Faludi Ádám

Arra ébredtem, hogy bezörgettem magamhoz. A fejem ráesett a billentyűzetre, Jeremy H. Boob kiröppent az ablakon a körtefára egyeztetni Bird Reynolds-al az óráját. Időrablásra készültek egy leleményes terv alapján, kigondolva minden mozzanatot másodperc pontossággal, és nagyon elégedettek voltak az eredménnyel. Az akció törölve, tehát minden betervezett másodperc szabadon felhasználható bármi másra.
A nap küllői a körtefa levelei között látszottak, beértek az asztalomig. A Beatles a Follow the Sun palástját terítette rám, hogy elmúljon a borzongásom. Az Október utcában vesztettem el a nyomomat. Előtte megállított néhány dolog, amikor a Hold Folyó januári havas partjáról átbandukoltam oda. Hatvankettes London, mielőtt felkapcsolnák a villanyokat. Az övezetekre és az égövekre gondolok. A Nap küllőire. Az Október utcából bizsergés hangja szűrődött ki. London, ezerkilencszázhatvankettő októbere egy hatodikos iskolapadban.

Kémiai reakciósok voltunk

Mintha egy narancssárga zerge szénsavat legelne. A szellemek viháncoltatása. Fülemhez tartottam a poharat, amelyikbe beleszórtam a pezsgőport, a szín nem stimmelt, a hang azonban megegyezett. Akkoriban minden magára valamit is adó hatodikos zsebében lapult néhány pezsgőporos zacskó, órák alatti unaloműzésnek is megtette, megnyálaztad az ujjadat, hozzáérintetted a porhoz, aztán lenyaltad az ujjad végét. A nyelvedről aztán tűhegyes gejzírek törtek a szájpadlásod felé. Kémiai reakciósok voltunk. A pezsgőpor, szódabikarbóna, borkősav (esetleg citromsav), gyümölcskivonat vegyülékéből, s ki tudja, még miféle egészséget zaklató szarból állt. Nyolcvan fillérért függővé tett bennünket. Pezsgőpor-mámorban éltünk hatodikban és hetedikben. Aztán váratlanul, tünetmentesen elmaradt a gejzírek utáni vágyakozás, lehet, hogy áremelkedés okozta, lehet, hogy a Kubai Válság, Marilyn Monroe halála, vagy az, hogy Peter Fechtert lelőtték a Berlini Falnál.
1962. augusztus 17. Utóbbiról persze semmit nem tudtunk. Senki nem tudott semmit, pontosabban annyit tudott Peter Fechterről, mint Peter Fechter, amikor már ott hűlt a betonon. Ez az eset tehát, mint ok, kizárható.

A legvalószínűbb az, hogy csak elegünk lett a vegykonyha státuszból. Hogy vegyszert alakítson vegyszerré a testünk. Nem volt időnk ezen gondolkodni, nagyon fiatalok voltunk hozzá. Bezártuk a laboratóriumunkat.

Telstar

Az Október utca elején bementem egy hangszerüzletbe. A hangszerek iránti vonzalmam öröktől való, és elpusztíthatatlan. Nem tudok játszani egyetlen egyen sem, vagy csak éppen én tudok egyedül olyasmit, amilyet szeretek hallani. Csupán a gitáron elengedhetetlenül szükséges akkordokat, meg néhány közkedvelt fogást ismerek, de ezzel Som hangszertudását magasan verem. Még a leendő Halottak Klubja időszak kezdetén nálam buliztunk, Som felkapta a gitáromat és olyan gitározós mozdulatokat tett vele, miközben a We shell ower come-t énekelte Ray Charles hanghordozásban. Pete Seeger aludt. Néhány pillanat múlva kezembe nyomta a hangszert: – Szedd már le ezeket a vackokat, zavarnak a Játékban! – bökött rá dühödten a húrokra.

