Faludi Ádám

– Elkelne ide egy diadalív, arany betűkkel rajta, hogy üdvözöljük kedves vendégeinket a világ végén! – lépett be utánam az udvarra Som.

Visszaigazítottam helyére a deszkakaput Tom Sawyer meszeletlen deszkakerítésébe. Kedveltem, hogy ilyen a kerítés, választóvonal a külvilág, és újdonsült udvarom, az udvartartásom között. Pár nappal ideköltözésem után Mark Twain azt mondta, hogy ez a kerítés ugyanaz, amelyiket Tom Sawyer meszel majd fehérre igen leleményesen nemsokára. Szerettem volna elkunyerálni az öreg kalapját, de nem jártam sikerrel. Olyan rendkívüli a koponyájának vonzereje, mondta, hogy a középpontjától számított hatezer kétszázhetven kilométeres sugarú körben mindent a gravitációhoz hasonlóan függőségi viszonyban tart. Ez a hatás a feje körül a legerősebb, így se a dohányfüsttől, se a muslicáktól, legkivált pediglen kalapjától képtelen megszabadulni. Amikor a megadott sugárértékről kérdeztem, vállon veregetett: – Kisfiam, ilyen hosszú a Mississippi. Ha én nem lennék most a környékeden, itt minden a levegőben lógna, és te is csak lebegnél ég és föld között, mint az űrbeejtett csavaranya. Azzal tovább totyogott a Hasznosanyag Telep irányába, részéről leártnak tekintve a beszélgetést.

A kétszárnyas nagykapu kissé nehézkesen mozgott, meg kellett emelni, ölben, vigyázva vinni odébb, hogy egyben maradjon, de erre eddig mindössze egyszer került sor, nem igazán aggasztott. Majd megigazítom, ha jódolgomban nem tudok mihez kezdeni. A deszkák azonban remekül tűrték a vénülést végig az utca felől ebben a kerítésben, alig korhadozott néhány, azok is inkább az orgonabokrok takarásában.

A házzal szemközti szomszédtól egy akáchoz hasonlító, majdnem embermagas sövény választott el, még tavasszal rászántam magamat, hogy megnyírjam szögletesre. Akár a fal, csak sokkal nehezebb áthatolni rajta az egymásba fonódó ágak húszcentis tüskéi miatt. Gyerekkoromban ilyen tüskéket szereltem a nyílvesszőim végére, hogy minden rendben menjen a sherwoodi erdőben.

A sövénykerítéssel átelleni oldalon, a ház mögötti szomszédtól meg egy valamikori léckerítés határolt, a fölé tornyosuló hulladék halommal. A hulladék halom méterekkel állt a kerítésmaradvány felett, lényegében csak a lerakódás, a világ minden tájáról származó tárgytöredékek sokasága jelölte ennek a kerítésnek a nyomvonalát, de azt igen masszívan. Olyan magasan állt ez az üledék, hogy eltakarta a mögötte vélhetően létező épületet is, amelyet vélhetően otthonának tekintett a halmozó. A házam mögötti szomszéd ugyanis minden keze ügyébe akadó tárgyat begyűjtött évtizedek óta, mint azt nemrég megtudtam. Az egyetlen szempont, amelyik ebben vezérelte, a keze ügyébe akadó bármely tárgy azonnali megszerzése és honosítása volt. Semmi mást nem súgott neki a Belső Hang. A házam mögötti szomszédot Vén Bolond Szalainak hívták, eddig még egyszer sem láttam. Ott élhetett valahol a lomok alatt.

