Faludi Ádám

Ahogyan egy aprócska település, ahol mindenki köszönőviszonyban van egymással, pár év alatt milliós nagyvárossá nő, e mintát követte a Sziget. A Hajógyári. Tudod, ott a Dunában. És vesztette el eredeti értelmét, de a nagy tévedések épp emiatt hozzátartoztak a létezéséhez. Iggy Pop is hozzátartozott, habár neki teljesen mindegy volt, ki tekinti hozzátartozójának errefelé. Az értelem elvesztését pedig az úgynevezett szokásos ügymenet tekintette hozzátartozójának. Márminálunkbabám.

A Duna egy folyó. A Hajógyári sziget körül folyik lefelé Délnek. Ezzel azonban itt senki nem foglalkozik, talán azért, mert nem kell hozzá napijegy, és egy folyó, amelyik ki tudja, mióta folyik a medrében, nem is igazán érdekes. Egy szigetelőnek különösen nem.

Se Hajógyár, se Sziget; csak egy óriásira növesztett kétkarú rabló, profi zsebes a tipegve keringő tömegben, amiből a naiv képzelet növeszt boldog együttlétet, akár az elzuhant korábbi évtizedekben a korábbi alapanyagokból. Vegyél-egyél-igyál-ürülj! Úgy ürülök mindennek! Úgy ürülök! TOI! TOI!
Ez itt a Húsáruház. Ez itt a testek forradalma.

– Én vagyok a Pusztráng – helyeztem el magamat az akváriumban, beúsztam egy hínár kínálta árnyékosba, és onnan kezdtem szemlélni a guppik, groupiek és egzotikus álcások vonulását. A higított Arany Ászok alkoholtartalma nem veszélyeztette a szellemi képességeimet, vártam, hogy Som felbukkanjon.

– Fessük sárgára a Temzét! – zúgott el egy muzeális UFO a fejem felett. Tegnapi és friss guppitetemek hevertek a földön, így egyedül nagyon távolinak látszott az este, kinyitottam a programfüzetet, hogy a napi kínálatról legyen valami képem.

Hát akkor ez a közönség

– Apám tanárkodott, anyám pedig kifejezetten tehetséges titkárnő volt – szólalt meg J. J. Osterberg a műanyag pohárból. – Egy lakókocsiban laktunk, átengedték a szobájukat, amikor dobolni tanultam, órákig hintázott a lakókocsi, amikor doboltam az arany csillámporos dobfelszerelésemen, ők meg mosolyogtak. A raktárfőnök nevezett Iggynek, olyan állatnak tartott, amelyik megtévesztésig hasonlít az iguanára.

A Blood, Sweet and Tears előzenekara voltunk hatvannyolcban. Felfoghatatlan, hogy mit kedveltek ezen a dzsessz-rock bandán, egészen más elképzelésem volt a művészi manifesztációról. Egy fürdősapkába rugóféleségeket böktem, ezt tettem a fejemre, amolyan Jimi-frizurát képezve vele, ehhez egy kismama ruhával kombinált fehér nadrág, meg golfcipő társult, hogy elbűvöljem az embereket. A hangszereket én találtam fel, hagyományos módon nem szóltunk volna elég autentikusan, a társaság vért, verítéket, könnyet csorgatva sem volt képes elsajátítani a zenei konvenciókat konvencionális instrumentumokon. Így aztán porszívón szólaltattuk meg a szelet, turmixgépen a vízesés robaját, a Jimophone pedig a mikrofon gerjesztésére való fémkúp volt, ennek már nyugodtan adhattam nevet is, annyira egyedinek számított. Soha senki addig nem használt mikrofon gerjesztésére fémkúpot, amit Jimophone-nak hívtak volna. Én találtam fel. Elnéztem a préri irányába egy lusta vasárnap délután és feltaláltam a Jimophone-t. A feltalálók mindig hasonló módon cselekszenek. Belesüllyesztik tekintetüket valami egyszerűbe, aztán rátalálnak az összetettre. Jimophone! – böknek ujjukkal a levegőbe, és már meg is van.

Olajoskannákat ütlegelt a dobos, akkor obszcénnek számító ábrákat festettünk rájuk, például a puncit jelképező négyszöget, egy pinát jelentő ábrát, amely a világ bármely táján ugyanazt jelentette, pár vonal így, pár vonal úgy és az már maga a pina és semmi egyéb.

