Minden ember, legyen akár fehér, fekete, sárga, rézbőrű vagy józan!
A Nagy Hézag teremté az Életformát, a Villany az Eszközöket, a Bolondozás meg hangokból összeraká hozzájuk a maga mozaikját. Mit nem lehet ezen felfogni?

Amikor a zúzmara első alkalommal lepte el a Fehér Bálna jóvoltából torkomat a Saját Lakásomban, Murcit hónom alá csapva, a megkezdett (mélyhűtött) Holstennel odaültem a számítógéphez. Az ablak nyitva, a kutyák üzengetése hallatszik csak, meg a tücskök és az ilyenkor szokásos neszezések. (Aki nem hallott még tücsköt, tekerje fel ütközésig a volumét Buddy Holly I’m Gonna Love You,Too” című számának végén, és máris egy újabb tapasztalattal lesz gazdagabb.)  Szemernyi álmosságot sem éreztem, Új-Zéland füvében szél lengedezett, ívtak a pisztrángok a hűs hegyi patakokban valamerre feszt. Irány a Világ Hálója!
Nehogy már minden jó legyen!
Semmi válogatás, éljünk mindennel!
Ha egyszer kijózanodom, óriási ünnepséget rendezek, óriási piálással egybekötve!
Jeremy Hillary Boob légy vendégünk!

Murci épp elérte a két zsemlényi méretet, a tévé halott, a rádióban már csak az időjárásjelentés, meg a véletlenül vagy figyelmetlenségből kimaradtak ritka felbukkanása tartja a lelket, de azt sem kötelező hallgatnom, miért ne örvendezhetnék? Idő Néne kereke pörgött, gördült visszafelé, akár valamilyen elbaltázott hanyatlás, mint a Napba feldobott tízforintos, amelyiket bankrablással szerzett egy tökfej. Hát nem egy ország ez? Emigráltam én egyáltalán, vagy csak fejemre húzták a szarosbödönt, hogy figyelj picinyem ez az országszimulátor? A francba!

Tartottam a valóságban a lelket, bár legszívesebben beléfojtottam volna a szuszt. Azt hiszem, ezektől függetlenül kíváncsi voltam valamelyest, hogy mit visz a jövő folyója magával a hátán. Néztem az alkonyatban azokat a szürke és mocskos fodrozódásokat, a moslékszínű örvénylések tölcséreit, a Folyó Halála című előadás aktuális jelenetét. És kíváncsi voltam. Vagy egészen más. Egy tehetetlen barom, akivel fallabdázott egy kicsit a Lakodalmas Kutyák Kórusa. A Protonok tánca helyett a Bankárok tánca volt műsoron.

Úgy gondoltam, hogy Pimpa időutazásához a hatvanötös övezet minden zegét-zugát végigvizslatom, a frissítés az én memóriámra is ráfér. Egy óra Top Twenty édeskevés a teljességhez.

Luxi tizenkét listát hozott, ebből három válogatás, a többi komplett album, többnyire a hetvenes évekből; Savoy Brown, Blodwyn Pig, Air Force, Hot Tuna és hasonlók. Tudod, ezek afféle zenekarok. Ha ismered a Mona Lisát, akkor ezekről is tudhatsz olyanokat, ami mondjuk a titokzatos mosollyal függ össze. Többet nem is kell, ennyi elég ahhoz, hogy elmaradjon a Dr. K.H.G. effektus.

Nem tudom, minek néz engem ez a pali, gyárnak? Vagy rockdílernek? Elakadhatott a tűje valahol a vinil lemezek alkonyán. Én csupán egyszerű bajgyűlölő vagyok növekvő komfortfokozattal.

Naivitánia alkotmánytervezete

Legutóbb a hatvanötösben bóklászva már teleírtam egy lemezt mindenféle szecskával. Zenék, amerikai költők és írók felolvasnak, még Adrian Henri is (mint Übü király) előbukkant a liverpooliakkal, plakátokat, hirdetéseket, fotókat, festményeket, grafikákat gyűjtöttem be. A Help, a Tizedes meg a többiek, a Zsivago és Pasolini. Madarak és madárkák a filmek közül, és lássatok csodát, a Fradi-Juventus meccs is ott lapult a turkálóban Fenyvesi győztes góljával! Hogy a fenébe kerülhetett ez ide? Pimpa hatvanötben véletlenül sem nézett meccset, nosza, itt az alkalom!

