Faludi Ádám

És ha mondjuk, lassan ereszkedne alá, valóságosnak is lehetne képzelni, meg tudnád érinteni, illúziókba nem rombolhatná senki, plusz a szívritmusszekció nagyon megbízhatóan működne mögötte? Ha megveszel, ajándékot kapsz! Nem veszek meg az ajándékodtól. A csevegés áldozataival próbálkozz. Nézz vissza angyal! Rajzoltam egy repülő macskát. Engedélyezett lázadásba keveredtél. Itt járt Arkagyij Rajkin és Brächfeld Siegfried. Ha mondjuk ilyeneket mondana, mit válaszolnál neki? Felparcellázlak. Azt hiszem ezt, ha akkor éppen ez jutna eszembe. Ha nem, akkor valami mást. Elmesélném, hogyan vertem meg a háborút. Így mondanám; hogyan vertem meg. „Horpadt kalapú és szívű faszik”-ról mesélnék egy „köd rágta rozsdás vidámparkban.” „Állandóan rosszul vagyok, már teljesen hozzászoktam.” Jártatnám a számat, a szememet meg legeltetném rajta.

A hadarók még mindig a tévé alatt buzognak, cséplik, nyomják, darálják, paszírozzák ugyanazt, Sexy Doll a távkapcsolóval lövésre készen a helyén, a legjobb az lesz, ha kérek tőle egy fél vilmost szódával.

A távkapcsolat a Simpson családnál akadt el, az In-A-Gadda-Da-Vida jelenetnél, amikor a rózsaszín pamutszoknyás Sekrestyés Mama, talán Albright asszonyság a vasárnapi iskolából az Iron Butterfly
(Iron Butterfly második fogás)

tizenhét percesét nyomja orgonán, s egész Springfield önfeledt kórusa ott zeng a templomban. In-A-Gadda-Da-Vida- óóóó! Egyszerre vonjuk el tekintetünket a képernyőről Dollyval.

– Ez a Springfield jobb, mint szülőhazám, e bankoktól ölelt kis ország.

– Hogy?

– Arra gondoltam, hogy mostani állapotában mélyen alulmúlja Springfieldet, a gyagyás polgárok honát a miénk itt, most kettőezerkettőben, kettőezerkettő ezen hónapjának ezen napján, amelyik a mai, amely napon se sírni, se röhögni nem képes az ember a gyagyásokon, legfeljebb kérdezősködik, hogy merre van a kijárat. Amire nem képes a tank, elvégzi azt a bank. (duuuááá)

Szándékosan fogalmaztam úgy, mint egy tudományos gitáros. Nem hiába.

– Mi az a szpringfild?

– Egy híres önismétlő fegyver. Puska. Bumm-bumm!

– Aha.

Dolly annyi értelmet sugároz, mint egy alumínium egyforintos a végnapjaiban.

– Az előbbit kérem még egyszer.

– Mi is volt?

Lehet, hogy a Springfield nem is puska. A nyavalya emlékezik mindenre.

– Vilmos, szóda, hamutartó.

– Itt nem lehet dohányozni.

– Akkor hamutartó nélkül.

A legjobb, ha nem törődsz az egésszel, tájfuncentrifuga, bolti szökőár, pénzre csereberélve napra nap. Katapultál inkább az ember folyamatosan a bőréből, aztán végül azt is abbahagyja, kér egy vilmost szódával, hogy gyorsabban túl legyen az egészen.

Az Iron Butterfly több egy Vaspillangónál. De elég annyit tudni róla, mint Leonardo da Vinciről. Abban az esetben, ha csak annyit tudunk Leonardo da Vinciről, hogy ő festette a Mona Lisa-t, akkor elég annyit tudnunk az Iron Butterflyról, hogy ez a zenekar komponálta és játszotta az In-A-Gadda-Da-Vida-t. Mindkettő egy korabeli műalkotás.

Te is mosolyognál, ha tudnád azt, amit Mona Lisa.

Nyakráncos hölgy

Egy fiatal kölyök telepedett a mosdó zöld függönye előtti asztalhoz, amíg én odakint csődöt mondtam a menekülésemmel, és egy bulvárt olvasott. Egy olyan hulladékgyűjtőt, amelyikből jó pár akad a standokon, és csak a nevük különböző. Szemkiverő betűk, szilikonnő, ötsoros életművek.

A fiatal kölyök nyilván nem volt kíváncsi a valóságra, nyilván nem is tudott a valóságról, talán már az édes otthon bezúzta alapanyagnak. Megeshet persze, hogy épp ez a szemétdomb akadt az útjába, netán most vett életében először újságot, nem is érdekes. A címlapon a Felvarratta! Kiabált. Ennyi látszott az asztal lapjáig. Valami friss vagy ásatag híresség felvarratta a nyakráncait, mert hamarosan örök hűséget esküszik egy sziklának. Nagyjából ez következhetett utána öt sorban.