A hónap slágere a Clavioline! (Az Október utcában.) Egy kétoktávos kis vacak, zongorabillentyűkkel, (nekem is volt hasonló, és talán neked is) rajta a kézzel festett reklámszöveg. Ezen játssza a Tornados a Telstart. Clavioline-on, amit már nem fenyeget a kipusztulás veszélye, ez már régen megtörtént vele. Ahogyan az én kétoktávosommal is, amelyiket fújni kellett, hogy hangot adjon ki magából. Hol hagyhattam el? Hol lehet most a másik kedvencem, a mini szájharmonikám? Micsoda tékozlás!
Hol az Orlando lemezem?

A Telstar Joe Meek szerzeménye volt, és néhány hét múltán a világ valamennyi rádióval felszerelt társadalmában elhangzott a Tornados nevezetű zenekar előadásában. Csak Joe Meek sikolya maradt le erről a felvételről. Pedig odakívánkozott, miután a szerző (és zenekara) a jogdíj milliói helyett perek millióit kapta. A jog jóvoltából. Olyan jó kis szerződést sikerült aláírnia Joe Meek-nek, hogy alig akadt rá később példa. Legfeljebb Captain B. alias Don Van Vliet szerződése, amelynek rendelkezése alapján messze el lehetett kerülni a hangrögzítési jogokkal felruházott helyeket. 1969-re semmisült meg Joe Meek idegrendszere, akkor aztán Joe Meek lelőtte a szállásadónőjét, majd stúdióba vonult, hogy lemezre vegye utolsó munkáját. A Joe Meek Szétloccsanó Agya azonban totális kudarc lett. Semmi Nagy Durranás. John Meek szétlőtte a fejét a stúdióban. Meek: Telstar. Tele vele a Rádióújság. Úgy értem hajdanában, Márminálunkbabám.

Ringo és fájer

Szerencsére ott akkor erről semmit nem tudtam, de ha tudtam volna, akkor sem maradok sokáig. Az instrumentális zenedarabokat sosem kedveltem igazán, avittnak éreztem őket, elmúlt századok időszerűtlen holmijainak. Egyetlen kivételtől eltekintve, de az sem Beethoventől származott, mégcsak Meek-től sem, és egy másik körzetben babonázott meg. Nem is olyan sokkal azután, hogy az Október utcában sóbálvánnyá dermedtem az ámulattól. A 2120 South Michigan Avaneu-ról beszélek. Nemrég már beszéltem róla. Meg a Mona Lisáról is beszéltem, most pedig meghallgatom, hogy mit.

A 2120 South Michigan Avaneu másrészt a Chess Records címe. Ennek a mennyezetét meszelte Muddy Waters, amikor Keith Richards először betévedt ide.

Ha nem igaz, akkor is szép, mormogta Henry Micheaux az asztallapra borulva.

Muddy Waters a blues legjobb villanygitárosa volt már akkoriban is, de mennyezet meszelni sem átallott, amikor épp úgy alakult a dolog.

Odaát a járdán tisztán látszott a pórázon vezetett gyerek. A póráz másik vége egy terebélyes árnyék volt, a házfalakra és a talajra vetülve.
Viszonylag könnyű mozivásznat álmodni a The End felirat után, amikor mást nem is igen lehet a Nagy Büdös Katyvaszban, mert hiányzik hozzá az engedély. Ilyenkor fogod magad, és emigrálsz a képzeletedbe. A Telstar szomszédságában akadtam rá a pezsgés valódi eredetére a Parlaphone lemezboltban. R 4949 – Beatles. Ez a kartoték-doboz, katalógus tároló a többi száz és száz között volt a pezsgés forrása. Ebben legelte a szénsavat egy narancssárga zerge. Mi a jónyavalya ez a Beatles? Köze lehet a Bikini nevű kétrészeshez? Arról is az imént hallottam először. Na, ide még visszatérünk, léptem ki a bolt ajtaján, felpillantva a házszámra. Október utca 5. – Helló! Itt egy tüzes frizzzzbi! – kiáltott az eladó, s utánam hajított egy ezüst feliratú kislemezt. Érdekes kacskaringó! (Ringo! Micsoda előérzet, micsoda együttállás! Ringo csak a bé oldalon dobol! Ring of Fire, Ringó és fájer) A kacskaringó végén a kezemben landolt ez a titokzatos illatú lemez, ez a különös frizbi.

