Faludi Ádám

(Zenés változat)

Nem tudtam, megfogadjam-e? Hogy szent esküvést tegyek, én bizony abban a pillanatban szögre akasztom a kis kék rockdíler cipőmet, sutba vágom a rockdíler fövegemet, amikor majd valamelyik Lakodalmas Lala elénekli a Ne gondold című dalt.

Honnan tudhattam volna, hogy még életemben kiikszelnek a világból? Veletek együtt, amikor már nem lesz fontos se az ész, se a haj, se a fontos nem lesz fontos, se mindezeknek birtoklója nem lesz fontos. Legfőképpen te nem leszel fontos tökfej. A kék rockdíler cipő és a föveg pedig már rég a többi lom között.

Amikor voltál, de még nem éltél, ettől az Illés találattól, ettől a Ne gondold című kinyilatkoztatástól minden ép lelkületű lény hátán futkorászott a hideg, mégpedig a gyönyörűségtől, a táncdalszakmának meg vacogott a foga, hogy itt a vég. Mi lesz itt, ha ilyen amatőrök, ilyen amatőr hangszereléssel ilyen nagy hatással vannak az amatőr népekre? A Hangszereldében por kavarog, a céhbeliek fejében csikorogva forognak a pénztárgépek kerekei.

Tapsikáltam a gyönyörűségtől én is, mert hallottam a csikorgást, összedörzsöltem a tenyeremet, győz az értelem, még csak le sem löki az Üzletet a Taigetoszról, leesik az már magától is. És ez csak a kezdet, a végetek kezdete! Lelke lesz a dolgoknak, és a lélek legalább határtalan, nem úgy, mint az a Karantén, ahová születtem. Közben a naivitás, az volt a határtalan.

A Hangszereldében azonban nem tartott sokáig a pánik, szaktársak egy brigádértekezleten kidolgozták az új stratégiát, a Vándorzászlót celofánborítással látták el, hogy ne porosodjon selymének pirosa, és megszorító intézkedéseket hoztak. Kivártak, megásták árkaikat, és védték az állásokat. Tisztában voltak azzal, hogy az értelem és a lélek mindig a veszteseket támogatja. Odaáll a vesztesek oldalára ingyen. És összedörzsölték a tenyerüket. És várták, hogy mielőbb visszatérjen minden a régi kerékvágásba. És akkor most azt zengedezik ezek a Lakodalmas Lalák, hogy ne gondold. Beugranak a nagyböndőbe és nassolnak egyet. És ne gondold.

Miért hagytuk, hogy így legyen? Na miért?

Kádár-medence magyarjai, végetek van! Moncsicsi, csicsi-csicsi kutykurutty, szól a békaszerenád! Halljátok a Lakodalmas Kutyák Kórusát? Nem? Hát teljesen süketek vagytok?

Hol egy szeg, hol egy drót, hol egy kalapács?

Lakodalmas Kutyák Kórusa

Amikor fakulni kezdett bennem a napfény, már tisztában voltam azzal, hogy egyszer elérkezik az idő, amikor nem jelent semmit egy Lee, és lejövök a Rock-Everestről. Akkor lettem volna komplett idióta, ha nem így teszek. Azt azonban nem tudtam, megfogadjam-e, hogy szent esküvést tegyek-e arra, hogy szögre akasztom, sutba vágom a cipellőt és a föveget, amikor kiszáll a világból a lélek. Amikor a Lakodalmas Lalák ringó hassal, esztrád díszletek karéjában eléneklik a Ne gondolt című dalt, amelyet a Lakodalmas Kutyák Kórusának tutulása kísér. Nem fogadtam meg, és ezt helyesen tettem.

Ott morfondíroztam a tévém előtt, s kezdett pezsegni bennem a düh. Néztem a lehetetlent, amelyikről kiderült, hogy nem vicc, hanem már normálisnak számító ügymenet, csupán én maradtam le a rendszeres fogyasztásáról, tehát nem tudhattam róla. És persze most sem egy dalról volt szó, hanem a Silány mennyegzőjéről. A kilószám égbe hajigált rizsszemekről az áldást követően.

Lekapcsoltam a televíziót, és elhatároztam, hogy attól a pillanattól kezdve be sem kapcsolom többé. A kedvenc reklámjaimat ne szakítsátok meg oktalan műsorokkal egyre-másra!

Kizúdultam az udvarra azzal a szándékkal, hogy levizelem a körtefát. Véletlenül hozzáértem, mire kiugrott Zappa sámán homlokából Bird Reynolds, és fenyegetően belerikoltott a süllyedő estébe:
– Árapály!