A kölyök valami rostosat ivott. Ez nem szúrt volna szemet, inkább az szúrt szemet, hogy barna volt, húsz év körüli, ápolt, fekete szakáll csíkkal az állán, és türkiz North Pole feliratú pólót viselt. Feltörekvő egyetemista stíl, gondos kialakítás, a helyzet paramétereinek tiszteletben tartásával. Ma ilyen, holnap pedig a holnaphoz fazonírozva. Jól telibe-trafáltam a személyleírásomat.

Felhajtottam a körtét, a szóda felét, aztán levettem a napszemüveget.

A Sekrestyés Mama épp ráejtette fejét a klaviatúrára az In-A-Gadda-Da-Vida befejeztével, almáskert átbillegett pár csatornán, és a Vivánál leparkolt, én meg a stratégiám aktualizálásába próbáltam belekezdeni, de nem nagyon ment.

Lehet, hogy bejön a Padödö egyik fele, vagy egy jól megtermett két méteres piszkafa, egy lábasfejű, egy Vasorrú Bába, kár is stratégiai játékokkal bíbelődni.

A Padödö egy sikeres énekduó volt valamikor, két kórosan elhízott hajdani nő alkotta abban a korban, amikor életem hátralékát nyögtem. Nyögni azért nyögtem, mert nem csak ebből az ikerkútból folyt akkoriban a trutymó, hanem majdnem minden forrásból az bugyogott.
– A tömeg szellemi színvonalát nem lehet kellőképpen alábecsülni – hajolt a fülemhez Mikszáth Bátyám, aki közben visszatért. Észre sem vettem. – Itt maradt a tajtékpipám.
– A Tajték pipája? – Nem, az enyém.

Megadtam magam, kikeményítette a gavallér-galléromat Vilmos. Már csak a képzelődés öröméért képzeltem el, hogy beviharzik egy rémség, odatelepül a személyleírásom asztalához, fegyvert fog rá, kitépi kezéből a bulvárt, s kéri a mobilját. Én meg szép csendesen elszivárgok, meg sem állva Luxiig.

A Négy Nem Szőkéből az ötödik

Ezzel szemben egy ír alapanyagokból gyúrt, hullámos, vörösbarna, (barnásvörös ?) hajú nő libbent be az ajtón, egyenesen a 4 Non Blondes-ból. (Tudod, egy időben a What’s Up ment tőlük mindenütt, a fronton Linda Perry mókás cilinderben. Énekelt és nem használt dublőrt a mikrofonállvány láttán. Szájmérete megegyezett Steven Tylerével, amikor egymásra helyeztem őket, azt kellett tapasztalnom, hogy fedik egymást.)

Az ír alapanyagokból gyúrt, göndör, vörösbarna, (barnásvörös) hajú nőn sötétkék, testhez simuló póló (devil in the blue dress – azonos magasságban a két gyönyörű kiemelkedési ponttal), farmer, fehér vászoncipő, arcán kevéske szeplő, kezében reklámszatyor. Túl szép mobilelhagyónak. Az a fajta, aki alaphelyzetben is derűt sugároz, talán a szája, talán a szeme, talán mindkettő miatt. Menten Linda Perry jelent meg előttem, amikor megpillantottam.

Tudod, hogy hívták a Toxic Twins egyik tagját? Perrynek, de egyéb összefüggés semmi. Tudod, a Toxic Twins duó kiből-miből állt? Az Aerosmith maradványaiból, két droglyuggatta remek fickóból – Tyler és Perry a két droglyuggatta remek fickó -, meg a szer okozta tébolyból. A véletleneket azért szeretem, mert úgy léteznek, hogy közben nincsenek is.

Ritka, de velük (Tyler-Perry) szemben a szer vesztett. Amíg ki-be pattogtak a detoxikálók ajtaján, akár a gumilabda, úgy nevezték őket, hogy Toxic Twins. Amíg létezett a Toxic Twins, az Aerosmith halott volt. Aztán ezek az ikrek egy napon megunták, hogy mindig újnak találják a tegnap látott filmet. Mert egyetlen jelenetre, egyetlen képre nem emlékeztek abból, ami már annyiszor lepergett előttük. Beintettek az ördögnek, összeszedték a törmelékeiket, és addig vágták az ördög pofájához a nemjeiket, amíg újra képesek nem lettek helyből hátraszaltót ugrani.