Love me do – olvastam a felső lapján. Semmi akadálya – válaszoltam, és ok nélkül, és minden előjáték hiányában szeretni kezdtem ezt az ezüst feliratú fekete frizbit a titokzatos illatával együtt. Pedig még nem is hallottam, mit tartalmaznak a barázdái, mert még el kellett vele jutnom a lemezjátszóig.

Amikor a Lobbany tűnődni kezd

A Leendő Halottak Klubja már egy éve tartott összejöveteleket egy kultúrotthon klubszobájában, abban a városban, ahonnan elköltöztem. Amikor elköltöztem, elhatároztam, hogy többet nem ejtem ki a nevét annak a városnak. Bűnösnek tartottam abban, hogy életem legtöbb napját herdálta el egymaga, s pont akkor, amikor még tudtam volna valamit kezdeni ezekkel a napokkal. – Várj – mondta a város, én meg vártam. Életem további részében sem tehettem volna mást, ha maradok. Ez a város egy váróterem déenesére települt rá. Túl későn eszméltem, most már egyáltalán nem akarok semmit sem kezdeni életem további napjaival. Itt akarok nem lenni.

Som – Vanra Cefreként – egy téli napon állított be a Leendő Halottak Klubjába. Százhetven centiméter alacsony, és ötven kilogramm könnyű, extra izgágaság. Egy tollrajz a zilált hajú Bob Dylanről, aki Jean Cocteau arcát viseli. A rajzot Modigliani vetette papírra, cirka huszonöt másodperc alatt. Esetleg Verlaine firkája Rimbaudról? Talán Dylan Thomas, amikor úgy nézett ki a repülőről leszállóban, mint egy vetetlen ágy? A Leendő Halottak Klubja végtelen története addig tart, ameddig az én történetem, gyakorlatilag semeddig, tehát már kezdetekor, sőt a kezdete előtt befejeződő történet a Leendő Halottak Klubjának története. Mindenki tagja néhány röpke esztendeig a Leendő Halottak Klubjának, úgy értem, a sajátjának, amíg az Előttem Az Élet dzsungelében szabdalja az aljnövényzetet, a saját kivezető útját keresve. Légy átkozott déenes, hogy nem ütöd ki a macsetét ott, abban a pillanatban a szerencsétlen földi halandó kezéből! Valójában öntudatlanul birtokolja a tagsági igazolványát mindenki, majd észrevétlenül elhúz a búbánatba. A búbánat nyílegyenes, kiszámíthatatlan hosszúságú mozgójárda egy másik klubba. A Halottak Klubjába, de a Halottak Klubja olyan eseménytelen hely, hogy kár szót vesztegetni rá.

A Dharma kánya hintázott el az ablak előtt, visszatérőben a Vén Bolond Szalai hegyormára. Igyunk az alsó tízezerre! Azaz mégse, most inkább ne igyunk, amíg lehet.

A Leendő Halottak Klubja a hemzsegés ideje, amikor Buzgalmi Energiákkal még dugig tele az ember, és majd szétveti a Tettvágy. Ez egy ilyen program. Fél kevert déenes éhgyomorra. Szodoma és Gomorra. Gonorrhea. Az átverés édes gyökere, avagy maga a Hogyishívják személyesen. Ez az Átverési Csarnok. A dzsungel széle a mozgójárdával. Csak arra kell ügyelni, hogy az ember ne süllyedjen le saját szellemi színvonalára, amikor megpillantja a horizontig üres placcot, és csínján bánjon másokéval is. Akkor nem lehet különösebb baj, a megbékélés továbblökdösi a holnapba, hogy ne lehessen belőle kivétel.