– Gondoltam – próbáltam mentegetni a mentegetni valót, de a sámán rám rivallt:

– Ne gondold!

Kandúr dobermannal

Vanra Cefre, alias Som egy hónapja járhatott a Leendő Halottak Klubjába, amikor még mindig őrizte költészetének érintetlenségét. Egyetlen költeményét sem mutatta meg, csak hurcolta magával a Van Gogh címkéjű mappáját. Láttuk jobb kezének heves mozdulatát, ujjainak egymáshoz dőlt felkiáltójeleit, amint háborogva emeli szemmagasságba, hogy ostobaságunk újabb bizonyítékát tárja elénk. Fejünkre olvassa konvencionális világszemléletünket, amely műveletlenségünkből, és tájékozatlanságunkból fakad. Láttuk táncolni szerdán délután fél hétkor a Nagyteremben, amikor a Scampolo a rock-blokkját játszotta. A Leendő Halottak Klubja teljes létszámban a Nagyteremben hemzsegett.

A Scampolo az első magyar rockzenét játszó zenekarok közül való volt, általában kiváló eszelősökkel, rendszeresen változó felállásban. A szerdai kultúr-házibulikon a Merczel-Jencsók-Judy szekció Bontovics Katival menü volt a kínálat. Egek! Soha még ennyi nép nem lélegzett egyszerre ezek között a falak között! A Nagyterem falai, az ormótlan szenes kazánokkal! (Semmi áthallás szenes és Szenes között!) Csípi a füst a szemem.

Négy óra repdesés az első alkalomtól kezdve jó egy éven át, amíg egy újabb Leendő Halottak Klubja nem alakult tőlünk ugrásnyira egy másik bázison, ahol Radics Béla Tűzkereke gázolt keresztül mindenen. A mohácsi sík felett kioldották terhüket a felhők, a macseték kaszaboltak, Elszállt Egy Hajó A Szélben, de alig vette észre valaki.

A Leendő Halottak Klubjának tagjai összesen tizenegy és fél méter magasak voltak. Judy a szólógitárjával együtt sem lehetett több hetven kilónál. Egy száz wattos, csöves Laney állt mögötte a színpadon, a Laney pedig egy bőröndön, hogy mutathasson valamit magából, mert amúgy az egy métert is alig érte el. A bőrönd igazi, terebélyes, csatos bőr bőrönd, hajókoffer déenessel. Bömbölt, visított a Laney az örömtől, a szégyentől, a bőrönd pediglen szunnyadt. Good Times, Bad Times (Zeppelin), a bőrönd szunnyadt.

Good morning little schoolgirl (Ten Years After), a bőrönd szunnyadt.

I put a spell on You

(Bontovics), a bőrönd szunnyadt.

Mi lakozhatott abban a bőröndben? Venus & Veres Mariska és más léhaságok?

A Csend? A csend.

Judy egyetlen egyszer kétezer-négyszász-hetvennyolcszor tolta vissza orrnyergére a szemüvegét játék közben. Ez kétezernégyszáztízzel haladta meg a szokásos értéket. Judy megállás nélkül mosolygott közben. Megállni nagyon nehezen tudott, de játszott, mint egy trafóházra csatlakoztatott Paganini. Merczel szilánkokra verte a tartalék dobverőit is, hogy valamiképpen ellensúlyozza az autentikus csapongást. Tonó (Jencsók Tonó) néha beletúrt a szakállába, és csak brummogott rendületlenül. Judy részeg, szentségelt Merczel az első szünetben, főzzetek hamar egy jó adag kávét neki! – Nekem inkább skót whiskyt főzzetek, vagy valami erőset, a kávétól álmos leszek, semmi baj – tett egy elhárításra, megbocsátásra egyaránt alkalmas mozdulatot Judy.

Nem volt semmi baj. Judy szótlanul hullámzott a Leendő Halottak Klubja egyik foteljében, lévén szerdánként a klub (fizikai és földrajzi értelemben) egyben öltöző is, mosolyra emlékeztető görcs az arcán, aztán lenyomta a még hátralévő három menetet. A Hosszú Improviziók Napja, nevezzük így, merthogy a hosszú improvizációk napja volt, de ezt csak néhányan tudtuk. Mi, összesen tizenegy és fél méter magasan, meg a zenekar, meg a Fuvaros.

A Fuvaros az ötödik Scampolo tag bordó VW mikrobusszal, egy koros Sambával, vagy talán egy hasonló fazonú Forddal. Egy valódi Magic Bus. A műszerfalban lemezjátszó, betoltál egy negyvenötöst, és kátyú ide vagy oda, a tű el nem hagyta a barázdát. A Road Runnert tolta be a Fuvaros, amikor megmutatta. – Gyere, mutatok neked valamit – mondta, és beültetett maga mellé még kezdés előtt. – A Road Runner nélkül nem lehet meg egy valamire való lemezlovas. Road Runner a Pretty Thingstől. Mi lehetett a bé oldalon? Elfelejtettem.