Az Aerosmithről is illik annyit tudni, mint a Mona Lisáról. Az Aerosmith egy rockzenekar volt abban az időben, amikor életem hátralékát nyögtem. A Devil in the Blue Dress-ről csupán csak annyit, hogy egy remek dal Mitch Ridertől, egy kis-Mona Lisa egy kis-mestertől. Elég mindenről tudni, mindenről elég tudni. Majd amikor már látod, és valóban látod a két hattyút a télesti égbolton átrepülni feletted, érthetőbb lesz minden. És a minden is érthető lesz akkor.

Lecsaptam a zenei lexikon borítóját, és azonmód hozzávágtam a North Pole feliratos fiatal kölyökhöz.

Az ír alapanyagokból gyúrt hullámos, vörösbarna, (barnásvörös) hajú nő minden teketória nélkül odajött az asztalomhoz.

– Na, ideértem, hello, sajnálom, hogy késtem, kösz, hogy megvártál.

– Mire gondolsz? – próbáltam időt nyerni.

– Nem te vagy?

– Én nem én vagyok- tapogattam le gyorsan tetőtől talpig. A kék kiemelkedőknél elakadtam. Sexy Doll az almáskerttel mélyen visszacsúszott a második helyre. – Én nem én vagyok, te sem vagy ő, ő nem ezek – folytattam az idézést.

– Ó – ejtette térdére az üveglapról mindkét kezét, a North Pole felé nézett, aztán vissza rám.

Ez eddig túl szép. Ha soha nem látom többet, akkor is megérte. Benyúltam az ingzsebbe, kivettem a Nokiát, s elétettem az asztalra. Majdnem ráment a művirágot kínáló vázácska, visszafelé meg a félig telt poharam, de megúsztam. Nem vertem le egyiket sem.

– Ó – hallottam másodszor is -, már azt hittem, rossz helyen járok!

– Volt ez jobb hely is, de most csak ennyire futja. Ez a szint. Szintidőket élünk.

Mennyi idős lehet? Bizonyára nem kapott hőgutát a születésnapi torta gyertyáitól. Legfeljebb huszonöt.

– A buszpályaudvarnál találtam, a virágok között, abban az ovális ágyásban a padoknál. (Amikor Enthwistle halálhírét olvastam.)

– Hétvégeken haza szoktam menni a távolságival, aztán legtöbbször annyival korábban érek oda, hogy marad még körülbóklásznom az ágyást. Szépek a virágok, a múltkor lehajoltam megszagolni a rózsákat, szerintem akkor csúszhatott ki a táskámból.

Amíg végigvizslatta a mobilt elöl, hátul, megkérdeztem az épp elhelyezkedő Vilmost, hogyan tovább?

– Miből gondoltad, hogy én vagyok, akit keresel?

– Nem tudom. Megérzés. Itt csak neked lehet olyan hangod, mint amilyet hallottam a telefonban. Őszintén szólva, az a helyzet, hogy teljesen kiment a fejemből, hogyan nézel ki, annyira örültem, amikor felhívtál, hogy nem is tudtam figyelni.

A Sherlock Holmes képzettségemről ennyit.

A Vilmost le lehet vonni az adómból? Ha a mosószert le lehet, akkor a Vilmost is. Mi a különbség? Vilmosban körülményesebb gatyát mosni, a mosószer ellenben nem serkenti a szellemi tevékenységet. Ennyi különbség nem jelenthet akadályt. A gondolkodás előbbre való, mint a gatyamosás.

– Kérsz valamit? Úgy értem, italt, meg ilyesmit.

– Kösz, nem. Vissza kell mennem, csoportok jönnek, programintézés, ilyesmik. A kollégium ilyenkor a legolcsóbb szállás, nemrég kezdtem ennél a Zebra-Tours-nál, tudod utazási iroda, aztán kihelyeztek ide nyárra, ez az újonckiképző.

– Nem emlékezel, mi volt a nevem legutóbb? – próbálkoztam lassítani a befejezés közeledtét. Közben levettem róla minden ruhát. Fehér bugyit viselt, de nem foszlott szélűt és nem tangát. Tényleg nem tudtam, hogy bemutatkoztam-e, s ha igen, milyen néven.

– Még nem mondtál nevet. Valami Frank a legyekkel. Ha jól emlékezem, mintha ezt mondtad volna: Frank a legyekkel.

– „Nem voltak legyek Franken aznap reggel – végül is, miért ne? Felelősségteljes állampolgár volt feleséggel és gyerekkel, hát nem? Minden nagyon Frank volt aznap reggel, de rémülten tapasztalta, hogy harminc centiméter magassággal nehezebb lett!”*
– idéztem újfent idegen tollaimból, éppenséggel Lennont, hogy ne hiányozzon Pimpának a mai délelőttből. „-A hit a kulcs! – mondta az első király. – Nem, a hát a kulcs! – mondta a második. – Mindketten tévedtek – mondta a harmadik. – A kulcs Frank.”*  Dylan így értelmez a Háromkirályok kapcsán. – Kinek higgyen az ember magán kívül? – kérdeztem egyszer Somtól.