Kot-kot

Öt perc járóföldre gyerekkorom középpontjától élt az a bokor, amelyik akáchoz hasonlított, és azokat a termetes tüskéket növesztette, amelyekből nyílvesszőim hegyét gyártottam nagy körültekintéssel. Messze földön híre járta veszedelmes nyílvesszőimnek, úgyhogy hanyatt-homlok menekült az élővilág menekülni képes része, amikor megneszelte közeledtemet. Az élővilág képviselőiből így aztán egyetlen egyet sem ejtettem el a sherwoodi erdőben. Csupán 1964. július 29-én reggelizés után egy jámbor jércét gyerekkorom udvarán. Békésen tanulmányozta a világ kiterjedését, amikor az akáctüske-nyílhegy keresztülfúrta a nyakát. Vergődésétől csak a kés szabadította meg, a többi lehetséges házi célpontot nyilaimtól pedig nagyanyám kitiltó határozata. A jércéből pörkölt lett, az ítélet értelmében egyedül kellett az egészet elfogyasztanom. Ezt a naplómból tudtam meg.

Évek óta hurcoltam magammal régi életből új életbe, lakásról lakásra egy méretes kartondobozt. Sosem jutottam el addig, hogy kibontsam. Nemrég a tisztulási szándék rávitt, hogy megtegyem. Ebben a dobozban találtam rá a bordó felhőpapírral borított Határidő naplóra, benne az 1964-es nyári és téli feljegyzéseimmel. Kisebb-nagyobb megszakításokkal egész gyerekkoromban írtam naplót, ha csak halovány sejtelmem lett volna arról, hogy a memóriám rostáján hány millió lyuk tátong és működik majd rendeltetésszerűen később, meglehet, egyetlen napot sem hagyok ki. Az is meglehet, hogy egyetlen sort le nem jegyzek. Álmomban nem gondoltam volna, hogy a közel negyven éves tollnyomok, meg a későbbiek milyen szerephez jutnak életem célegyenese környékén.

1964. július 29-én reggel, mielőtt keresztüllőttem a jérce nyakát, a Puddingfejű Wilson című könyv olvasását fejeztem be. Délután pedig elvitték a disznónkat, hogy másnap öt malacot hozzanak érte cserébe. Ráadásul kaptam egy kölyökkutyát is. Csak a jércének nem hagytam, hogy részese legyen a nyári udvar életének változásaiban. Életem színe-javát egy ilyen helyen töltöttem, az első megjegyzésre méltó éveket értem ezalatt, ma már nincs meg ez a hely, csak bennem viszonyítási alapként. Hiába tanultam meg autót vezetni, étteremben enni, köszönni bármely tökfejnek, és jegyeztem meg számtalan felesleges baromságot, az alapok megmaradtak, nem fogta őket még a sav sem. A zenék koordinátái a hozzájuk tartozó időhordalékkal azért nem tartoztak a felesleges baromságok közé, mert segítették formában tartani azt az időről-időre elgyengülő valakit, akinek emlékezetét a felesleges baromságok sava mardosta. Eltüntették a savnyomokat és nem engedték, hogy feledékeny legyen, sokkal jobb is tudsz lenni, mint amilyen most vagy, súgták fülébe annak a valakinek, aki voltam éppen. Amikor bajba kerültem, mert kezdtem lesüllyedni saját szellemi színvonalamra, glug-glug.

Ki írhatta a Puddingfejű Wilsont? És miféle történet lehetett? Memóriám rostájának melyik lyukán hullott az egész a Határtalan Nemtudomba? Teljesen mindegy. Tettem egy kört, és most visszaköltöztem gyerekkorom vidékének hasonmás kiadásába, talán megtalálom a válaszokat, talán a kérdéseket is elveszítem, egyik esetben sem változom már mássá, legfeljebb semmivé.
– Én írtam, hogy elhárítsak vele egy kilátástalannak ígérkező napot – emelte meg kalapját visszafelé jövet Mark Twain. – Jó kis történet. Az első zsebrádiód pedig egy Videoton gyártmányú készülék két féle szürke színű műanyagból készült dobozban. BZS 51 volt a becsületes neve. Azon hallgattam  a túlvilág adását, amikor már aludtál.

Megbonthatatlan

Az udvarom nem túl nagy, de a ház még talán háromszor ráférne. Tom Sawyer deszkáitól a túlsó végéig enyhén lejt, s nincs mögötte semmi különös, egy lankás, gazos földdarab nyúlik a távoli jegenyesorig, ott szédeleg az országút. Sík vidék, messzire ellátni. Kukoricások, gabonatáblák, napraforgók mindenfelé. Bár ez évszakfüggő, csak pillanatnyilag fest így a környék. Ez a város legszéle, a legalsó utca, párhuzamos az autópálya felé tartó kivezető főúttal, de az legalább egy kilométerre van ide.