Igazán nagyon készültünk arra, hogy megfelelő előzenekara legyünk a Blood, Sweet, and Tears-nek. A láthatatlan énekest akartam megjeleníteni, fehérre sminkeltem magamat, leborotváltam a szemöldökömet. Szóval ez a Stooges, az első igazi zenekarom. Rettenetes kínban voltam, amikor szétment a cipzáram, és kezdett lecsúszni a nadrágom, de a közönség nagyon élvezte. Hát, akkor tessék, ez a közönség, gondoltam, ez meg én vagyok itt előttük. Negyed órákat, fél órákat játszottunk, sűrítményeket, de sosem tapsoltak vissza. A Stoogsból ennyi elég volt nekik.  Egyszer egy motoros fickó tojással kezdett dobálni odalentről. Isten tudja, hol fért el a göncében az a rohadt sok tojás, egy idő után elegem lett belőle, leugrottam a színpadról, hogy szétverjem a pofáját. Fordítva történt, behemót tag volt bőr cuccokban, esélyem semmi. A következő napon a rádióban az egész motoros bandának hadat üzentem; gyertek el a koncertre, mindenkit padlóra küldök! Na, eljöttek. A francba! Tojás helyett üvegekkel kezdtek dobálni, kosárszámra hajigáltak felénk mindenféle üvegtárgyakat, én hajladoztam előlük, a többiek megelégelték a dolgot. Darabokra tört az üvegekkel a Stooges karrierje. Bennem viszont megerősödött a tisztelet a repülő tárgyak iránt, legyenek azok akár azonosíthatók, vagy azonosíthatatlanok. Mindegy. Hozz egy másik pohárral, kifogyott belőlem a szusz.

Hoztam.

– A kezdetek eszelősek voltak, a továbbiak veszettek. Amikor megalakítottuk a bandát, fél évig csak beszélgettünk arról, hogy majd mit fogunk csinálni. Ezeket hívtuk próbának. Fél évig így próbáltunk. Tele voltam ambícióval, úgyhogy korán keltem, gyalog úgy öt mérföldre laktak a többiek egy lakókocsi telepen, busszal tízre. Tévénézésben verhetetlen alakok, championok, délig döglöttek volna, ha nem jövök. Kettőre olyan állapotba kerültek, hogy le tudtam őket rugdosni az alagsorba. Akkor már tényleg volt mivel zajt csapnunk, beálltunk, ami azt jelentette, hogy szívtunk egyet, kezdők voltunk benne, pokolian tetszett. Két órát próbálhattunk, mert négyre hazajött Asheton mama, a dobos, meg a gitáros anyja, aki nem bírta a ricsajt. Összeállt a repertoár, olyan hatást váltott ki, mint egy közlekedési baleset, mindenki ledermedt, hogy megbámuljon bennünket. Újra és újra eljöttek, hogy ledermedjenek, amikor teljes gázzal belerohanunk az útjelző táblába, és totál károssá tesszük magunkat. Akik a bulikat szervezték, nem törődtek azzal, hogy mitől telik meg a terem, az a fontos, hogy megtelik, a gázsi a bevétel ezrelékéből kijön, a többi meg tiszta haszon. Egy kisvárosban könnyű népszerűnek lenni.

„Egy nagyvárosban, hogyha valamiben jó vagy, van másik ezer ember, aki még jobb nálad, viszont az olyan porfészekben, mint a michigani Ann Arbor, könnyen a legalacsonyabb tehetség lesz a város legnagyobb agya – Superman egy pocsolyában – ugrott be egy idevágó mondat. Annyira tetszett akkor, amikor olvastam, hogy kiírtam egy cetlire, és odaragasztottam a konyhai fűszeres polcomra, hogy meg ne feledkezzek véletlenül arról, hol élek. (Azt hiszem a VOLT magazinban, valamikor a kilencvenes évek közepe táján. Hol VOLT, hol nem; nem raktározok magazindátumokat.)

– Kibéreltünk egy házat, egy gyönyörű házat, amit annak rendje és módja szerint tönkretettünk néhány nap alatt. Ráakadtunk egy lemezre, nagyon ment a hangulatunkhoz, állandóan azt hallgattuk. A basszusgitáros púposnak öltözött, ott ugrabugrált a lakásban, mi meg kísértetjárást játszottunk, huhogtunk, együtt ordítoztunk a lemezzel. Ott vesztettem el a szüzességemet.
Húsz éves voltam, egy nő addig macerált, amíg ráálltam a dologra. Amikor életemben először nőben végeztem, bezsongtam. Felpattantam egy biciklire, tekertem, tekertem, aztán veszett tempóban kifordultam egy mellékutcából, szemből telibekaptam egy kocsit, átrepültem felette, és a túloldalon fogtam talajt. Hihetetlen volt, talpra estem, egy karcolás nem ért.

