Faludi Ádám

Az elefántok húsz kilométerről is megérzik, hogy merre hintázgat, csüng, aranylik érett banán a fán. Elefántok lakókörzetébe nem is telepítenek bevásárlóközpontokat a banánszivárgás veszélye miatt, magyarázta a szélvédőnek támaszkodva Jeremy Hillary Boob. Majdnem egész úton ott kotlott a műszerfal fölött, háttal a szélvédőnek egy színes könyvecskét lapozgatva, és egyáltalán nem állt be a szája. Zümmögött, duruzsolt, ahogyan a taxi motorja. – Ha nincs a közeletekben búb, csak írjátok be a keresőbe, hogy boob, aztán annyi búbotok lesz, hogy csak kapkodjátok a fejeteket! Nem találom a Sárga tengeralattjárót, látta valaki?

Jeremy Hillary Boob abban a filmben az a kis idétlen kis fickó, aki állandóan tüsténkedik, és ennek ellenére kedveled. Nem tudtam egészen pontosan, merre találjuk a házat. Kívül is sötét, belül pedig a csillagtalan sűrűség. Megeresszek egy tanácstalan trombitálást bele a nagy magyar szavannába? Hol van itt banán? Banán? Ez nem Bana. Bábolna messze, távol. Sűrű, sötét az éj, a Szélkakas jókorákat csikordul romváram ormán.

Valójában az utcát is inkább csak sejtettem, merre hagytam magam mögött legutóbb. Hogyan viszonyul a sínekhez és az országúthoz, találkoznak-e a párhuzamosai? Az ormányomra hagyatkoztam. Ennek köszönhetően minden cikornya nélkül célba értünk, találomra azt mondtam a taxisnak, hogy itt jobbra, itt egyenesen, itt pedig megint jobbra, s ott annál a háznál megállhat. Fényeket láttam. Láttam már mást is, ernyedtem, ereszkedtem szép lassan. Az ormányom liánként kezdte körbefonni a lábamat, nehezemre is esett a kiszállás.

Pimpa megszólt egy botlásomért, miközben nekivezette magát a villanyoszlopnak, jókorát koppant, aztán sodródott tovább az árkon keresztül a kerítésig. Vesztett némelyest már pedáns külleméből, pólója hátul kilógott a farmerből, haja kuszán szőkéllett, amikor átúszott egy véletlenül erre tévedt riadt fénycsík patakján. Divatzsarnok előkészületben. A mi utcánk ó be szép, itt-ott sápadt kis Pimpa ég. A szájkosaras kutya ott állt pár pillanatig a fénykörben, majd elhúzott jobbra a bukszusok sötétje felé. Hogy került ez ide?

Divatzsarnok előkészületben

– Mintha épp csak kivetette volna magából az ágy egy súlyos éjszakát követő, elégtelen pihenj után, és a sminkes, mielőtt munkához látna, ráküldené inkább a plasztikai sebészt. Ilyen ábrázattal ne merészkedjék emberek közé, mert még divatba jön – hadarta Jeremy Hillary, integetve a sárga fényű korongablakból. A Sárga tengeralattjáró hajócsavarjai ellentétes irányban forogva vesztek bele az éjszaka óceánjába.

A kapu nyitva, a bejárati ajtó is, lepkék meg szúnyogok az udvarra szűrődő fénycsíkban.

– Kutykurutty, csicsicsicsi kutykurutty, száll a békaszerenád – hallatszott a kerítés tövéből. Tán csak nem Mátrai Zsuzsi énekel? Mátrai vagy Mátray Zsuzsi (nincs az a lexikon, amelyikben ráakadnál a nevére, vagy mégis?) táncdalaival (dance music) vétlen élőlényeket lehetett a pusztába kiűzni.

– Látod, ez a szerelem – dongta körül a gyanútlanokat ez a hang, mire az ember azonnal vette a motyóját, felgyújtotta a táskarádiót, és ész nélkül rohant a puszta irányába.

Csicsicsicsi kutykurutty, az agyadat akarom, mindjárt lejár a Vörös Október Hullagyár jogutódjának szavatossági ideje, az agyadat akarom, az agyadat!

