Faludi Ádám

A múltkori vihar után nem találtam a budim tetejét. Nem volt egy flancos tető, rozsdás bádoglemez, eredetileg valószínűleg olajos hordó lehetett, amit elvágtak hosszában és kikalapáltak laposra, de azért buditetőnek megtette. Úgy nézett ki, mint egy dolgos élet hosszúra nyúlt utolsó napja.

Egy ideig keresgéltem, aztán letettem róla, most az égbolt fedte a budimat, megannyi előnnyel, megannyi hátránnyal. Sutyek úr sem találta, pedig tűvé tette a budi környékét, minden csökönyössége hiábavalónak bizonyult, a végén már dühöngött, hogy egy buditetőt nem nyelhet el csak úgy a föld, valahol itt kell lennie a közelben. Biztosan belekapott a szél, és átvitte a szomszédba, de arra ne is számíts, hogy onnan visszakerül. A Vén Bolond Szalai mindent begyűjt, talpalatnyi hely nincs már az udvarában annak a marhának. Évek óta nem látta senki a Vén Bolond Szalait, lehet, hogy éjjel gyűjtöget, mert egyre csak magasodik az a hulladékhegy, egyre több látszik belőle az utcáról, a házból már csak a tető, az is alig. Nemhogy keresgélni, bejutni is képtelenség hozzá. Örülj, hogy nem a budit vitte el a vihar, amilyen állapotban van, még a hajnali harmat is romba dönthetné. Használni persze lehet így is, jobb, mint a két botos budi, tudod, amelyik a tajgában használatos, az ember földbe szúrja az egyik botját, abba kapaszkodik, miközben görnyed, a másikkal meg hessegeti az ólálkodó vadakat.

Sutyek úr homlokán ott piroslott az in the air felirat. Nem tudtam benyitni a stúdiójába, elkaptam párat a szavai közül és zsonglőrködtem velük, hármat, aztán négyet tartottam a levegőben folyamatosan, ahogy egy jól kezdő zsonglőrtől elvárható. Labdákkal persze alapvetően nehezebb az ilyesmi.

– Itt öt házzal lejjebb történt úgy tíz éve, hogy egy hullát találtak a budiban, nem használták már azt a kintit, mert volt odabent porcolányból, ahogy mondták, a régit azért mégis meghagyták, ki tudja, mi történhet. Meg derekasan is szolgált, számtalan fenéknek nyújtott megkönnyebbülést, gyűjtötte össze a finomabbnál finomabb ételek maradékát, az ilyet illik megbecsülni. A kapukat itt mifelénk a kutya sem zárta akkor még, mindenki ismert mindenkit. Ez a hulla egy erre vetődött idegen volt, biztosan nagyon ráérett a dolog, aztán benyitott ebbe a házba, nem talált senkit, a budi mindenhol ugyanott az udvar sarkában, biztosan nem bírta az illető tartani tovább, hasgörcse lehetett, beült, beakasztotta a kampót, aztán agyvérzést, vagy szívrohamot kapott, már nem is emlékszem pontosan. A lényeg az, hogy egy idő után a bűz miatt nézelődni kezdtek a háziak, elhullott állatra gyanakodtak, a szag azonban a budi körül volt a legerősebb, a retesz nyitva, az ajtó meg nem nyílik, mindjárt sejtették, hogy baj lehet, ne adj isten, valami borzasztó dolog történhetett. Kifeszítették az ajtót, hát ott ült ez a hulla letolt gatyával, nekidőlve a hátsó falnak, a ruhájáról látszott, hogy nem csavargó, hanem finomabb ember, de pocsékul nézhetett ki, mert a Göbölös felesége, Göbölöséknek hívják őket, szóval az asszony azonmód elvágódott a földön. Legalább két mázsás test, mangalicából is megjárja, gondolhatod, majd’ behorpadt alatta a talaj, kórházba is került egy hétre, mert behasadt a feje egy fahasábtól. Azt kérte az urától, hogy mire hazajön, tüntesse el azt a budit, nyoma se maradjon, mert ahányszor csak ránéz, a hulla jut majd az eszébe a letolt gatyájával, és azzal a robbanásig puffadt képével, meg a kitátott szájával. A hullaszállítók is megszenvedtek vele, mire az utolsó cseppig belepakolták a fedeles bádogteknőjükbe. Aztán a Göbölös jól belocsolta olajjal és felgyújtotta a budit, az is fából készült, égett, mint a zsír, nagyon is égett, pattogtak belőle a szikrák, annyira, hogy belerepültek a budi melletti tyúkól nádtetejébe, nagy szárazság volt, lángot fogott a nádtető. A Göbölös próbálta oltani, de nem találta a slagot, így aztán csak a vödrökkel rohangált a csaptól a tyúkólig, ordítozott a szomszédoknak is, de hiába, lehet, hogy nem hallották, mert egyik sem jött segíteni. Annyit ért el a locsolkodásával, hogy semmi más nem égett le a tyúkólon kívül. Csak a kormos falak maradtak az ól helyén, a budi helyén meg egy kormos lyuk. Átkozta a Göbölös a hulla gusztusát, röpdöstek a valaga hétszentségit neki, és hasonlók, meg, hogy miért éppen ide kellett beszédülnie, miért nem bírt öt lépéssel előbb vagy később beleakadni egy kapukilincsbe, akkor még most is lenne budi, meg tyúkól. Szóval sokba került nekik az a hulla, aki egyébként valami pesti ügyvéd volt, nem érte a világot valami nagy veszteség, annyi a pesti ügyvéd, hogy észre se venni, ha eggyel kevesebb van belőlük. Aztán oltott meszet öntött a kormos pöcegödörbe a Göbölös, földet húzott rá, mire az asszony hazajött, a tyúkólnak is elkészült a teteje, de nem nádból, hanem hullámpalából. Úgyhogy csak annyit mondok neked, jobban tennéd, ha zárnád a kapudat, aztán majd kitalálunk valamit, mi legyen a budiddal, mert így nem maradhat. A hóember is dideregne benne december tájékán, te meg lehet, hogy odafagynál az ülőkére.