A tulaj, aki bérbe adta nekünk azt a házat, tulajdonképpen minden szegletét, darabját maga készítette, az életét építette bele ebbe az épületbe, de valami doktor eltiltotta a lépcsőktől, és nem lakhatott a saját házában. Sokszor jött, megnézett bennünket, látta a rombolást, de nem szólt érte, fel sem fogtuk igazán. Aztán elhúztunk onnan, mert úgy alakult, hogy Supermant egy méretesebb tócsához irányította a gondviselés. Most egy gyorsforgalmi út van a ház helyén.

Ahol kellő nagyságúnak ítéltem a tömeget, oda behajítottam egy almát

Amikor kiürült a második pohár, kiúsztam a hínár takarásából, hogy megmozgassam a tagjaimat, és leeresszem azokat a nedveket, amelyeket nem bírtam kiizzadni. TOI! TOI!

Az almás szatyor húzta a karomat, kezdtem unni. Gondoltam, elosztogatom. Mentem szépen körbe a bulihelyek mentén, és ahol kellő nagyságúnak ítéltem a tömeget, oda behajítottam egy almát. Megkerestem az alkalmas helyet, szöget, és pillanatot, alulról indítottam szép nagy ívben. Amikor a röppálya csúcsára ért az alma, elköszöntem tőle, és indultam tovább.

Hetvenötben vettem az első Stoogs lemezemet. Mindjárt az istriai félsziget valamelyik kisvárosában a piacon. Sok gondot okozott, mert még három hétig kellett rá vigyáznom. Dubrovnikban akkor kezdték kiépíteni a kempinget, nem is kértek pénzt belépéskor, de értékmegőrzőjük sem volt. Fél napig kerestem az alkalmas helyet, ahol elrejthetem a Stoogs lemezt. Egy kidőlt fűzfa alá dugtam, faleveleket szórtam rá, így nem kellett magammal cipelnem. Mindössze aggódhattam, merre vesz irányt az építkezés, amíg én a tengerben áztatom magamat. Mire elérkezett az indulás ideje, a kempinget bekerítették, kiépült a porta, szedték a pénzt a bejáratnál, ami az én szempontomból akkor már kijáratnak minősült. A lemezt, meg a táskát a kerítés végén kidobtam az útra, aztán kisétáltam a bejáraton. Semmi kedvem nem volt azért fizetni, hogy valaki sikeresen bekerített egy földdarabot. Akkor is aggódhattam, hogy megvár-e a táska és a lemez az út mentén. Megvárt, de ahogy hátamra kanyarítottam a batyumat, ordítást hallottam a kemping bejárata felől. Aztán a kapust láttam hadonászva rohanni felém. A belvárosig meg sem álltam, még nyomokban élt bennem a futó, aki csökönyösen rója a köröket a salakon, a belvárosban lerogytam a narancsfa alá, és megállapítottam, hogy túl sok aggodalommal jár együtt a Stoogs.

Külföldi filmesek forgattak épp a belvárosban, a táska, az a fekete, szögletes táska, amiben a filmes holmikat lehet tárolni és hurcolászni., nyitva állt a simára koptatott, finom köveken. Egy helyi, izgága kutya rohangált megállás nélkül a téren, apró termetű, vékonyka, fehér alapon barna foltos strasszer. Mondhatnánk nyugodt szívvel kutyusnak is, mert tipikus kutyus kinézete volt. Nem viselt szájkosarat.

Megszaglászta a filmes táskát, megfelelőnek ítélte, aztán felemelte a hátsó lábát, és vizelni kezdett. Bele a táskába. Az egyik kamerás meglátta, és éktelen röhögést követően filmezni kezdte. A kolléga az optika állását követve jutott el a kutyáig, de ő sem állta meg nevetés nélkül, amikor elhajtotta onnan az ebet.

Hiába azonban a tapasztalat, hogy lemezeket hazaindulás előtt vegyen az ember, amikor lemezeket akkor kell venni, amikor éppen vannak, és a pénz sem hiányzik hozzá.

Állt a por a levegőben, bágyadt nyári délután nehezedett a Szigetre, elfogytak az almák, ődöngtem magamban minden különösebb meggyőződés nélkül. Semmi szükségem nem volt meggyőződésre, amúgy is csak kilógtam volna vele a sorból.

Régi vinyl lemezekkel tömött papírdobozok sokasága vett körül egy asztalt, azon is  ilyen hagyományos lemezek álltak halomban. Nem tudtam ellenállni, belenéztem az egyik dobozba.

– Minden darab háromszáz, csak vigyétek minél hamarabb, alkoholista vagyok, pénzre van szükségem – hallottam a kikiáltó vidám hangját.

Nosza, akkor keresgéljünk!

Fél óra múlva három kiló lemezt szorongattam a hónom alatt. Az unicumos üveggel azonban bajban voltam. Se a szatyorba, se a zsebembe nem fért.