– Herceg vagyok.

– Valódi?

– Ferenc, de ez nem vicc. Többnyire csupán Herceg, szórványban maradt ismerőseim körében. (De furfangosan képzem a mondatokat, mi üthetett belém?)

– Tartozom valamivel? – emelte arca mellé a mobilt.

– Ha elhagyom magamat valamelyik virágágyásban, ismerd fel a hangomat.

– Rendben, és kösz – emelkedett fel a székről.

A Nirvana kezdett a Viván.

– Szeretem a Nirvanát – biccentett a képernyő felé. Felálltam.

– Én is. Seattle általában, értve ezen a zenét általában – válaszoltam, s minden valamire való frappáns végszó egyszerre csúszott ki a kezemből, vagy nem is tudom, honnan, csak néztem, mi lett Szőke Anniból pillanatok alatt, s fogalmam sem volt, hogyan lehetne megalapozni egy újabb alkalmat a találkozásra. Gyorsan felöltöztettem. Azt sem tudom, hogy kicsoda. Addig jó, amíg nem tudod, amúgy meg kezdetben hogyan is lehetne másként? Férje van, kemény kandúrok vigyázzák, mindegyik gazdag, kisportolt és fiatal, te meg egy vénülni készülő rockdíler vagy, de már az sem, sosem voltál az, az ilyen lányok sajnálkozva mérnének végig, hogy mi a fenét gondolsz, azt mondanák, hogy nyaljál sót, nyúlj magadhoz vagy magad korabelihez, az való neked.

– Én még maradok egy kicsit, aztán majd a napokban találkozunk a virágágyásban.

– Nem felejtem – nyújtotta a kezét, és ment.

A Nirvana még a felénél sem tartott a My Girl-nek. Visszaereszkedtem a székre, cigit kotortam elő, de eszembe jutottak a műkörmök, struccszem, bulvár varrat, megittam a maradék szódát, aztán kiálltam a Tünde elé a napra. Meregettem a szemem, de Lizának már színét sem láttam. Lehet, hogy repülni is tud. Vagy teleportálta magát. Speed Quinn a nyári városban, Superman pedig a nyálát csorgatja az irigységtől. – Lassú voltál Batman! – röhögött a baseball sapkás, amikor kupán vágta hátulról az apácát. A tévé alatti hadarók jól érezték magukat. Felnyomta őket a sajtos rúd Coca Cola páros.

Nyár a városban

Az utcán azon a ponton álltam meg, ahol először hallottam a Summer in the Cityt a Lovin Spoonfultól. Az égvilágon semmi más nevezetessége nem volt ennek a helynek.

Keresztutca balra, amelyik hazavisz. Itt szorítottam egy Selga nevezetű szovjet zsebrádiót a fülemhez 1966-ban. Két évvel később már egy Orbita nevezetű szovjet zsebrádiót szorítottam a fülemhez, amelyik kisebb méretű, de nagyobb tudású volt a Selgánál. Valamilyen kideríthetetlen oknál fogva rövidhullámon is működött, méghozzá kivételes érzékenységgel. Többet ért a hordozhatatlan világvevőknél.Vagy ezt már mondtam? Vagy majd mondani fogom? Az Orbita egy mérföldkő, megkerülhetetlen.
A Lovin Spoonful amerikai banda volt, nem bántam meg soha, hogy kedveltem őket. John Sebastian találta ki a Lovin Spoonfult, előtte egy Ellen Naomi Cohen nevezetű termetes pincérnővel muzsikált együtt a Mugwumpsban. A Mugwumpsnak-nek még a nevét sem hallottam akkoriban. Később ez a pincérnő Mama Cass Elliot-ként a Mamas and Papas tagja lett, és legalább három olyan Mamas and Papas dalba voltam szerelmes, amelyiken átsütött Mama Cass Elliot hangja. Cass Elliot hiába hízott el kórosan, nem lehetett nem jó érzéssel gondolni rá, és nem is tettem ezt soha.

A California Dreamin’ emléktábla a keresztutca első házának falán ezzel a szöveggel:

Itt szorított füléhez egy Selga típusú szovjet zsebrádiót 1966-ban a Szeretet Nyarak Előhírnöke. Naiv volt, tudatlan, és boldog.

Elég mindenről tudni, mindenről elég tudni, jutott újra eszembe.

A zenei lexikont megint becsuktam, és hozzávágtam a táblához.

Befordultam a keresztutcába és hazamentem.

---

*Hideg János fordítása *Barna Imre fordítása