A lankás, gazos földterületet jókora darabon bekerítették dróthálóval, s azt írták egy belőle emelkedő hirdető táblára, hogy Itt Ipari Park létesül. Szerettem volna aláfirkantani, hogy Ipari Sétálóknak, amikor először megláttam. Vagy azt, hogy Ipari szerelmespároknak és más iparkodóknak jelzálog-kölcsönzővel. Korábban rendszeresen rátelepedett egy baromi nagy madár erre a táblára, és nagyjából délidőben átvitorlázott róla a Vén Bolond Szalai halomsírjának a tetejére, majd eltűnt benne. Minden valószínűség szerint ott fészkelt. Dharma Kányának neveztem el.
Ipari Park. Szerinted ki lehetett az a barom, aki nekilátott, hogy tönkretegye a park kifejezést? Bizonyára valami ipari úton pallérozott elme. Az Ipari Parkban tudod, mi van? Hát bokrok, padok, sétány, Hülye Király mellszobra egy darab se! Először murvával, kőzúzalékkal leszórt termőföld, amit később tiszavirág életű üzemek szerelőcsarnokai foglalnak el. Aztán az elhagyott csarnokokat kutyával és kamerával őrzött területté nyilvánítják, amit háborítatlanul verhet fel a gyom. Nagyjából ez az ipari park. Itt mindenkinek elment az agya? Üdv.: Homér Simpson.

A hosszú tüskét növesztő sövényemet az előttem itt lakó helyi zseni telepítette, még a padlizsános korszakát megelőzően, mert tündérkertté akarta változtatni az udvart, vagy minimum parkká, fűvel és díszbokrokkal. A zseniális heregyulladás utáni időkben azonban semmilyen munkára nem volt hajlandó, ezért szívós, kitartó semmittevéssel nem tündérkertté, hanem romhalmazzá változtatta az udvart. A feleségét, meg a lakást is romhalmazzá változtatta, miközben válogatott betegségek tüneteit észlelte magán folyamatosan, amikor nem aludt. A sövény azonban nem tartott igényt a gondoskodásra, s ezért most nem is lehetek kellőképpen hálás.

Egyedül a jegenyésre néző hátsó kerítésem volt hevenyészett, drótok közé fűzött napraforgószárból, s különféle lomokból, törmelékből áll. Én is ide hordtam eddig minden maradványt, amit találtam, s azt is, amit létrehoztam a lomtalanítás hosszú hetei alatt.

Az utcai deszkakerítés Tom Sawyer mellett még egy dolgot szokott eszembe juttatni. A kerítésből tekintélyes részt elfoglaló rozoga nagykapu miatt. Fejem 1972-es naplójában is létezett nagykapu, olyan, amelyik nem fért át az idő rostáján. Avagy; fennakadt emlékezetem szűrőkanalában.

Abban a városban, ahonnan eljöttem, egyszer egy szállodát kezdtek építeni a négyharmincas kőbányai sör korában, a Népi Demokratikus Idiotizmus idején. – Legyen már egy szállodánk, a nemjóját neki! Mindenkinek van már, csak nekünk nincs! A vidám barakkjába bele! Hogy nem lesz vendég benne egy sem? Nem érdekes, építsük akkorára, mint két mauzóleum egymáson, hogy nagyon sokan tudjanak majd nem lenni benne! A miénk legyen a legnagyobb, amelyikben a legtöbben nincsenek! Rajta hát!

Deszkakerítéssel körbevették a telket a város közepén, aztán adj neki! Csak sokáig tartson! Mármint az építkezés. Márminálunkbabám, ez volt a szokásba. Akkor.

