Faludi Ádám

Egy alacsony költségvetésű vagy éppen ezzel ellenkezőleg, egy magas költségvetésű, de minden fantázia híján gyártott popklipben meneteltem befelé a népek közé. Olyan fajtában, amelyikben követhetetlen sebességgel váltják egymást valamilyen képek. Történet nincs, csak egy felrobbantott óriásmozaik lapocskái potyorásznak lefelé a földre, és minden egyes lapocska a képét mutatva egy pillanatra megáll a szemed előtt a levegőben.

– A szívritmusszekció brutális! Tönkölypálinkával és halpillékkel egyszerűen megállíthatatlan! Örökké tart, ha addig bírod! – és már hullik is le, jön a következő, mondja az is, aztán hullik le. És így tovább, amíg meg nem könyörülsz magadon.

(Ez a Belváros! – sistergett Bontovics Kati angyalhangja a járdán. Még a Leendő Halottak Klubjában vettem le a keverőpultról. Párizsi udvar. Megérdemli a sokasodást.) Aki ismeri, és újra meghallgatná, írjon: vanekhercege@gmail.com. Küldöm.
A hőségtől áttüzesedett a fejtetőm, csúszkált a napszemüvegem, nem tudta rendesen megülni az orrnyergemet, úgyhogy kikockáztam magamnak ezt a velem packázó klipet. Lelassítottam, megállítottam, és egyenként vettem szemügyre a kínálatát. Ettől jobbára csak a hőséget éreztem nagyobbnak, én meg mintha kezdtem volna összemenni.

Úgy harmincegynéhány éves lehettem, amikor beütött a mennykő. Addig hergeltem Miszter Alkoholt, amíg elunta a dolgot, és bevitt egy jobbegyenest. Pár napot kellett rámszámolni, mire feltápászkodtam. Addig nem történt velem ilyesmi, minden ringből és helyzetből lábon hordtam ki magamat, és hajnalok hajnalán már pihent aggyal molesztáltam az utamba kerülőket. A jobbegyenes után próba próbát követett, mindhiába. Rendre a padlón végeztem. – Azzal a mennyiséggel, amit megittál, amióta ismerlek, a Queen Maryt színültig lehetne tölteni, értem ezalatt a regiszter tonnákat – adta tudtomra Som, akinél panaszt tettem a tarthatatlannak érzett helyzet miatt.

Nem akarok fiatalon megöregedni

Néhány évem ráment a kísérletezésre, aztán beletörődtem, hogy olyan dologra akadtam, amelyik a továbbiakban nem alkalmas arra, hogy megkülönböztessen az emberektől. Áttértem a Határidő Folyamatosról az Árapály technikára. Tudod, mi az Árapály Technika? Vagy semmit, vagy mindent. Ritmikusan. Ahogyan Bird Reynolds intézkedik a sámánirodában. A mindent persze azzal a cselvetéssel indult, hogy hátha. Csak egy pohárkával, mint a hétköznapi halandók. És ez legkevesebb három hetembe került minden alkalommal. Nem kapálództam ellene, tudomásul vettem, és igyekeztem az apály idejét megnövelni. A Remélem Meghalok, Mielőtt Megöregednék helyébe A Nem Akarok Fiatalon Megöregedni lépett.

Egyszer, úgy negyven körül nekitámaszkodtam újdonsült korlátfámnak, a horizont irányába irányítottam tekintetemet, és azt mondtam: Nem akarok fiatalon megöregedni. (Jim Horizont nem vagy képes engem lóvá tenni!)

Gyakorlatilag elnyűhetetlen testtel ajándékozott meg a sorsom, akik tíz évig nem találkoztak velem, azok is megismertek, és olykor eszükbe is jutott, hogy hol maradt félbe legutóbb az a mondat, amelyikből kirángatta őket a menetrend szerint közlekedő mostmennemkell.

Külsőleg. Belül senki nem látott.

Én ezzel szemben az öcsémet nagyon is láttam korcsosulni, karcsúsodni, jött Dr. Pánik

Apály idején negyven éves, dagály idején száznegyven éves, a kettő között pedig a Főnix-bogár összeilleszti elhullajtott darabkáit.

Legutóbbi üzeneted kimerítette az akkumulátor fogalmát. Irány a töltés! Arccal a hátra felé!

Megállítottam, kimerevítettem a videoklipet, stabilizáltam az utcát; gyorsan előkotortam a mobilt, nem emlékeztem rá, feltöltöttem-e. Minden vonalka a helyén, több nem is férne bele, visszacsúsztattam a nadrágzsebembe. Elég gusztustalanul domborodott, de nem akartam elveszíteni, váratlanul szükségem lett rá, szükségem lett valakire. A nadrágzseb az egyetlen biztos hely, ki tudja, estig még hányszor hányok cigánykereket, az ingzseb nem megoldás.