Egy csúnya meztelen ember mászkál a lakásomban, hajnalban. Egy ismeretlen deformátus, és én vagyok a belsejében. Fizikailag, avagy földrajzi értelemben hova szólt az én személyre szabott klubtagságim?

Kistotál: egy szürkülettől hajnalig gyengén megvilágított utca, gyér forgalommal, egy se nem falusi, se nem városi hely, amelyik azóta már szintén rég kilehelte a lelkét. Mi voltunk a lelke. Legjobban a kertvárosi kifejezés írhatná le, de város hiányában ez némelyest pontatlan, nem is érdekes, se akkor nem volt érdekes, se ma nem érdekes. Nem város volt, hanem település. A déenese végigfuttatta a nagy spirált, erre tellett az ellátmányából.
Többnyire bányászok lakták ezt a helyet, többnyire nekik épült ikerházakkal, kertekkel. Kiskert, kisszőlő, kisgyümölcsfa, galamb, rózsa és a Többnyire. Kishagyományok az ország minden részéből idetelepítve. Kifejezetten antispiritulás katyvasz. Svájci sapka, mackónadrág, lőrés látószög. Mindkét lőrés értelmezés helytálló, csak az egyensúlyzavaros nem általános és állandó. Nem én kerestem magamnak a bajt, ide születtem, mostanra ez sem jelent semmit, tökéletesen mindegy, hová születik valaki, mindenhol jó, úgy sincs otthon. Avagy olyan komfortérzést vél maga körül uralkodni, amelyik maradéktalanul betölti lekorlátozott teljesítményű lényét. Bezony. Tarvágás, hájrengés, bermuda. Minden a lehető legnagyobb rendben, és akkor odafentről a galambürülék beletottyan a diófa alá kitelepített asztalon illatozó vasárnapi húslevesbe. Még egy villanásnyira látni lehet a színes kis bombán a felségjelet, ha valaki figyel és a szótagolás gyakorlatán már túl van: Leendő Halottak Klubja. Épphogy látszólag véglegesen visszahozott a vonat abba a városba, ahol a Leendő Halottak Klubja csak arra várt, hogy beléptemkor ajtajai záródhassanak, életem épületének minden egyes fala bedőlt, a teteje rám szakadt, és senki nem szándékozott a romjaim alól engem kimenteni. Ez még szeptemberben történt, egy ócska szeptemberben, amelyiknél ócskábbat én még addig nem láttam, lévén tapasztalatlan, naiv és mindenható. Ődöngtem pár hétig az éjszaka járdáin (ne szisszenj fel, alig raktam le az Útont), mígnem megpillantottam a ködből felsejlő Pártház felirat nyomait egy Kultúrotthon tábla felett. A nyomok fehéren virítottak, a Kultúrház tábla szégyenlősen háttérmuzsikált. Egy gazdátlan német juhász jellegű kutya osont át előttem a bukszusok mellett, egy pillanatra megállt a sötétségbe szúródó vasrúdnál, felemelve hátsó lábát. A kutya szájkosarat viselt, a vasrúd pedig valamikor zászlótartó lehetett. A vén zászlótartó. Farkasszemet nézni egy kutyával a hajdani Pártház utóélete előtt! Micsoda estének ígéreténél állok én itt gyökerestől a kóválygó ködben?

A kultúrotthon előterében vettem egy üveg sört, Kőbányait négy harmincért, megnéztem, nincs-e benne uszadék, aztán a folyosón jobbra a második ajtó kilincsét lenyomva beléptem a Leendő Halottak Klubjába. Akkor épp hat tagja volt, két napra rá egyikükbe fülig szerelmes lettem, és újfent elvesztettem a szüzességemet.