A kerítésre különféle megszívlelendő bölcsességeket meszeltek. A leghosszabb így szólt: ÉLJEN A SZOVJET ÉS A MAGYAR NÉP ÖRÖK ÉS MEGBONTHATATLAN BARÁTSÁGA! Így. Szovjet nép. Szó szerinti idézet.

Azért véstem örökre a szívembe, mert óriási megelégedésemre a kétszárnyas (monumentális) kapu a Megbonthatatlan szót bontotta meg, vágta széjjel, osztotta pontosan kétfelé. Matematikailag nem, de látvány és értelmezés szempontjából igen. A MEGBONT az egyik szárny, a HATATLAN a másik. Óriási szárnyak. A Buran lehetett a minta. A T betű és a H betű között lógott éjjelente a lakat. Nyilván azért, hogy a sötétség leple alatt véletlenül bele ne épüljön ellenséges nézeteivel valaki a leendő szálloda falaiba.

Tudod, mi az a Buran? Az egyetlen szovjet űrsikló a Challenger mintájára. Ha nem tévedek, ebben a százöt tonna össztömegű Hóviharban, ebben a Buranban, lötyögve elférne a Challenger. Mostanság valahol Oroszországban porladozik ez a gigantikus Hóvihar, mert nincs a működtetéséhez semmiféle Enyergija. Az Enyergija nevet viselte a Burant felemelő hordozórakéta, aminek híján (és minden egyéb energia híján) ez az űrrepülőgép ma már csak szomorúan lógatja az orrát, és átkokat szór a hálátlan utókorra.

Annak a kétszárnyas kapunak ez a masina még nem szolgálhatott mintául, mert nem létezett. A szándék azonban szünet nélkül a levegőben töltötte minden idejét.

Ha folyt a serény munka ezen az építkezésen a Népi Demokratikus Idiotizmus idején, akkor a teherautók a lehetetlent valósították meg; a MEGBONTHATATLANon jártak ki és be minden különösebb nehézség nélkül. Akár a jóslat vagy a fénysugár az évszázadok pókhálóján.

Mi az, hogy végleges?

– Van már villanyod? – görbítette füle mögé a tenyerét Som, mintha nem lenne biztos abban, hogy hallja, amit hall. A konyhaajtóban forgattam a kulcsot, odabent meg szólt a rádió. Valami folytatásos a Déli Krónika előtt.

–Van hát. Az áramszolgáltatást már régen sikerült feléleszteni, némi kenőzsírral, egy ideje csellózhatnék is a Világ Hálóján éjt nappallá téve, ha összevarázsolnám végre az új gépet. Mindig bekapcsolva hagyom a rádiót, amikor elmegyek, ne unatkozzanak a falak. Még összebeszélnének. Összebeszélnének mindenféle hülyeséget, ahogyan a magányos falak szokták – nyitottam be a konyhába.

Som lerakta szatyrát az asztal mögötti padra, majd csípőre tett kézzel körbefordult, még a mennyezetet is végigmustrálta

– A kemencét miért nem dobtad ki? Sokkal nagyobb helyed lenne.

A bejárattal szemben, baloldalt támaszkodott a saroknak a cukorsüveg formájú kemence. Lehet, hogy ezt hívják búbosnak?

– Lángost fogok benne sütni. Igazi krumplis lángost. Nem ettem kölyökkorom óta. Egyébként meg minek nekem nagyobb hely? Nem nőttem évek óta egy centit sem. A takarítást meg nagyjából annyira kedvelem, mint a párzási útvonalukat átszelő autópályát a békák.

– Legutóbb régészeti feltárásra emlékeztetett inkább ez az egész, nem lakásra.

– Malteroztam kicsit, telenyomtam az egérlyukakat méreggel, üvegcseréppel, aztán meszeltem. A kemencével alig kellett valamit babrálni. Nagyon elégedett vagyok vele. A pad is saját, helyi anyagokból. Van itt a padláson minden.

A konyhából nyílt a szoba, egyetlen ablaka az udvarra nézett, ebből a szobából tovább a hajdani tisztaszoba, termetes, faredőnyös ablakkal az utcára. A tisztaszoba szinte tisztára üresen állt, ha csak a cserépkályhát nem számítjuk berendezési tárgynak, továbbá a bedobozolt könyveimet, meg az üres üvegeket. Az üres üvegeket azért tartottam itt, hogy ne legyenek szem előtt. Bűntudatot ébresztettek bennem, állandóan arra emlékeztettek, hogy mennyi pénzt dobtam ki olyan üvegekre, amelyekre semmi szükségem nem volt. Mielőtt beáll a tél, majd visszaviszem őket az Intersparba, ott a legkönnyebb megszabadulni tőlük.

A konyhából nyíló szobában rendezkedtem be, ez a berendezkedés most egyáltalán nem látszott, nyitott kartondobozok hevertek szanaszét, kibelezett számítógépek, számítógép-panelek, elektronikai tartozékok, egy rajztábla méretű monitor, vezetékek, csatlakozók, forrasztópáka, szóval látszólagos káosz. Az erősítő azonban a magnókkal, lemezjátszókkal, hangfalakkal már a végleges helyére került. Mi az, hogy végleges?

Nyikorogd el Idő Néne Kereke, mi az, hogy végleges?

– Hamlet azt mondta: To be or not to be, Frankieboy pedig azt, hogy Doo be doo be doo – kezdte el énekelni a Strangers int he Night végét a kéménylyuk, vágyakozva egy belevaló könyökcsőre.

A tévé is a helyére került, de már nem nagyon néztem. Nem volt mit nézni benne, különösen nyár eleje óta. Egy szemétre szórt korszak szellemei tartottak szeánszokat benne, mindenféle nyomorult lelkű kísértetek lepték el a stúdiókat, hányni gond nélkül tudtam nélkülük is. Nyomták volna a népek fejét az emésztőgödörbe, hogy előkészítsék a terepet a bankcsatáknak, nem kértem belőle.

Visszabotladoztunk a konyhába. – Dél van – mondta a rádió, és harangozni kezdett.

– A harangszó nacionalista. Ha olvasnál újságot, nem nemzetieskednél itt fennhangon délidőben– vigyorgott rám Som.

Leemeltem a kemence szája elől a vaslapot.

– Tudod milyen kiváló spájz ez itt? A huzat miatt. Ebben tartok minden emberi fogyasztásra alkalmas holmit.

Előhúztam egy Szeremley pincészetből származó Badacsonyi Szürkebarátot. Szép, nyúlánk, fekete palack, simogatásra termett nyakkal. Som épp ráillesztette a dugóhúzót, amikor bizseregni kezdett a dzsekim bal zsebe. Eszembe jutott a mobiltelefon.

–Mindjárt itt vagyok – mondtam, és bementem a szobába. Ugyanaz a szám hívta az elhagyott kedvest, amelyik a parkban. Láttam, hogy fogyatkoznak az akkumulátor belső tartalékai, rányomtam a töltőmet, aztán visszamentem a konyhába, és elhatároztam, hogy semmiképpen nem leszek hajlandó berúgni senki kedvéért aznap. Beleértve a senkik közé magamat is.

Szigony, horgony. Pagony. Ne áss nagy hegyeket. Néha olyan rettentő volt itt lenni, hogy nem mentem el. Annyira kíváncsivá tett, hogy miképpen tudja újra meg újra felülmúlni magát. Ezen a sziklán hűtöttem magamat, és néztem, mi történik alant. Na, igen. Nehéz mindenhatónak lenni. Átmelegítem a sziklát, ez eltart egy ideig, mielőtt azonos lenne a hőmérsékletünk, megsiratom a fiút. Belefolyatom a szikla repedéseibe mindazt, amire gondolok, hátha megreped a szikla szíve tőle télen. Szeretném látni a szikla megrepedt szívét, de én már nem vagyok akkor sehol. Az isten veletek, mert én nem hiszek benne. Ha lenne isten, nem félteném a fiút. Nincs pénzem, sétálok holnapig a pagonyban. Horgony, szigony, pagony. Hallottam én ilyet egyáltalán valaha? Mi szól most hozzátok emberek?