Kinyomtattam Adrian Henri Testamentumát, igaz, hogy hatvannégyes, de egy testamentumnál ez nem oszt, nem szaroz. Én sem szaroztam, kirajzszögeztem ezt is, merthogy nagyon jellemző az akkori világlélekre, akár Naivitánia alkotmánytervezete is lehetne. Ma már nem írnak hasonlókat, talán azért, mert a világlélek vándorlásban van.

Adrian Henri végakarata és testamentuma

Senkié az élet, de aki kézbe tud venni egy serpenyőt, azé a halál.

WilliamBurroughs

Az erre illetékes személyeknek!

Mivel fenyegető halálom bekövetkezése minden percben várható/ fék csikorog az East Lancester út aszfaltján/ a lángoló moziban rekedtek/ néma sikoly az olvadó szemgolyókból ÉN MEGMONDTAM NEKED amint a fehéren izzó tűzgömb megolvasztja a székesegyházat/ személyem lévén az első emberi személy, aki másnaposságban hal meg/ érzelmi túlfűtöttség következtében halálozik el, mert húsz diáklányt látott a zebra előtt várakozni, végrendeletem végrehajtójául kijelölöm Bakunyin és Kropotkin urakat, s az alábbiak szerint intézkedem:

1.   Felbecsülhetetlen értékű Viktória-korabeli olajlámpa-gyűjteményemet, Hayley Mills fényképeimet, réz kandallórácsaimat és Charles Mingus-lemezeimet azoknak a 23 éven aluli liverpooli költőknek adományozom, akik blues-énekesek és egyben eltanácsolt szociológus-hallgatók.

2.   Az East Lancester utat és környékét teljes egészében a brit népre hagyom.

3.   Ezennel kijelölöm William Burroughs-t irodalmi hagyatékom gondozójául, és utasítom,

hogy vágja fel összes műveimet, s ossza szét a világ nyilvános illemhelyei között.

4.   A földi maradványaim, úgymint hajtincsek, talpam koptatta padlódeszkák, húscafatok,

fogak, viseltes alsóneműk stb. eladásából származó bevétel özvegyemet illeti meg.

5.   Festményeimet a Nemzetnek adományozom azzal a kikötéssel, hogy országszerte csakis

kocsmákban, büfékben, presszókban, borkimérésekben rendezhető kiállítás belőlük.

6.   Az egyéb ingóságaim eladásából származó összeget osszák szét egyenlően a húsz

legcsinosabb angol diáklány között (akiket a barátaimból alakult nemhivatalos szerv alapos

megfontolás és kimerítő próbák után válasszon ki.)

1964. január

Adrian Henri

Előttünk mint tanúk előtt:

James Ensor

Charlie „Bird” Parker

A fordító sehol, hiába keresem. Olyan régen volt, pedig nélküle inkább csak sejtéseim lehetnének. Felállok az asztalra és megköszönöm neki és a világtájaknak is, hogy olvashattam Adrian Henry Úr végakaratát! (És Testamentumát.)

Lélekberendezés

A Január utca a Hatvanötös Övezetben már a tavalyok (legalább három) lélekberendezési eredményeire alapozva épült. Hatvannégyre, hatvanháromra, a tavalyokra. És beszívott. Mármint magába az utca engem. Akkor, és most is. A szellemi tornádó szeme, a zsibongás energiája.

A kettes szám (Január kettes) alatt a Fender-ház állt, Stratocaster formájú épület, a nyakvég húrfeszítőjében kilátóval, és a magamfajta kódorgók zsebéhez méretezett étteremmel.

Nem túl bonyolult ez?
Nem.

A bejárat ajtaja a nevezetes Telecaster basszus alakját mintázta, megpengethető húrokkal. Tetszett, emlékeztetett a Pompidou központ melletti szökőkutacskákra, és a flúgos szobrokra.

A Január utca földi halandói között egyetlen sem akadt, aki ne próbálkozott volna az ajtó pengetésével. Állandó puha brummogás párnázta ki a környéket.