Aztán nagyjából három évig naponta betértem a Leendő Halottak Klubjába. A Gondolkodás Kora már a kifutópályán gurult, hogy elszálljon a kénköves semmibe, de még integethettünk neki. Integettünk is, ahogy csak bírtunk, a hajtómű füstjét letüdőztük, és ész nélkül kaszaboltuk a kondenzcsík-liánokat, hogy az elrepülés nyomában maradhassunk. Nem kedvezett senki senkinek, semmi semminek. Az időjárás a legpocsékabb formáját hozta. Többen szerették volna visszamenőleg megnyerni a mohácsi csatát, de belefulladtak a megáradt Csele patakba. A megmaradtak pedig harmincon túl nem akartak maguknak sem hinni, mert ragaszkodtak saját konvenciójukhoz. Vagy nem akarták megcsalni a hűségüket.

A Kultúrház a saját Leendő Halottak Klubjának tekintett bennünket, mi ezt megpecsételt bélyegzőnek neveztük. Vagy mártakereskedésnek, mikor mi jutott épp eszünkbe. Egyszer az jutott eszünkbe, hogy legyenek hetente egyszer kulturházibulik. Minden szerdán. És lettek. Egy Scampolo nevezetű zenekar szolgáltatta az alapokat hozzá.

Akkor már híre járta, hogy a Leendő Halottak Klubjában ifjúsági semmittevők gyülekeznek, továbbá mindegyikőjük flúgos némelyest, és a művészet hamujával hintik a fejük tetejét. Költők, írók, képzőművészek, és a tömedékanyag, úgymint befogadók, örökrajongók és motorkerékpár tulajdonosok.

Vanra Cefre egy fekete dossziét szorongatott a kezében, rajta Van Gogh napraforgójával. Minden teketória nélkül elfogadtuk tagsági igazolványnak.
Vanra Cefre második hete települt át abba a városba, amelyiknek nem vagyok hajlandó kiejteni a nevét, és a költeményeit tartotta a dossziéban.
Kétszáz kilométert utazott, hogy elhagyhassa addigi életét, és egy váróterembe jöjjön lakni.

A Leendő Halottak Klubja egyetlen művésze sem hódította meg kategóriájának Hivatalos Fórumait se akkor, se később. Gyaníthatóan túl jók voltak alkotónak, dilettánsnak viszont csapnivalóan silányak. Birtokolták mindkét kizáró okot. Keményen kitartottak szuverenitásuk mellett, és néhány esztendő alatt így aztán veszendőbe is mentek. Úgy mentek veszendőbe, hogy a lehető leghétköznapibb módszerekkel tönkretették a szervezetüket, és meghaltak. Vanra Cefrét, meg engem kivéve.

Vanra Cefre önveszélyesen tartózkodó volt, ha a költészetéről kellett számot adnia. Az első este csak annyit lehetett kicsalni belőle, hogy ő költő. Olyan áhítattal ejtette ki a szót: Költő, hogy még a szőnyeg is csapdosott a farkával.

– Ha költő vagy, akkor olvass már fel nekünk valamit. Itt úgy szokás. Aki ír, elhozza, felolvassa, aztán megkapja a magáét.

– Csak nem gondoljátok, hogy elsőre kitárulkozom itt? – pattant fel a székéről. Kék szeme olyan vadul forgott, hogy arra lehetett számítani, menten epilepsziás rohamot kap, vagy kettéharap egy villanykörtét.

