Faludi Ádám

Az utolsó negyed a Holdra vonatkozik, az Ütköző-sor pedig a vonatra. Ott botladoztam a sínek mellett, a hullámos tetejű, hajdan fehér betonkerítés oldala mentén, hogy rövid úton a vasútállomásra jussak, ez a tájék is megérdemelte az utolsó negyed címet, a város utolsó negyede, elhanyagolt, szürke és kiábrándító.
– Üdv főnök! Mi a helyzet főnök? Rég láttunk főnök! – kurjongattak az összesereglett flakonok. Red Bull a Flakonok Főnöke azonban csak nyomult cél iránt, kezében nejlonszatyor, s nejlonszatyrában az almák tetején összeütődő, deres sörös dobozok.

Som nem került elő, se hír, se hamv, az idő azonban elérkezett. Sikerült kikapaszkodnom a kátyúmból, kissé törődötten, de ott kucorogtam a peremén, kizárólag rajtam állt, merre küldöm magamat tovább. Azok közé a láncivók közé tartoztam, akik, ha elérnek a lánchoz, felkapják a fejüket, megállnak, és megpróbálnak gondolkodóba esni. Aki a láncot is megissza, elveszett ember.

Az italt elhagyni remek dolog, de utána piszok nehezen jut az ember eszébe, hogy hol hagyta el. Ezt a graffitit képzeltem helyénvalónak azokra a fehérre meszelt szögletesekre és keményekre ott a vasút menti úton. Márminálunkbabám.

A Zacskós Levesek Inváziójáról

Som miatt nem aggódtam, ha ebben a világban nem találkozunk, találkozunk a következőben, biztos voltam abban, hogy összeakadunk így vagy úgy. Rutinosan kezeltük ezt a kérdést, akár csak a zacskós levest. Bár ez pontosításra szorul.

Som zacskós levesen élt, amióta egyedül, de azzal is nehezen birkózott meg. Ezt az egyetlen főtt ételt tudta elkészíteni, ha kitartott mellette a figyelme. Kiürített levestasakok sokasága foglalta el a konyhaszekrény alsó polcát, hogy látványukkal ihletet adjanak séf uramnak. A zacskós levesek, vagy leveses zacskók légiójával nem is lett volna gond, a kitartó figyelemmel annál több. Som főzés iránti kitartó figyelme egyenlő volt a nullával. Anyja konyhai felszerelésének több darabját tönkreégette már zacskós leves főzés közben. Ehhez csak a szokásos önáltatásra volt szüksége, és a siker nem váratott magára. Som váratott magára, és abban igen kitartó tudott lenni. Feltette a levest főni a villanytűzhelyre, aztán elszaladt a boltba, hogy vesz hagymát abba a leveskébe, esetleg petrezselymet, zellert, és a borozóba csak egy pillanatra néz majd be közben, addig jól kijön az alapok íze.

A borozóban azonban a társadalmi rétegek mindegyike állandó képviseletet tartott fenn, Som a futball és a napi politikai ármány pillanatnyi helyzetét mindenképpen megkonzultálta a jelen lévő szakértőkkel. Nincs az a zacskós leves, amelyik három óra hosszat kitartana egy eszme mellett. Még egyes fokozaton sem. Reggeltől estig pedig a fazék is belerokkan a főzésbe és a magára hagyottságba.

Asztrológiai utópia és hasonlók

Lizának írtam, válaszolt. Aztán felhívtam, hogy kívánjon sok szerencsét. – Sok szerencsét – mondta, de itt nagyjából el is akadtunk. Semmi fondorlat nem jutott eszembe, az egyenes beszédhez pedig nem voltak tartalékaim.

A Hathuszason kevesen utaztak. Behúzódtam az ablak mellé a zöld műbőr ülésen, felnyitottam egy dobozt az indulás tiszteletére, aztán néztem az ablaküveg keretében mozgó képeket. A Pusztulás Képeit. Ha akartam volna, akkor sem tehettem másként, ott követték szorosan egymást ezek a képek a vonatablak keretében, csak a becsukott szem, lezárt szemhéj óvhatott volna meg a látványuktól, de nem tudott. Csukott szemmel is tudtam hol vagyok.