Még nagyon ment a pohársarkú, hegyes orrú, fekete cipő, meg a hajlított, tojáshéj szemüveg. Egy zöldet választottam, a tojáshéj görbülete miatt a széleknél alaposan torzított, de nem is akartam másfelé tekingetni, csak előre. Abban a hegyes orrú, bőrtalpú cipőben viszont majd’ lefagyott a lábam, de úgy határoztam, hogy nem veszek róla tudomást.

Ott ülünk most is, és nem moccanunk, hátha nem esteledik be

Belestem egy régi falusi ház ablakán. Négyen nézték odabent a televíziót. Az egymás melletti székeken idős házaspár, mögöttük a másik két széken én ültem szerelmemmel, és éppen

másfél órás araszolást követően bejutottam a pulóvere alá. Megfogtam a mellét. Még sosem tettem ilyet addig. Senkinek nem jutottam be a pulóvere alá, vagy ha igen, akkor még idő előtt, azaz teljesen hiábavalóan, mert nem találtam ott semmi említésre méltót.

Szerelmemnek nagy melle volt, tizenöt éves nagylány melle, moccanni sem mertem, ő sem moccant. Ott ülünk most is, és nem moccanunk, hátha nem esteledik be.

– Még tíz percetek van a Koйec feliratig! – mutogattam nekik kintről, de ügyet sem vetettek rám. Se láttak, se hallottak, se halottak. – Naivitánia! Jön a torpedó, menekülj!

Egyen meg téged, reggeli teádat szürcsölgető biztosítási ügynök, a Sárga Irigység

Yeh-Yeh – kezdett rá Georgie Fame. – Go now – kontrázott a Moody Blues. Azt tetszett az egészben, hogy sokkal egyszerűbb és természetesebb volt így, mint amikor átküldték a paszírozón. Újságokon, rádiókon, és a sok sápszedés meg torzulás után megérkezett hozzád.

Persze az egész Január utca az I’ Feel Fine-tól gerjedt. Lennon bevezető gerjedt gitárhangjától gerjedt. Akkor még nem használtak gyári gerjesztőt, letekerte a muzsikás személy a gitár potméterét, megpendítette a húrok közül azt a bizonyos kiválasztottat, odaállt az erősítő elé, megtekerte a potmétert, aztán várta, mi sül ki belőle.

Az I’ Feel Fine kettő perc tizenkilenc másodpercig tart. (A From Me To You egy perc ötvönötig. Ha-ha.)

Két és fél perc alatt boldoggá teszlek. Alig két perc alatt is boldoggá teszlek. Ahogy telnek-múlnak az évek egyre több időre lesz szükségem, hogy boldoggá tegyelek. Aztán évekre, évtizedekre lesz szükségem, hogy boldoggá tegyelek, és mégsem sikerül, mert teleszemeteled magadat. Egész életed nem lesz elég ahhoz, hogy boldoggá tegyelek, ha minden szart válogatás nélkül benyalsz, és csak falsz és falsz, mert félsz, vagy nem figyelsz, és két és fél perc üres hely nem marad benned a szabad akaratnak. Ez nem az Egész Világot Akarjuk, De Azt Most Rögtön. Ez az Éppen Ellenkezőleg.

Akiknek rockot hintettem a szemébe (és aztán, amikor eljött az idő, elmentek biztosítási ügynöknek), azt hitték, hogy holmi pop dalokról papolok nekik. Hogy a rockról prédikálok, zenei hangok egymásutániságáról, a primőr áruról, s azt emelem égre; vegyétek és egyétek. Nagy túrót! Az önálló lélegzésre akartam ráirányítani a figyelmüket.

Szó sem volt a zenéről, az I’ Feel Fine szövegét akár a Hangszereldében is összebarkácsolhatták volna a szakmunkások. Persze idővel agyérgörcs árán sem a jövendőbelieket. Arról volt szó, hogy Minden Addigi Életforma Csődöt Mondott. A Normák, Játékszabályok mind csak ostoba kitalációk. Erről eddig is tudhatott bárki, de az Idomítás Angyala ott lebegett pálcájával látótávolságon belül, és jó nagyokat suhintott az Ellenkezés csupasz fenekére. Ezt a pálcát törte ripityára a Szabad Akarat, és akkorát rúgott az angyal fenekébe, hogy földkörüli pályára juttatta két és fél perc alatt. A csillagóra egy pillanatra megállt, hogy sarkon fordulhass. Mától Tedd Azt, Amit Mindig Szerettél Volna!