Lehet, hogy Toldi Mária volt. Toldi Mária Lillafüreden felszállt az autóbuszunkra, ránk mosolygott, elkérte a sofőrtől a kis kosaras mikrofont, és rázendített. – Van nekem egy édes kiskutyám, Bumcsili, (kórus: bum-bum-csili), vőlegényem Jenő, sétálni viszi.

– Az én nevem Toldi Mária. (kórus: bum-bum-csili)

Aztán indultunk tovább Szilvásváradra. – Légy jó kicsit hozzám! – könyörgött egész úton utána az autóbusz. Vele tartottunk, és könyörögtünk érette.

– Bombajó – zizzent a díszbokor.

– És Ambrus Kyri eközben csendesen várt a sorára?

– Igazad van. Lehet, hogy Ambrus Kyri. Úgy rohan az idő, mint egy felújított Payeresnagy Spyder.

Limonádé Joe rendelt egy újabb Szuperbors koktélt. Csak úgy repkedtek koktélja körül a nevek, egyik a másik után, és zagyválódtak odabent abban a pohárban az alkatelemek. A pohár stílszerűen egy emberi koponya, mi más is lehetett volna, és a Szuperbors koktél pediglen füstölgő lyukat éget ott, ahová cseppen! A Limonádé Joe miatt is rockdíler lehetett volna bárki. A Szandimandi miatt is. Elsősorban azonban a teljes és általános Népi Demokratikus Idiotizmus miatt lett rockdíler, ha jól tudott cikk-cakkban menekülni.

Márminálunkbabám.

Kirángattam Pimpát a bokorból, aztán megpróbáltunk pályára állni.

A ház falusi szabvány a századelőről, hasonló elrendezésű, mint az enyém, csak lényegesen nagyobb, rendszeresen lakott, s épp ezért komfortfokozatban több osztállyal megelőz. Tavasszal jártam itt, de hamar elhordtam az irhámat. Sedóz ahelyett, hogy lízingelt volna egy nőt a világ kínálatából, feleségül vette azt a nála tíz évvel fiatalabb, rendes házból való úrilányt, aki elhatározta, hogy embert farag Sedózból, s ennek még összeköltözésük napja előtt nekilátott. Kellemes külső, idomár belső, népművészi hajlamok, már ami a faragást illeti.

Sedóz új életének új párja, a rendes házból való úrilány, a hírem alapján engem is az agyalágyultak közé sorolt, akik vissza akarják húzni a mocsárba élete tárgyát, Sedózt. Kiutált, kezdve a bemutatkozás pillanatától, nekem meg semmi kedvem nem volt ellenállni. Belső tartalékaim mutatója mellett sárgán villogott a kis kerek lámpácska, majdnem kitörölték az én memóriakártyámat is az utolsó évek. Épp annyi erőm maradt, hogy észbe kapjak, és emigráljak. Látótávolságon belül álltam akkor már a végzetemtől, s szüntelenül lengettem neki a fehér zászlót, hogy időt nyerjek a megfutamodáshoz, kibújjak szorongató gyűrűjéből. Sedóz ezzel ellentétben szépen besétált a végzetébe, letette a fegyvert, kilágyult benne a tengely, elfáradt az olaj. Néha kitört, kirontott a családi tűzhely mellől, de többnyire otthon igenelt és porosodott. Élete párja olykor letörölgette azzal az elektrosztatikus, színes szörnyűséggel, amelyik az üvegmosó kefékhez hasonlít, és naponta elhajtotta a kultúrházba, ahol gondnoki állást szerzett neki.
Bukowski a Posta falának támaszkodott, összeroppantott egy sörös dobozt, amikor a kapóra jött kiutálás miatt a vasútállomásra tartottam. Kiutálva és kapitulálva.  – A lányok jól mutatnak messziről, ahogy a ruhájukon és a hajukon átsüt a nap. De ha közelebb mész hozzájuk, és meghallod, mi jön ki az agyukból a szájukon át, legszívesebben azonnal lyukat ásnál egy dombba, hogy elbújhass ott egy géppisztollyal.
Elkísért az állomásra, leültünk a zöldre festett padra, szemben a náddal sűrűn benőtt tóval.
– Semmi tisztelet a kivételnek! – emelte meg a hosszúnyakút, amit a peron egyszemélyes fabódéjában (büfé!) vettünk, és nyújtotta felém. – Csak egyetlen vágyam volt. Hogy a kredencen mindig egy üveggel több álljon. Charles filozófiája a lineáris gondolkodás mintapéldája, ehhez kétség nem fér, rég tudtam.

Minden Sedózzal töltött óra még pár éve is legalább egy hetet használt el az ember életéből, de úgy látszik a saját raktárkészletét is lenullázta közben apránként. – Ő az a híres Sedóz, tudod, az őrült Sedóz, akiről annyit lehetett hallani, ő az én kis férjem! – Marcsello! Marcselló! – süvít keresztül a művelt világ öltönyöket sétáltató utcáján. A mi utcánk ó be szép, itt-ott sápadt kis lámpa ég. – Vittórió Szipka! – kurjongat Sedóz, menekülve önmaga árnyéka vagy választottja ágyéka elől.

Halott élőben

Öten jártunk ugyanabba a középiskolába. Gurtni, zseniális osztálytársam, aki zseniális színész szeretett volna lenni, és akit három nap öntudatlanságot követően söprűnyéllel hátára fordított gyermekének anyja, hogy ne színészkedjen már megint, és soha többé ne színészkedjen, mert a színészkedésből egyszer s mindenkorra elég volt. Sedózt, Pimpát, Luxit meg engem ugyanabba az osztályba delegált a véletlen, amelyikbe Gurtnit. Abban az időben, amikor Horváth Charliet (tudod, valamikori Olympia, később pusztán Charlie a Tátrai Band hegyén), szóval, amikor a híres Charliet kirúgták az összes fővárosi iskolából, és ott, abban a városban jutott menekült státuszhoz, ahol meg minket fenyegetett az állandó kirúgás veszélye. Az Olympia játszott a Leendő Halottak Klubjában is, amikor a Scampolót elfújta a szél valamerre, egy remek szériát követően. A Scampolo egy évet húzott le, az Olympia egyetlen bulit, amin talán huszonöt fizető vendég árválkodott.

Sedóz a Glóriában gitározott, Luxinak is akadtak Glória érdekeltségei. A Glória jó nevű zenekarnak számított, a Felsővárosban játszott szombatonként a Zsupban. A Zsup ugyanúgy a kultúrotthon kategóriában indult az össznépi Ki Mit Tud?-on, mint az, amelyikben most őrizte a kulcsokat Sedóz.

Nekik szólt legjobban a berendezésük, mert Luxi a híradástechnikai ipar fellegvárából be tudta beszerezni a csúcstechnikát. Elemenként lopta ki azt, amire szüksége volt. Akkoriban mindenki mindent elemenként lopott ki a híradástechnikai ipar fellegvárából, ennek következtében gyakorlatilag az egész város lopott elemekből állt, de erről nem tudhatott senki. Luxi viszont azokról az elemekről tudott mindent, amelyeknek bármi köze is volt az elektromossághoz. Más nem is nagyon érdekelte. A híradástechnikai ipar fellegvárában rádiókat, magnetofonokat és televíziókat gyártottak, csupán azért, hogy spanyolfalként állíthassák a bámész tekintetek útjába. A híradástechnika fellegvára ugyanis a békeidők hadiüzemeként működött elsősorban, de erről nem tudhatott senki.

A Glória gyalázatos látványt nyújtott a rádió- és tévékávákból összebarkácsolt hangfalaival, de a vagyonokért beszerezhető Selmerek se tudtak többet. Dőlt belőlük a Purple Haze vagy az Inside looking out. Tudod, mit jelent a Purple Haze és Inside looking out? Egy génbankot, ahol az akkori világ déenesét lehet megtalálni a Bíbor Ködben és Bentről Kifelé Tekintve.
Az első egy Jimi Hendrix, utóbbi pedig egy Animals dal. Rockszám, hangcsuszamlás, szökőár, Raki Rhusi, csipketerítő, előszobafal, egynyári tornacipő, csőbútor, Munkácsy tévé, keverőtárcsás mosógép, centrifuga, padlókefélő, Gamza bor, ésígytovább.

← megszólalásig ugyanaz.

Lélek Indája, Halottak Gyökere; Yajé Ayahuasca. Mind a kettő azt jelenti, hogy nem kellenek a megálmodott álmok.

Sűrű iszap zúdult a Zsup zsúfolt termébe folyamatosan a színpadról. Abban fuldoklott mindenki a boldogságtól. Túl boldognak lenni mindig kockázattal járt. Egy középkorú fickó feküdt a biliárdasztalon, buborékok nőttek és pukkantak el összezárt szája szélén.

A biliárdasztal az udvaron állt, a bejárattal szemben. Szombatonként kihozták a nagyteremből, hogy tíz emberrel több férjen be. Alkonyodott. Ekkor jártam először a Zsupban, s ekkor láttam először élőben halottat. Biliárdasztalon egyben utoljára is. Akkor a Foxy Lady ment éppen odabent, amikor halottat láttam a biliárdasztalon. Tudod, mit jelent a Foxy Lady? Nagyjából ugyanazt, mint egy Van Gogh napraforgó, csak nem kell hozzá múzeum és méregdrága riasztórendszer. Meg azt is jelenti, hogy halottat láttam a biliárdasztalon.

Tudod, ki a legnagyobb bajkeverő?

A legnagyobb bajkeverő az a fickó, akivel naponta találkoznod kell a fürdőszobában, amikor borotválkozás közben a tükörbe nézel, hallatszott az utca túloldaláról. Nem lehetett más, mint egy magára hagyott televízió, Jeremy Hillary Vincent Van Boob nem mondana ilyeneket.

Elhatároztam, hogy amíg a kapuig érünk, összeállítok egy százas listát rock mérföldkövekből. Minden idők legjobb darabjaiból. Megbotlottam a lábamra tekeredő liánban, s úgy gondoltam, megteszi egy tízes lista is. A küszöbnél tovább redukáltam a mérföldköveket. Egy kerékvetővel is kiegyeztem volna, amelyikre pár pillanatra leülhetek.

Megálltunk az ajtóban. – Érzed, amit én? – kérdezte Pimpa. – Már a taxiban éreztem, azért találtam ide. A Vanilla Fudge Need Love-ja töltötte be a levegőt, társulva a fű illatával.

Vanilla kamilla.

A Vanilla Fudge illúzió. Tudod, miről beszélek? A Vanilla Fudge civilizációban betöltött szerepéről.

Eláztam. Mindenki más csaprészegnek mondott volna, engem kivéve. El is határoztam, ha kijózanodom egyszer, óriási ünnepséget rendezek óriási piálással egybekötve, de addig is élni kell valahogy.

Igen öblös, nagy kiterjedésű és széles világ hangja érkezik a hatvankilences gyorssal a délutánba. Ezt el kell mondani valakinek. Ezt a Vanilla Fudge dolgot. A Vanilla Fudge is egy hangcsuszamlásokkal foglalkozó gyülekezet volt hajdanán. Tudúdudúdudú, taff, szün. taff. Tudúdudúdudú, taff, szün. taff. Így kezdődik a Need Love című hangcsuszamlás. De ki a francot érdekel ez. Mi vagyok én? Leltári ív?

Elnyomtam magamban két csendes lui-luit.

A Vanilla Fudge eljátszotta a You keep me Hanging One-t is. A Nashville Teens is eljátszotta az első magyarországi sorozatban. Elénekelték a Tamla Motown Kisasszonyok is, Suprames-ül. A Bomlás Virágai nyiladoztak már igen korán. A szaralapok a kalapokban, csicsás egyenruhákban, egyenmozgással, (Hová kössem?) esztrádvággyal.

– Ahogyan egy csiricsári vidéki nigger elképzeli – mondá Iggy Pop nagyjából ugyanilyen összefüggésben. Egy óriási kloakává nőtt a jelentéssel bíró hangsorok felett a háttér bélrendszerének nyílása. Záróizom, mögötte az üzlet gigantikus szarhalma. Aztán jött a szüret. Must utáni hasmars, s az egész szorgos gyűjtés ráömlött a jelentéssel bíró hangsorokra. A Vanilla Fudge illúzió szarta-szerte-szét foszlott csakhamar. Minden illúzió, minden valóság szertefoszlott a hasmars köpönyege alatt.

Na, tedd csak fel ezt a lemezt! Most azonnal! Need Love, Need Love. (Utána a Some Velvet Morningot, és ha az 1969-es szerelvényt kerested, már sínen is vagy. Irány a génbank!)

Mentünk a hang irányába

Mentünk a hang irányába az egybenyitott helyiségeken keresztül. Sedóz meg Som a szőnyegen ültek egymással szemben a szobában, közöttük egy hanyatt döntött hangfal.

– Akár Dagi Mulligan házleszentelő bulija a negyvenedik órában – röhögte el magát Pimpa.

– A Duke di Angelis kvartett duóvá fogyatkozva, amint a Kijevi Nagykaput hallgatja a papírkosárba állított hangszóróból 27 watton, s a membránon cigarettahamut táncoltat.

– Entrópia. Pynchon Thomas. Modern Könyvtár, sötétkék gerinc zöld csíkkal – adtam meg a koordinátákat. Önkéntelenül jöttek belőlem a helyzetjelző adalékok, talán önellenőrzésként, talán a rockhintőporos alapállásom miatt.

Minél jobban távolodott a Gondolkodás Kora, annál inkább használtam támasztékként, fogódzóként azokat a szellemi teljesítményeket, amelyekből alapoztam. A napi viszonyok tisztázásához szükséges alapokat, amely alapok összes felépítményükkel egyetemben olyan elképesztő sebességgel száguldanak mostanság kifelé az egész retkes civilizációból.

Som kitörő örömmel szeretett volna a nyakunkba ugrani. Látszott rajta, de mozdulni sem bírt. Sedóz felállt, feldöntötte a borosüveget maga mellett, rálépett a hamutartó szélére, aztán magához ölelt bennünket. Sírt, de nem akkor kezdte. – A francba, a francba, na végre, hogy megjött az eszetek!

– Tárva-nyitva minden, az éjszakai pillangók belőve szédelegnek a bejárat előtt, micsoda felfordulás ez? – veregette hátba Pimpa.

– Zitus elment a gyerekkel az anyjához. Egyszer csak – legyintett Sedóz. – Egy szó nem sok, aztán itt sem volt, de ma nem törődünk ezzel! – Tudtátok, hogy a termeszek kétszer gyorsabban rágnak, ha eredeti hard rockot játszanak nekik? – harsogta széles karmozdulat kíséretében a Vanilla Fudge orgonája fölött, miközben beletántorodott a fotelbe.

Alig maradt néhány tincs haja, az is a koponyája oldalán, a tarkóján feketéllett, le a válláig. Amikor disszidált Hollandiába tizenöt évvel ezelőtt, még ki sem látszott a feje a nagy feketeségből. Amszterdam aztán kiegyelte a hagymáit.

Kiborítottuk a nejlonszatyrokat, dobozos söröket, rövideket, egymással versengve zöldültek a címkék a rekordidő alatt megnyomorított szőnyegen. – Huhú! – kurjantott végre egy elemi erejűt Som. Azzal el is dőlt mennyezetre meredő tekintettel a zöldövezetben.

Nem tudom, hogy beszéltünk-e valamiről. A kalauz rázogatására ébredtem fel a vonaton: – Jó reggelt! Végállomás! – engedte el a vállamat, amikor látta, hogy kinyitom a szememet. Indult tovább, becsapta maga után az ajtót, és felrobbant. Óriási sárga lángok, szikrák, kék csóvák csaptak fel, lökődtek minden irányba szét azon a helyen, ahol a hátát, meg a sapkáját láttam, amikor az ajtó záródott. Hang azonban nem hallatszott. Sem a robbanásé, se más.

Süket csöndben ültem a zöld műbőr ülésen, s szerettem volna tudni, hogyan határoztam egy pillanattal korábban, amikor még azt hittem, képes vagyok arra, hogy határozzak. El kellett telnie kevéske időnek, mire tudatosodott bennem, hogy nem ott vagyok, ahová érkezni szerettem volna, hanem máshol. És tényleg nagyon messzire attól a helytől, ahová érkezni szerettem volna.