Tökéletesen elégedettek voltunk vele. Aznap épp egy fordítva felcsatolt gázmaszkban grasszáltam, s egy tábla lógott a nyakamban: Ma nem vagyok hajlandó amerikai gyártmányú amerikai autót vásárolni! Én nem írtam semmit, legfeljebb ilyen feliratokat, meg naplót. Motoroztam. Egy híres kettőötvenes Pannóniám volt, a híres T5-ös. Legjobb tudásom szerint próbáltam vele megjeleníteni a Pokol Angyalát helyi viszonyok között, súlyos trauma lenni a városrész lakói számára. Úgy ültem szikrázó végbelű benzincsődörömön, akár a Dugattyúk Lovagja, és törvénytelenül viseltem a bukósisakot. Nem csatoltam be, kifejezve tiltakozásomat a fennálló renddel szemben.
Eszelős irodalmi estek létrehozatala fűződött a nevemhez. Például az angol-amerikai underground (és a liverpooli pop) költők felmutatása, zene, dia, szemérem elleni vétségek, miegymás kíséretében. Agybarúgó mérkőzések. Féktelenség, pimaszság, kiskakas. Utolsó tekercs. Kiállítás megnyitók a Dada támogatásával. Az egyiken addig fújtam az egybegyűltek előtt egy léggömböt, amíg el nem durrant, és ettől megnyílt nyomban a fotótárlat. Vagy egy kollázs gyűjtemény felvezetésekor a szokásos gyakorlat szerinti konvencionális megnyitókat utánoztam, és sikerrel blokkoltam ezzel a figyelmet. Majd ugyanabban a hangfekvésben áttértem egy orosz nyelvlecke szövegére: Ggye átdühájut szovjéckije ljúgyi? Szovjeckije ljúgyi átdühájut Csórnava Mórja, és így tovább, és így tovább jó fél percen át, mire az első érdeklődő felkapta a fejét, hogy mi az istenről van is itten szó? Mindent kiállítottunk, ami kikerült belőlünk, és mindent megnyitottunk, lehetőleg heti gyakorisággal. Tele voltunk Buzgalmi Energiákkal.

Aznap Henri Micheaux párosodása az East of Eden nevezetű zenekarral összeállítás körvonalai kezdtek kirajzolódni. A Deszkács és a Lobbany nagyon bejött. Tetszett a társaságnak az „akár az eleven tó” kifejezés, hiába mondtam, hogy Micheaux is úgy kölcsönözte. – Ma már nem lehet nem lopni! – vélekedtek a poéták a legteljesebb összhangban. – A tehetség kölcsönvesz, a zseni lop – kurjantotta erre az ég felé Vanra Cefre. Osztatlan sikert aratott az a sor is, hogy „A sánci pók a fülén át teljes egészében kiszívja.” Vettünk egy rekesz Kőbányait a büfében Ibikétől, elindítottuk az East of Eden lemezt, és megtartottuk Vanra Cefre avatóját.

A hírnév kopogtat!
Tünés a híres francba!

Az a Leendő Halottak Klubja, amelyikhez nekem volt tagsági kártyám, szintén régen eltűnt az idő nyomában. Épp a legjobbkor, megorrontva valahogyan azt a pillanatot, amikor az ember átmenetileg vagy talán végérvényesen kiszáll a világból. Ennek küszöbön állását orrontotta meg, és lehúzta redőnyt. A hírnév kopogtat! Tünés a híres francba!

A redőny utolsó léce némi vonakodással nagyjából 1972-ben csusszant a helyére, álomba sötétítve az úgynevezett féktelen bolondozások idejét. Helló Csipkeróz! Száz év múlva lesz legközelebb reggel, jön a csókos királyfi, addig szunya. Ha nem jönne mégsem, légy türelemmel, még bizonyára tart a drogelvonó, pattog az a csókos a detoxikáló és a való világ között gumilabda módra. Tátott szájjal sétáltat egy parányi magnetofont a Vad Oldalon, amelyből vakolatrepesztő hangerővel egy teljes kiőrlésű twiszt szól. A magnetofont Helen Shapironak hívják. A vakolatrepesztő neve pedig Itsy Bitsy Teeny Weeney Yellow Polka Dot Bikini.A királyfi szent meggyőződése szerint mindenesetre ez a valóság.