– Nekem is megvan – mondtam, de bizonyítanom is kellett, lévén olyan hihetetlen, amit állítottam. Egy ilyen lemez stabil alapul szolgálhatott a legsúlyosabb barátságoknak is. Mint ahogyan ebben az esetben is tette.

A Fuvaros kipakolt, szerelt, aztán vett négy sört, amit fél óra alatt benyomott, és lefeküdt aludni két szembeállított fotelbe, hogy este tízkor vezethessen. Mínusz Húszfokosnak hívta a csizmáját, mert mínusz húszig garantáltan szigetelt az a csizma, amelyiknek külön története volt, de azt a történetet soha senki nem ismerte meg. Egy csizmatörténettel szegényebben éltünk tovább, amíg lehetett.
Aztán megkerestem a lemezemet, és nyomban eszembe jutott mindkét oldala. Mert ez egy négy számos szívderítő volt. A Road Runner és a We’ll be Together a szemközti, az I’ can Never Say a Big Boss Man-nel a túlsó oldalán. Nem számított, melyik felét teszed fel, 1967-ben készült.

Bontovics Kati még középiskolába járt. A Párizsi-udvarról énekelt. Indian Rope Man – hasított hangja a levegőbe.

Som egyedül táncolt, mert mindenki megállt, hogy megbámulja. Som Táncolt. Egyik költeményét sem ismertük, de azt a Leendő Halottak Klubjának egyetlen géniusza sem vonta kétségbe, hogy ő a legjobb költő a költők között.

Úgy tört meg a jég, hogy Som énekelni vágyott. Saját dalát adta elő. A dal szövege volt az első költemény, amelyiknek megengedte, hogy közénk telepedjen. Már épp kezdett orgazmusának leszállópályájához közelíteni az összejövetel, szanaszét heverésztünk, füstöltünk, nyalogattuk a sörösüvegek száját az apró helyiségben, amikor felszökkent a foszló fotelből.

– Álltam a Nyékládházi tavaknál és néztem. Odajött egy zsaru, és ő is nézett. Ezek az előzmények, kellene egy gitár, de majd előadom, milyen a gitár, amikor játszom rajta.

Odaállt háttal a bejárati ajtónak és tíz másodperc alatt transzba esett. Megkövülten figyeltük, amint tetőtől talpig felborzolódik. Kilógtak az idegvégződései, és rezegni kezdtek, az erei a testén kívül futottak. Arra a fekete kandúrra emlékeztetett, amelyik éjnek évadján egy ólálkodó dobermannal találkozik a tetőgerincen, s ezért a másodperc tört részéig megtébolyul, felpúposítja a hátát, majd lefújja a tetőgerincről a nehézkesen lépdelő dobermannt. A következő pillanat kínálkozott a kezdéshez a legmegfelelőbbnek.

– Mentem én – sivított elő Somból Tiny Tim hangján, Ray Phillips mozgásával kísérve.

– Mentem én, sokáig egyszer – kapta kezébe a pantomimgitárt, két gyors akkordot eresztett éneke után, majd a fotelbe hajította a hangszert. – Magáért a meenés öööröméért – helyezte súlypontját egyik lábáról a másikra, megjelenítve a menés örömét és saját ritmusát.
– Jó volt menni – sikította a mennyezetbe, ahonnan félméteres jégszilánkok álltak ki azon nyomban, negyvenöt fokos szögben és ugyanilyen mértékben hidegre fagyottan. – Menni az úton, ÓóÓ, Messzire – súlypont, taps, taps, taps, taps. Újabb két gyors akkord, majd a folytatás. – Megálltam aztán – egy lassító futam a húrokon, Ray Philips marad, Ray Charles követi Tiny Timet, már két Ray a színpadon! – Messzire néztem, jó messzire! – zuhan az ötödikről kalimpálva egy bádogvödör a keramitkockás, múlt századi bérház udvarára hajnal kettő után nem sokkal. Mellépuffan a dobermann. Kórus: – Jó volt menni, magáért a menés öröméért, messzire néztem, óh, messzire – középhullámon suhogó angyalok kara az előadó mögött félkörben. Szóló: – Messzire néztem, Ó, messzire – gitár megint a fotelba, helyette csípőfutam, enyhén Elvis módra. – Hogy mit láttam? – ez már lényegében majdnem hozzánk szól, s bizonyossá a folytatásban válik. – Ha kérditek – szegez ránk két mutatóujjat is egyszerre a pillanatra mozdulatlanná váló Ray. Kórus: – Hogy mit láttam, ha kééérditek? Lecsap két megsemmisítő erejű akkord Pete Townshend módra. – Nem mondhatom el – tör fel búsan a másik Ray-ből. – Nem mondhatom el (blues) – Mert csak elszürkíteném! – állapítja meg, s közli a Teremtő minden balgáknak balgáival, akik a Megfogalmazás módozataival bíbelődnek és helyénvalónak minősítik bármely mozdulatukat.