Isten véled édes Rendőrklub!

Kezdetben feltehetően én voltam a középiskolás zenekarok basszusgitárosai közül a legrosszabb. Többször előfordult, hogy az akkordos levette rólam a hangot, de olyan csapnivaló felszereléssel játszottunk, hogy fel sem tűnt. A Látványom elvonta a figyelmet a Hiányomról. Tekeregtem, akár egy anakonda, és beleadtam apait-anyait valamibe, amit én máshogyan neveztem. A Glóriával

(ez egy Them szám címe, a Zsupban játszó banda innen keresztelkedett) mindig taroltunk, de a Little Richard énekel is rendesen bejött.

A Get off of my Cloud halandzsaszövegével egyedül én bírtam el valahogyan, kockára téve tekintélyemet, már ami az énekesi képességeimet illette. Az Animals Inside looking outja igen hálás darab élő előadásra, mindenki játszotta, mi sem akartuk kihagyni. Alig álltunk össze, meghívtak bennünket a Rendőr Klubba. Pénzért!

Azzal kezdődött a baj, hogy a bevezető Johnny Guitar után le kellett vennünk a hangerőt felére. Az Égi lovas után a felét is felére. A Shadows blokk végén már annyira le kellett vennünk a hangerőt, hogy hallani lehetett az asztaloknál beszélgető rendőröket. A dobost nem lehetett lehalkítani. Mondtuk neki, hogy kávázzon, söprögessen, mi elvagyunk itt a semmivel – pénzért.

Már az első szünet után vészesen megszaporodott az ittas rendőrök száma, nagy hatékonysággal vedeltek, és áztak el. Kötelességteljesítés közben. Gondoltuk, elpróbáljuk néhányszor az új Animals számot, úgy sem figyel ránk senki. Próbálgattunk szorgosan, egyszer csak odanavigál hozzánk egy tányérképű közeg, és leint bennünket. – Ne ezt a szart csinálják, hanem az Isten véled édes Piroskámat! Játszottuk tovább az Animalst. – Hajják!? Az Istenvéledédespiroskámat! Megálltunk.

– Nem ismerjük azt a számot, amit kér.

Az Isten véled édes Piroskám a gagyik gagyija volt, egy akkori, Mindent Elseprő Siker a Kádár-medencében.

Maga a hordó alján sűrűsödő seprő, annyi különbséggel, hogy a hordó alján sűrűsödő seprő némi közbeavatkozások után emberi fogyasztásra alkalmassá tehető.

– Itt én vagyok a főnök, azt játszanak, amit mondok, vagy mehetnek a fenébe! – egyensúlyozott a tányérképű.

Egymásra néztünk. Mennyit is kapnánk?

– Jó, eljátsszuk – mondta az énekesünk. Feltekertük a hangerőt akadásig. Nem kellett összebeszélnünk, rohadtul untuk már, és még két menet lett volna hátra.

A közeg visszatámolygott az asztalához, mi meg belevágtunk az Inside looking out-ba. Meg kell hagyni, addigra már prímán összeérett, és az erősítők is velünk tartottak. A dobos a tányérképűt képzelte a bőrök helyére. Tíz perc múlva az utcán ácsorogtunk a cuccok mellett.

Ezt a képet is megállítottam, a Rendőrklub homlokzata most úgy vedlett előttem, akár egy platán, az utcára néző ablakok bedeszkázva. Ugyanott álltam, ahol akkor, és még mindig én lehettem a legrosszabb basszusgitáros az egész környéken.

Vidám. Halovány

Halvány késztetést éreztem arra, hogy benézzek Luxihoz, de nagyon halovány volt ez a halovány, könnyen elvetettem. A Szélkakas még odébb, de már besokalltam a kliptől, komoly utánpótlási hiányok jelentkeztek a sejtek háborújában, tárva-nyitva a laboratóriumom, vesztésre álltam, nem vitás.

Beültem a Bermuda Háromszögbe. Két korsó sör gondolkodási időt kértem magamnak. A Szélkakasban nem is tudom, hogy hányat. Gyorsan gondolkoztam, és hamarosan megosztottam a gondolataimat boldog-boldogtalannal. Repült az idő. Pimpa nyolc óra felé jöhetett, nem igazán emlékezem, hogy pontosan mikor.

– Remekül állnak a dolgok – közölte velem.

– Meglesz, amit kértél – válaszoltam.

Nagyon ki szerette volna szedni belőlem a részleteket, de hajthatatlan voltam.