Egyedül ültem, kinyújthattam a lábam. Farmert vettem fel, hozzá való inggel, és mokaszint. A farmering zsebében elfértek a kötelező holmik, úgymint igazolvány és pénz. A pénzt most is szortíroztam, minden eshetőségre felkészülve. Az ingbe csak a forgótőke került, a többi a nadrág zugaiba, nagyságrend szerint. A legsúlyosabb adag a legkevésbé megközelíthető zugba. Ismertem magamat, és jártam már emberek között is.

Egyáltalán nem vágytam a fővárosba, amióta kiüldözte magából a Vízöntő Kor Hajnalának még az emlékét is. Szellemiség, harmónia ég veled, ez itt a Húsváros, ez itt a Húsáruház, ez itt a Testek Forradalma. Az utánam született népeknek semmi ismeretük nem lehetett történelmem istenverte és angyali idejéről. Arról az időről, amikor voltál, de még nem éltél. Ezt sugározták, hiába próbálkoztam fellelni a történettől mentes arcok mögött az illegális értelmet. Illegális Értelem, ki vagy a Határtalan Nemtudomban!

Ráadásul idegesek, feszültek, agresszívek a húsáruházi portékák. Úgy általában. Fenntartják az életfunkcióikat és szürkésfehér a bőrük. Vagy műszíne van a bőrüknek. Valami elcsesződött, kétségtelen. Egy átutazást kibír az ember, nem is várt rám más.

– Szabad? – kérdezte egy felmálházott fickó.

– Tessék – böktem az üres ülésekre. Ez biztosan olyan ismerkedős fajta, számtalan helyre ülhetne, de neki társaság kell. Magas, vékony, negyven körüli, összekuszált rövid hajjal. Szemmel láthatóan nem az a savanyúlószar típus. Vigyorog a szeme, ahogyan a farkcsóváló németjuhász kutyáknak.

A két nagyméretű táskát felrakta a csomagtartóra, a harmadik kisebbet maga mellé tette.

– Megyek Miskolcra. Hová utazik?

Na, ez nem sokat teketóriázott.

– Pestre.

– Munkába?

– Eszemben sincs – tiltakoztam számomra is meglepő hevességgel. – A Szigetre.

– Én dolgozom, megpróbálok piacozni. Vannak príma egereim, olcsón adom, originál csomagolás, megnézi?

– Nincs szükségem egérre.

– Ezek kiváló infrás egerek, ötszázért adom – már nyúlt is a táskába, és bontani kezdte a papírdobozt.

– Nincs számítógépem.

– Az nem érdekes, ha már van egy jó egér, akkor apránként össze lehet szedni hozzá a többit. Most nincsenek számítógép cuccaim, de tudok beszerezni. Bármit be tudok szerezni.

– Ne bontsd ki, nem kell.

– Érdemes megnézned, olyan szép a formájuk, egy pillantást vetni rá még akkor is jó, ha nem kell.

Egy adag csavar egy egész életre

A tegeződés a farkcsóváló németjuhász közbenjárására következett be minden ceremónia nélkül. Megkínáltam egy sörrel, nem számított rá, de nem zökkentette ki a tempójából. Inkább feltárta bugyrainak mélységét, bemutatva a teljes árukínálatot, amivel Miskolcot térdre fogja kényszeríteni. Semmi összefüggést nem lehetett felfedezni a különféle tételek között, talán a mezőgazdasági szféra lehetett az egyetlen, amelyik nem képviseltette magát a tömött szatyrokban.

Egy finom ívben hajló bicskának képtelen voltam ellenállni. Tudtam, hogy bonyodalmakat okoz majd a taragyú beengedők miatt, ott a világ végének és kezdetének kapujában, de ez is ötszázért ment.

– Ma minden ötszáz, amíg a bevezető ár tart. Aztán majd emeljük a tétet.

– Semmi többet! – dörrentem rá, és úgy is gondoltam, hogy semmi többet nem akarok látni, se venni. Még két megálló, és fúrhatom át magamat a fővároson.

– Még csak ezt, ezt nézd meg!

– Elég, nem veszek semmit.

– Ki mondta, hogy vegyél? Látom, szemüveged van.

– Van a francnak.

– Hát ez mi?

A napszemüvegemre bökött, kiállt az ingzsebből belőle valamennyi.

– Napszemüveg, nem használok mást.

– De bármikor kihullhat a csavarja, aztán akkor annyi. Nekem van egy zacskó csavarom, adok belőle, hogy amikor ne adj’ isten kilazul, elenged, s ráadásul le is esik, mert ezek mindig a legrosszabb helyen lazulnak ki, és esnek le, legyen nálad tartalékban, és ne kelljen rögtön az Ofotértba rohanni csavaroztatni – pénzért. Legyen az embernél mindig ilyen csavarból, ha szemüveget hord, mert a szemüveg csavarja előbb-utóbb kilazul, kihullik, beleesik a homokba, a szőnyegbe, aztán soha többé elő nem kerül. Nekem volt egy rokonom, aki ennek lett az áldozata.

– Állj! El ne mondd! Ofotért már szerintem nincs is.

– Dehogynem! Van még, de nem érdekes, itt virítanak az optikusok, annyi, ahány fűszál a réten! Most mindennel így megy, nem is érdemes helyhez kötve működni, túl nagy a ráfordítás, pillanatnyilag a mozgó bolt a legkifizetődőbb, van távcsövem is, igazi katonai, négyezerért. Ezek az optikusok két év múlva becsuknak, aztán jön egy felbuzdult balek a helyükre, aki azonnal felszedeti a járólapot, átalakítja mondjuk kétmillióért az egész üzletet, és aztán rájön, hogy három a magyar vevő havonta, szedi a sátorfáját, mert nem bírja a bérleti díjat. Majd elmúlik. (Ó Liza!) Én majd akkor nyitok boltot. Amikor elmúlik ez a mizéria. Vegyes-kereskedést lenne a legjobb, mert vegyest eladni öröküzlet. Vegyes pálinkát, érted? – csapott rá a térdemre hahotázva, aztán zacskót húzott elő a táskájából.

– Na, tartsd a kezed!

– Mi ez?

– A csavarok. Nehogy azt mondd, hogy nem fogadod el, mert ezt nem mondhatod. Vevőm is voltál, meg is kínáltál, ne sérts meg!

– Aztán hová a fenébe tegyem a csavarjaidat? Tartsam a markomban az idők végezetéig?

– Igazad van, erre nem gondoltam. Várj egy kicsit, vannak itt ezek a fogászati mütyürtartók, ezek olyan kis helyes dobozkák, legszívesebben külön árulnám őket az ecsetkék nélkül, mert ecsetkék vannak bennük, na legfeljebb valaki duplát kap, semmit fizet, összeöntök egyet, aztán felszabadul a doboz, neked meg még dobozod is lesz. Ilyen helyes kis dobozod!

A helyes kis doboz legalább kétezer (ötezer?) szemüvegcsavart nyelt el, amikor a púpozott öntetre rákattant a fedél. Tízesével hullottak a fölöspéldányok a takarítatlan padlózatra, de a helyes kis doboz az enyém lett a több emberöltőre elegendő szemüvegcsavarral.

A buszon dülöngélve arra a megállapításra jutottam, mint már annyiszor, hogy én nyilván vonzom az ilyen helyzeteket ilyen emberekkel, vagy csak képzelődöm, mert megragadtam a görög filozófia klasszikus tévedőinél. Árnyék a barlang falán, csak gondolom, hogy nem is létezik, mert álmodom. Ismered ezeket.

Újvidék

Felszálltam a HÉV-re, Som után vizslattam eredménytelenül, mindenféle hátizsákos elszántat, kábulatot mímelő szerencsétlent, piercinggel keresztüllőtt feketéllőt, papást-mamást, riadtat, és nemtörődömöt láttam, őt nem. Milyen lehettem én, ahogyan Somot lesem egy jeggyel a kezemben, táskámban alma fedte unicumos üveggel? És közben Gion Nándor jár az eszemben. Hogy miért halt meg. Most nemrég halt meg, szinte tegnap adta meg a címét egy nem is tudom miféle helyen. Italt mértek, annyi bizonyos, de hogy milyen helyen, nem tudom, fotoposzter volt a falon, Új-Zéland felirattal.

Megkíséreltem akkor épp sokadjára fellelni a kusza arcok mögött az illegális értelmet, másért nem lehettem ott.  Szó szót követett (így egyszerűen, a hagyományok farvizén evezve), kiderült, hogy észrevétlenül ott lopakodtam a nyomában mindvégig, és számtalan fellelhető mondatát olvastam. Ha nem pörgött bennem valami túlzottan veszélyes – mondjuk az Eötvös-inga és a Berlini Fal fúziójából létrejött elegy -, akkor olvastam. A szerelmeskedés után ez volt a kedvenc időtöltésem.

Megadta a címét, és a telefonszámát, örült, hogy egy becsellengő emlékezik a patkányirtásaira. Som kedvenc könyveinek egyike a Virágos katona volt, az enyém a Véres patkányirtás idomított görényekkel, bár soha nem láttam könyv formában, de a feledés emlékezetében ott lapult folytatásokban az Új Symposion lapjain. A korai Új Symposionokra vadásztam, a vadászati tilalom ideje alatt is. Az Új Symposion miatt éreztem magamat jó társaságban, ez a lap bizonyította akkoriban számomra, hogy létezik szabad (avagy gerilla) szellem, létezik kijárat, létezik a néma gyerek magyar hangja. A Futótűz (Rádiónoviszád!) is azt bizonyította számomra, hogy létezik szabad (avagy gerilla) szellem, létezik kijárat, létezik a néma futótűz. Magyar hangja: Szkopál Béla.

Piára gyűjtünk!

Nem tudom, milyen lehettem a felmálházott kölykök szemében, valószínűleg ugyanúgy kilógtam a sorból, mint mindig, és ugyanúgy lenulláztak első blikkre, mint én az egész bevagonírozott HÉV hordalékot. Pedig ostobaság volt, lehet, hogy jó vonatban, csak rossz időben utaztunk, ahogy mondani szokás. A rockdílert fizetetlen szabadságra küldtem. Minek ide?

A túlélő flaskát még leszállás előtt beszuporítottam a nadrágomba, a helyére, gyakorlottan és gyorsan, legfeljebb annyit láthatott a nagyérdemű, hogy a tökömet vakarom átszellemülten. A bicskát a cipőbe süllyesztettem a talpam alá, hogy bicegni tudjak. Nyomott rendesen a túlélő, az öv erősen szorította a nyakát, így külső nyoma alig látszott. Az unicumos almát is eligazítottam, a sör már elfogyott, de csak a dobozokból, bennem gonoszul gyülemlett, egy bicegő hólyag voltam, mielőbb meg kellett szabadulnom a hasznavehetetlen maradványoktól. A túlélő minden lépésnél arra ösztökélt, hogy most, azonnal, haladéktalanul ezt tegyem is meg.

Vettem egy napijegyet, gésa léptekkel, összpontosítva és megfontoltan túljutottam a hídon. Kölyökcsapat hevert a bejárat előtti porban. Piára gyűjtünk! Egy barna kartondarab feküdt a lábuknál ezzel a felirattal, a lap mellett meg konzervdoboz az adományoknak. Vihorásztak össze-vissza, látszott rajtuk, szó sincs átverésről. Kihúztam az ingzsebből egy kétszázast, belenyomtam a dobozba.

– Te vagy az Isten! – mutatott rám egyikük.

– Álcázásban sohasem voltam valami jó – válaszoltam, aztán magam elé tartva a nejlonszatyrot motozásra jelentkeztem. Sima ügy volt, aznap már ezrével találkozhattak bőrhajúék háborodottakkal, mehettem békével. Talán tíz lépést tettem meg, amikor a túlélőt kirángattam a gatyámból, a bicskát a cipőmből, és behúzódtam az út menti bokrok közé. Hullámzott a sziget belseje felé a tömeg, belőlem meg kifelé a felesleg. Gyors egymásutánban még hárman követték a példámat. Turn on, tune in, drop out, búcsúztam tőlük, de csak nyögtek, sóhajtoztak és csurgatták a felesleget.