Az ember hetvenkettő környékén kiszáll, és eltűnik az idő nyomában, némely maradék gerillacsapatok olykor kirontanak a való világba rablólovag módra, sűrített álmot osztogatni. Az egyszerű bajgyűlölők.
HOL AZ ORLANDO LEMEZEM?
Ám addig a pillanatig az egész Nagy Büdös Katyvasz trezorja tárva-nyitva, hogy kedvünkre fosztogassuk. Nagyjából itt tartottam, miközben a billentyűzetre meredve figyeltem a nap küllőinek lassú haladását, és elkerekezett a puha gitárhang a Follow the Sun-al előttem. Valaki megdöngette a konyhaajtót. Miért csuktam én ezt a vackot be?

Sutyek úr takarta el a kilátást.
– Na, hoztam neked egy hálótársat! – azzal egy macskakölyköt húzott ki a kötényéből.
– Macskát nem! Macskát soha többé!
– Egeret, depressziót, hasnyálmirigy gyulladást viszont annál többet!
– Mi köze a macskának a hasnyálmirigy gyulladáshoz?
– Esténként hagyod, hogy rád heverjen. A macska mindig oda fészkeli magát, ahol a baj lakozik az ember testében. Aki sokat vedel, előbb utóbb hasnyálmirigy gyulladása is lesz, vagy akkora lyuk a májában, hogy felverheti benne sátrát az Európa Cirkusz. A macska gyógyít! Testet, lelket, közben megfogja az egereket. Megelőzi a bajt. Ilyen birtok nem lehet meg macska nélkül, nekem elhiheted. Én azt sem tudom, pontosan mennyi lődörög elő nálam etetéskor.
– Épp ez az! Mi van, ha elmegyek pár napra? Épp most írt Som, hogy közeleg a felkerekedés ideje.
– Akkor elmész, örülj, hogy nem a székrekedés ideje közeledik. A macskád nem hal éhen, fog magának ennivalót. Vagy megetetem ezt is. Nézd csak milyen szép! Akár egy szőrös napfelkelte! – És olyan a hangja, mint egy leégő árvaháznak.
– Ne mondj már ilyet!
– Mark Twain.
– Ez lesz a neve?
– Nem. Ő mondta ezt az árvaházast. Ha jól emlékezem, ha nem, az sem baj, a megállapítás helyénvaló.

Sutyek úr karja lassan ereszkedett lefelé a kölyökmacskával, és a szemében a csillogás kezdett fakulni. A fene vinné el, hülye egy helyzet.
– Na, add ide! Ha megmondod, hogy ez a szőrös napfelkelte honnan jutott eszedbe, maradhat.
– Ugye, ugye! Tudtam én, hogy szükséged van rá, már elválasztottam az anyjától és nagyon jámbor, meg játékos a végtelenségig, szeretni fogod! Nem olyan, mint egy szőrös napfelkelte? Semmi más nem ugrott be róla.
Sutyek úr szemébe visszatért a boldogság fénye, amikor kezembe vettem a cirmost, s megvakargattam az állát, meg a feje búbját. Próbáltam nem gondolni az öcsémre, meg a féltéglára. Zacskós temetésre. Nem nagyon ment.
– Gondoltam iszunk rá egy kupicával – mélyedt bele Sutyek úr két lapátkeze a nadrágzsebekbe. Két kupicát tett az asztalra, aztán a laposüveget is előhúzta.

Kiültünk a ház elé, letettem a kölyköt, hátha világgá megy szép csendesen, de rövidesen leült és mosakodni kezdett. Beszélgettünk, amíg a lapos üres lapos nem lett. Közben a nap, akár egy vörös szekérkerék, lassan kezdett elválni az égtől. Ahogy a kerékagy eltűnt a ház mögött, már csak a küllők látszottak. – Tudod, miért vörös a nap? – kérdeztem. – Holnap szél lesz. – Nem azért. Azért, mert közeledik a pokolhoz.