Átsuhan az Angyal a Leendő Halottak Klubja légterén, a mennyezet jégszilánkjain megcsillan szomorkás tekintete. – Mert csak elszürkíteném, mert csak elszürkíteném – tekereg Ray – mert csak elszürkíteném, mert csak elszürkíííítenééém! – sikít a szalagfűrész a bükkdeszkában, átvág egy alattomos repeszdarabot, kitépi öröknek vélt nyughelyéből, aztán hangja meglassul, amint a fűrészlap távozik a deszkavégen. Pár taktus gitár, a Teremtő enyhén csapzott, látni, erőt gyűjt, hangszálait lazítja, készül valamire, maga elé engedi a gitárt, vetüljön most a fény reá. Aztán egyetlen lendülettel hátára kanyarítja, ahogyan később a Boss, súlyos szeánszainak végső fázisában, mikrofont ragad, s maga a nyugodalmas Vox Humana sugárzik szét a beélesített, s robbanásra kész böhöm nagy hangfalakból. – Jött egy rendőr – dönti jobbra-balra fejét Ray Charles. – Megnézte ő is – közelg a végóra, ócska konyak a bárzongorista balján, a fények lilák. – Nem látta, de maradt! – Mick Jagger megpördül tengelye körül, a membránok pulzusa gyorsul. – Nem látta, de maraaadt! Kórus: Nem látta, nem látta, nem látta, de maraaaaadt! Előre a gitárt, és most már senkinek sincs menedék. – A zsaru nem ment el! Adj neki, adj neki! – A zsaru nem ment eeeel! Rezegnek az ablakok és a lelkek. Kórus: A zsaru nem ment eeel, a zsaru nem ment eeel!

– Messzire nézett – a gitár lavinát, sárfolyamot játszik, lávát játszik, dől a hangja a háttérből higgadtan és feltartóztathatatlanul előre, maga a Teremtő sem lenne képes megálljt parancsolni neki. – Nem látott semmííííít! – a lényegek lényege az énekek énekében, Arthur Brown a tűzből. – Nem látott semmit, de ottmaraaaaadt! – háttérben a két elsötétülő kivetítő között a nyékládházi tavak képe az állomás felől nézve. – Nem ment el, nem ment eeeeel! Kórus: Nem ment el, nem ment el, nem ment eeeel! Együtt: A zsaru nem ment el, a zsaru nem ment el! A zsaru nem ment eeeeeel! – sikoltó húrok, férfias, kemény és tömör akkordok, aztán a káosz. Pete Townshend leszámol a gitárral, darabokra töri, a húrokon lengő maradványokat a fotelbe dobja. Janis Joplin vihogása a Mercedes Benz végéről. A kandúr lejön a tetőgerincről, odasomfordál a fotel oldalához és beleheveredik.

Som képe ragyogott, cigarettát kotort elő és rágyújtott. Csak ekkor ocsúdtunk, és fejeztük ki tetszésünket tapsviharral, füttyel, dübörgéssel.

Ekkor nyílt az ajtó, belépett a gondnok, mondjuk úgy inkább, hogy a fél gondnok a félig nyitott ajtóban megállva ránk ripakodott. – Ne óbégassanak má’ itten, szakszervezeti gyüllés van a hármasban! – azzal húzta is magára az ajtót. Még válaszra sem méltathattuk.
Átmentünk a kultúrház mögötti becsületsüllyesztőbe, és némi finomítást követően állandó fegyelmezési eszközzé fejlesztettük a hallottakat. Okkal, ok nélkül felhangzott: – Ne óbégassá má’ itten, szagszervezeti gyüllés van!

Ekkoriban tarthattak brigádgyűlést a Hangszerelde szaktársai az újrafelosztás újrafelosztásáról egy másik tájékán a valóságnak.

Vetettünk egy pillantást a Taigetoszra. Eljött a mi időnk.

A zsaru nem ment el.

A mi időnk ment el, de a Taigetosz megmaradt.

Akkor vesztünk el, amikor még megvoltunk.

Tiny Tim hangja: