Faludi Ádám

– A lazac lazán felúszik a Niagarán – tudatta velem némi hatásszünetet követően házőrző macskám reggel, amikor megérkeztem. A kapummal átellenben álltam, az út másik felén és gyökereztem is bele a fagyott talajba a rémülettől. A nő is elengedte autója kormányát, amikor észrevette Lonci (von Liba) határozottan célirányos haladását. A kaputól felém, keresztül az úton, ahol a reggeli forgalom fénykorát élte. Negyed nyolc, ejtsél le egy gombostűt, ha tudsz. Az autó haladt, Lonci is, majd eltűnt a jármű alatt és kigurult a felém eső részén. Ekkor tájékoztatott így: – A lazac lazán felúszik a Niagarán. Aztán a jobb első lábáról lerázta a nem létező idegen anyagokat. Az autóvezetőnek is jól kezdődhetett a napja. Üzenem neki; minden rendben! Se lazac, se laza zacc!
A jelenések nem számítanak errefelé ritkaságnak.

Az Új Forrásban sem, bár az éppenséggel más lapra tartozik. A most megjelent Faludi Ádám költemények:

Adydas, Függő változó, Mária szakadék, Megálmodott, Tavaszi vagdalt. 

Függő változó

Nem mondhatom, hogy jó legyél,
és ha jó leszel,
veszek neked egy lovat
vagy egy Kondor festményt, egy Warholt,
egy jegyet a világ túlsó oldalára utazáshoz,
vagy visszaviszlek az időben oda,
ahol már sikerült egyszer
jól érezned magadat.

A szándékom az egyetlen,
ami ezekhez elegendő lenne.
Hogy mondhatnám neked, hogy jó legyél?

Hogyan is mondhatnék ilyet?

Mária szakadék

És még egy mozdulat
és megint és megint
megfogom a szelet –
kezem mozdulatát meglesem

mint a fürdőzőt a vének kedvesem
a világ mehetne világgá
én maradnék ott ahol lehetek –
lehetnék velem
Egy szikla
alatta zivatar után az
öklendező zuhatag
zongorahúrok hangja
vastag acél brumm
tehetetlen fűrészelt rönkök

egy kobold piros sipkája
az ágcsonkra akadt
lemászok érte és felteszem a fejemre

mostantól sehol a világon
nem lát engem senki sem.

megálmodott

legnagyobb madár a hajnali sziklákon
régtől széttárt szárnyadat
most engedd le

sehol senki egyedül vagyunk még
az utakon párhuzamos fények
csak én látlak ha leeresztett szárnyad alá
bebújtatod a fejed
bújtasd fejedet a szárnyad alá
ma hajnalon legnagyobb madár

új álmok kellenek megint
álmodd meg őket most
a régiek elégtek
por lett az álmodókból is
por a muzsikából
az érintések pora az élet járdáját
borítja be ameddig ellátsz álmodban
és elláthatsz ébren is

az élet járdáját a harctalan nemzedék
olvasta le az úton borítójáról egykoron
a harctalan nemzedék elillant
lidércek maradtak a lápon
és roncsok a járdákon és illanás
egy fészkébe mocskoló világban
fellobbanó lidérckék fény

lidérckék fényben látszol
a lassulva utazó hajnali sziklákon
legnagyobb madár

tavaszi vagdalt

(megrongálási kísérlet)

a konyha előtti lépcsőn összeszámoltam
összesen kilenc italmérést szoktam régebben látogatni
az utánam kószálok időkben

a Flamin’ Groovies zenéje vett körbe
meg a méhek zümmögőkórusa
lassan a tavasznak vége
a macskát szőrén üli meg a nyár
de most még csak oldalára dől
a konyha előtti fűben és vár

ritkán megyek ezekbe az italmérésekbe
amióta ott nyomakodnak a kereskedelmi adások a
hangszórókban meg a kivetítőkön feletted
és vetített veréb van a fán
az előtér előtti téren talán

és nem gyújthatsz cigarettára akkor se ha dohányzol
és akkor sem ha már abbahagytad ahogyan én
valamikor a múlt században vagy később vagy korábban
nem tudom már
de most olyan vidám az idő hogy felkerekedünk
a kedvem és én

egy összecsukható vászonszéket veszek magamhoz
útközben egy csomag dohányt és papírt
és megyünk
a vidám idő a kedvem és én

az első italmérés előtt
nagyjából öt lépésnyire a bejárattól
elhelyezem a székem az ajtóval szemben
leülök és sodrok egy szálat
rágyújtok elszívom teátrálisan
a vékonyra vágott dohányból sodort cigarettát
és ezt még nyolc helyen megismétlem

elvégre olyan vidám idő van
és a levegő is olyan tiszta hogy az ostobaságon
messziről átlátni ahogyan ott úszkál a mennyei patakban
a szemét-válogatottban a szabadban