– Meglepetés. Annyit mondhatok, hogy VIDÁM lesz. Az unicumok, meg az állott levegő arra készült, hogy letaglózzon. Kiszlalomoztam a klotyóra.

– Minek neked slicc? Döglött madárnak nem kell kalitka. Egy bús magyar tréfálkozott egy másik bús magyarral.

A pisszoárban egy pingpong labda pörgött, ha jól súrolta a célzó folyadék. Hát jól súrolta, és megfelelő erővel.

– Nemrég még olyan szép fiatal volt az arcod, most meg egy hegesztőpajzs nem ártana elé. Miért nem építenek olyan vécéket, ahonnan kilátni az égre? Gárdonyi íróasztala fölött az üvegmennyezet, abbiza, egy ilyen üvegszem az égre! Így mielőtt elveszítené az ember a kapcsolatokat, felpillant, aztán semmi gond a továbbiakban. Érintőlegesen. A pingpong labda lassulása azért jelez valamit. Petri a nagy novemberivel. Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére. Hogy is van? „Felfordult a ferdeajkú vén trotty, az orosz-magyar monarchiának kezd vége lenni, Jaru és Csau, a két rossz arcú temetőőr, Kelet-Európa csődtömeggondnokai, latolgatják, hogy lesz-e borravaló. Szuszognak, piszmognak a koszorúkkal. Fülelnek: tán már lövik is az üdvöt. Mindenesetre: halott. Nem veszi elő többé a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.”
Lassan rá a ventilátorra, s nézni, ahogyan szétviszi. Uramatyám, mennyire szétviszi, s milyen tálalásban! Apró cafatokban repül, sőt, foszlányokban, úgyhogy megérte megpróbálni.

Milyen szép csempét szeretnék látni! Itt nincs milyen szép csempe. Csak ez a fehér, aminek egykoron kettő forint volt darabja. Ezt még akkor vették. Akkor. Angkor-Wat, Angkorban. És egyszer felkel a Nap, hogy piramist csináljon a kertekből. Olyan Andok vagyok, Andok, Andok. Az a fény, amelyik kibukkan a hegy mögül, feloldoz. Megszünteti a gravitációmat, boldoggá avat. Mint a pápai vonat valamikor. Minden valamikor, mi lehet a baj? Hé, Noszti Fióka, a pingpong labda pörgése szabálytalan? – Minek neked slicc?

Na, ezek már abba is hagyták, mennek kifelé. Hogyan lehetné eufémisztikusabban mondani, hogy ezek? Talán sehogyan. Talánul. Tisztelt Talán úr! Gyermekem hidrogént vacsorázott, miáltal megvetemedett a talpbetétje, s nem volt képes navigálni a lábán. Most sem képes, kérem öt perccel az óra vége előtt elengedni, mert különben megmérgezzük a kacsáit. Köszönettel Acsaládék.

Most merre mennyi innen ki? Tegyünk egy próbát. És lám, a próba megtörténik, micsoda próba! Alig látni a végkifejletét. Balra van testvér, balra van, s tessék mindjárt keményen neki a füstnek. A homlok egyenest neki a füstnek. Baromi. Balrúm blicc. Sweet. Sweetles Némethonból. Ezek meg csak mennek, tudnak menni, én meg mérgeződöm közben körbe-körbe. Mondjuk egy totty a székre. Rekedés reá, mert szabadságát nem vívta ki. Taki. Emlékezem rád Taki. Te voltál a faműhelyben a helytartó és megroszogtattad a fiúk mogyoróit. Viccből, semmi pedofil szeptember, semmi meleg szendvics. Viszont lehetett nálad Jolana gitár utánzatokat fabrikálni. Egy roszogtatásért, amit nem vállaltam. Miért nincs ablakból az összes mennyezet? Szeretnék kilátni innen. Szeretnék, szeretnék. A Jolana olyan cseszlovák volt, mint a kádárkolbász. Viszont közel sem annyira reguláris. A Népi Demokratikus Idiotizmusban kádárkolbászból volt a kerítés. Csermanek figyelmeztetően felemelt gumibot mutatóujja. Helyedre! Ül és Okos!

Robotpilóta

Hagytam Pimpát, a Szélkakast, azonnal ki kellett jutnom a Föld felszínére. Aztán vissza a föld alá, egy pincébe. A bor helyrehozott. Három tájban ugyanazon a padon ültem, ahonnan meghallottam az elhagyott Nokiát segítségért kiabálni. Bámultam a csillagokat, a harmadik fokozat is levált, elértem az utazósebességet, elaludtam, a többi már a robotpilóta dolga.