Sutyek úr váratlanul sarkon fordult, és dübörögni kezdett a kapu felé: – A tüzet meg úgy hagytam, rohanok, drága hozzá a tápanyag!

Ahogy hallgattam az adást, az is eszembe jutott, hogy virágokat kellene majd tavasszal vetnem. Sok más is átevezett rajtam téli hattyúszárnyak hangját idézve, de a tavaszi virágözön majdnem valóságosan ott hullámzott a szemem előtt.

Elvetném Rita Pavonét virágnak

Elvetném Rita Pavonét,

Gigliola Guinqettit, Patti Bravot, Caterina Casellit a ház elé. Meg száz marék Estikét. Micsoda színkavalkád és illatorgia venne körül! Ölelj, ölelj! Mediterrán hangulatban szeretnék a továbbiakban élni. Legalább nyáron.

Nem nagyon bírtam mederbe terelni a tettvágyamat. Apró erecskékre váltan folydogált folyamatosan belőlem a szélrózsa minden irányába. Papírt, ceruzát kerítettem, leültem az asztalhoz, gondoltam megfogalmazok egy petíciót.

A szerjózsa minden irányába!

Minden ember, legyen akár fehér, fekete, sárga, rézbőrű vagy józan! A Nagy Hézag teremté az Életformát, a Villany az Eszközöket, a Bolondozás meg hangokból összeraká hozzájuk a maga  mozaikját. Mit nem lehet ezen felfogni?

Petíciónak gyenge, képcímnek megteszi. Odacelluxoztam a szobaajtóra, még a kemencétől nézve is ki tudtam venni a betűket, bár egyre lustultak a szemizmaim. Úgy kellett nekik külön megmagyarázni, hogy mi fán terem a fókusztávolság. Eddig minden meghibásodott alkatelemem rendbejött, miért lenne a látásom kivétel? Az idő gyógyít, az egyetlen dolog, amit tökéletesen elsajátítottam életemben, a várakozás. Várom Dr. Időt, a háziorvost.

Mielőtt véletlenül elégedetten hátradőltem volna Luxi rontott be, végigsöpört a lakáson, vitte a lemezeket, hozott újabb listákat, pörgött, mint a villanyóra hegesztéskor, szóhoz sem jutottam, a söröket lerakta az asztalra.

