogy a magadét kicsomagold!

„A sánci pók a fülén át teljes egészében kiszívja”

Felvettem egy inget, és amúgy mocskosan végigdőltem az ágyon és kikapcsoltam a hajtóműveket. A léghűtés megtette a hatását, szinte nyomban elaludtam.

Azt álmodtam, hogy amúgy mocskosan, egy kockás, hosszú ujjú, szakadt ingben fekszem az ágyon, amikor a nyitott ajtón teljes pompájában beúszik a Sárga Tengeralattjáró, és járőrözni kezd a szoba légterében. Forgatja a periszkópját, vizslat erre, vizslat arra, ismerkedik a felhozatallal. A szoba egy akvárium, csak nagy elmék számára áttekinthető rumlival, minden berendezési tárgy fekete-fehér, míg a yellow submarine ragyogóan színes.

Ebben a fekete-fehér akváriumban úszkál a pepperlandi derűs szivar. Fekszem az ágyon amúgy mocskosan, egy kockás, hosszú ujjú, szakadt ingben, a tengeralattjáró Edelmann Che képének meglátogatása után odanavigál hozzám, megállapodik az arcom előtt, és a periszkópját felém fordítja. A periszkóp aránytalanul nagy a tengeralattjáróhoz képest, egy ultramarin színű könyökcsőhöz hasonlít, amilyet majd még be kell szereznem a kályhámhoz, ha télen itt is fűteni akarok. Nem is kell ilyen hihetetlen színben, fehér zománcos is megteszi, esetleg barna. Most még csak az egyenes csődarabok támaszkodnak a falhoz a kályha mellett. Aztán majd tűzrevalót sem ártana keríteni, kunkorodik elő ez a mondat a periszkópból mozgó szecessziós betűkkel nőve be a szobát.

Ugyanakkor egy szem kezdi tanulmányozni az arcomat. Talán Fred bácsi, talán Lennon, talán Jeremy Hillary Boob szeme. A Szent Fetrengők Gyülekezetének szeme.

A legvalószínűbb, hogy Jeremy Hillary Boob szeme, hiszen amikor már egyetlen érintetlen pontja nem marad az arcomnak, Jeremy Hillary Boob megköszörüli a torkát, és belekezd a Deaf Ted, Danoota, (and me) című Lennon költeménybe, s kisiskolás stílusban (amolyan „donászimagdaverse” módra) végigmondja.

Megtapsolja magát, majd közli velem, hogy Edelmann egyszer egyetlen éjszaka négyszáz figuratervet vetett papírra, s ő akkor fogant.

– Tudod, azok olyan idők voltak. Őrültek, szellemesek, bolondok. Nagy szerencséd, hogy nem kell sajnálnod őket, mert te is akkor fogantál, lubickolhattál benne. Most csak emigrálj tovább békében! Nem tart már sokáig az örökkévalósághoz képest. Óvakodj a kanálisoktól és az indián faramucitól! Tanácsolom, készíts egy Lepkekötőt mielőbb! Szerencsét hoz. Tartsd közelebb a füledet, megsúgom, milyen a kishúgom. Nagyot vihogva folytatta. – Nem ezt súgom meg. A Lepkekötő határozókulcsát szeretném megadni, hogy legyen minek alapján megalkotnod. De mint tudod, a falnak is füle van, nem szeretném, ha ehhez a szigorúan titkos kulcshoz más is hozzájutna.

Közelebb hajoltam, hogy a könyökcsövön keresztül megsúghassa, részletesen leírja, hogyan néz ki egy valódi Lepkekötő.

Amint végzett, a könyökcső-periszkóp szivattyúvá alakult, és kiszívta az akváriumot minden tartozékával együtt. A Sárga Tengeralattjáró ott lebegett a semmiben, forgatta a könyökcsövét, ám miután semmi egyebet nem talált, egy határozott szippantással kiszívta mindazt, ami még maradt. Eltüntette saját magát is saját magában.

Tudod, kicsoda Jeremy Hillary Boob?  És mit nevezünk indián faramucinak? Csomagold ki Paul Kossoff ajándékcsomagját. Mindkét válasz benne lesz, de ha nem hallgatsz közben tőle valamilyen zenét, akkor csak az egyiket fogod megtalálni. Ha nem hiszed, próbáld ki!

Első válasz a második kérdésre.
– Mi az az indián faramuci?
– Fölöttébb elterjedt kínzásmód egyes indián törzseknél – magyarázta a tisztelendő úr. – Abból áll, hogy a páciens herezacskóját gyengéden rászorítják egy fatuskóra úgy, hogy a herék jól kiugorjanak, aztán egy fakalapáccsal kipp­kopp, szétzúzzák őket… Jujjjujjjujjj!… – fűzte még hozzá magyarázatul, s közben kígyó módra tekergett. – Jujjj, hogy az hogy fájhat!
– Kitűnő találmány – mondta a régész… – Erről eszem­be jut egy másik…
– Ne folytassa – kérlelte a tisztelendő kétrét görnyedve. – Most már teljesen lecsillapodtam.

(Boris Vian – Pekingi ősz. ford.: Pődör László)

Második válasz az első kérdésre.