A zenész csak játszik a hangszerén. Csak mellékesen zenész, azon az alapon, hogy ki hallott még ilyet? Ekkora zajt csapni elektromos árammal! Jó kis vicc. Alapozzunk arra egy életformát, hogy két és fél perc alatt boldoggá teszed magadat!

– A Rolling Stones nem zene, hanem életforma – jutott eszébe egyik reggelen Andrew Loog Oldhamnak, ennek az izgága londoni kölyöknek, és rögtön beszivárogtatta valamelyik redakcióba, hogy másnap öles betűkkel álljon a címoldalon: A Rolling Stones nem zene, hanem életforma! Egyen meg téged, reggeli teádat szürcsölgető biztosítási ügynök a Sárga Irigység, mert utálod, amit csinálsz, én meg nem, és pénzeső szemerkél rám. És piszok gazdag leszek nemsokára, és akár évekig is képes leszek gazdag maradni. Vagy nem leszek képes, de egyik sem jelent számomra különösebben semmit.

Andrew Loog Oldham épphogy elmúlt tizenkilenc éves, és menedzser paródiát adott elő. Ez volt a fő műsorszáma.

Egy négy számos Illés kislemezt viseltem maszkként. Az utcán. Ez állt rajta: Az utcán.

Közben ilyen cégéreket láthattam: Hullabaloo. Shindig. Ready Steady Go. Szavak, szókollázsok, elenyészett, erejüket vesztett varázsigék.

A húszas szám alatti ház egy koporsó alakját vette mintául. Egy emeletes koporsó-ház állt a Január utca húszban Alan Freed felirattal. Alan Freed annyiban hasonlított Andrew Loog Oldham-re, hogy váratlanul jutottak eszébe mindenfélék. Egyik nap magában mélázva üldögélt a rádió stúdiójában, mint menő disc-jockey, aztán egyszer csak – a világon először – így rikkantott bele az éterbe: – Rock And Roll!  A többi közismert, akár egy vászonra festett mosoly.

Aztán a Jóakarat kicsinálta Alan Freedet. Jött a Jóakarat, és azt mondta Alan Freednek, hogy a kenőpénzt is ő találta fel. Alan Freedből csak az árnyéka maradt a stúdióban, a testét pedig Mr. Alkohol vette kezelésbe. Az árnyék pedig csak árnyéka volt egy menő disc-jockey-nak. És én közben a Népi Demokratikus Idiotizmus egyik élőlényeként tehetetlenül bámultam, hogyan homályosítják el az ifjúságomat mindenféle más árnyékok. És mielőtt túlsajnáltam volna magamat, Nagyapám megkérdezte, mit szeretnék a zöldféléi közül.

Ez a Hatvanötös Övezet tetkója

A Ready Steady Go a huszonnyolcban ment. A Január utca végén. Fekete-fehér televízió-képernyő képében találhatott rá az arra járó. A Who most először! Entwistle rezzenéstelen arccal döngeti a mélyeket, Towsend meg a gitárnyakat döfködi az erősítőbe, füst száll a díszletek felett, aztán csönd.

Donovan elénekli a Catch the Windet. Fogd meg a szelet! Mi sem könnyebb annál!

Vásárolok egy ruhára varrható emblémát, ezzel a felirattal: Fogd meg a szelet!

A ruhára varrható emblémának nagy a keletje. Ez a Hatvanötös Övezet tetkója. Ha a ruhának üt az utolsó órája, viszi magával a sírba a tetkóját is. Elég barátságos megoldás.

Elaludtam az asztalnál. Arra ébredtem, hogy alszom. Hogy a hóban alszom januárban, és a kihűlés érdeklődik, nincs-e kiadó testem számára.
Már megint virradt, bevackoltam magamat az ágyba, és majdnem folytattam a beszélgetést, amikor a Fehér Bálna reléje egy lefűrészelt csövű puskával szétlőtte a kihűlés erőszakos fejét.