– Mi a francért nem tisztelegnek legalább egyetlen hadseregben bal kézzel, miért nem? – tárta a mennyezet felé mindkét karját, mintha fohászkodna, aztán mielőtt válaszolhattam volna neki, már be is csapódott mögötte a kapu.

A vajról meg az jutott eszembe, hogy a kemence hűtése kánikulában nem elég alapos. Amikor a lopótök halomban turkáltam, szemet vetettem az ORCK-ra. (Orszk, mint említettem.) Ott támasztotta az istálló sarkát, akár a megtestesült letargia, a teteje verébszarral tele, vastagon fedve porral mindene. A fagerendák közti deszkák réseiből valószínűleg megállás nélkül szitálhatott a padlás porló sározása odafentről, pár talicskára valót biztosan összesöpörhettem volna, ha épp arra vágyom, hogy söprögető legyek.

Kimentem az istállóba, kezdtek észrevétlenül egyesülni bennem a tettvágy szertefutó erecskéi egy gyorsvizű, kristálytiszta hegyi patakká. Vagy a poroszkálhatnék vágya hajtott. Letettem a petróleumlámpát a csomózott verébszar-szőnyegre. Dicsfény világította meg a letargiát.

Hogy mi az ORCK?

Az ORCK egy hűtőmatuzsálem, jól emlékeztem rá, ott állt a kemence mellett néhány évtizede, amikor először álltam én a közelében a kemence mellett, zavaromban tipródva. A nevethetnék kerülgetett, amint viszontláttam itt az istállóban. Hihetetlen, hogy nem esett áldozatul a heregyulladásnak. A zseniális költő, aki a heregyulladást megelőzően még tündérkertté akarta változtatni ezt a portát, egy új állomáshelyre távozó orosz katonatiszttől vásárolta két marék üveggyöngyért 1967-ben. Kedvenc hirdetésem azokból az időkből: Ideiglenesen itt állomásozó szovjet katonatiszt öröklakást venne. Nem szó szerinti idézet, tartalmi kivonat, és nem a képzelet szüleménye, valós hirdetésről van szó. (Ideiglenes öröklakásra gondolhatott? Mindegy. Így éltünk mi itt ebben a nevezetes Kádár-medencében. Így, hogy mindegy és úgy, hogy majdnem. És alig akadt meg a szeme néhányaknak egy ilyen tartalmú szövegen.)

Az oroszok kedvelték ezt a várost, két nagy laktanyában is állomásoztak ideiglenesen egyszerre a város exponált pontjain, innen nem messze. Ma már nem állomásoznak. Az is lehet, hogy egy évvel korábban vásárolta a zseniális költő ezt a zseniális hűtőszekrényt.

– 1967-ben – sóhajtott az ORCK. – Akkor már öt évet szolgáltam a százados elvtárs családjánál. Cseljabinszk városából származom.

Megismerkedésünk idején azonnal kivívta a csodálatomat. Az ötvenes évek amerikai fazonja, embermagas, lekerekített sarkokkal. Már akkor is csak filmekben létezett, akárcsak most. Göbölös feleségénél nem lehetett súlyosabb, de az ember egymaga azért nehezen szabadulhatott volna meg tőle. Akár egy pianínótól. Nem találni az ilyen szerkezeteken fogást, feltételezem, emiatt került az istálló sarkába. A konyha érintésével Cseljabinszk városából.

A hegyi patakban ívni kezdtek a pisztrángok, olyan fenemód jól érezték magukat. Eloldottam a kenut, lesiklottam pár zuhatagon, és egy hosszabbítóval tértem vissza. Hoztam az ORCK-nak villanyt. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy zárlatos, aztán se csillag, se hold, hogyan cserélek biztosítékot, nem kellene reggelig várni?

– Nem vagyok zárlatos – mondta alig hallhatóan a hűtő.

Hittem neki. Kikotortam csatlakozó vezetékét a ramaty alól, és bedugtam a hosszabbítóba. A kapcsolórelé jókorát csattant, akár egy lefűrészelt csövű puska a szicíliai hajnalban, aztán sustorogni, zizegni kezdett a termosztát, a pisztrángok járták a násztáncot, a petróleumlámpa pedig rezgett a szőnyegrojtokon. Kiszaladtam a körtefához, ballal tisztelegtem Beefheart Kapitánynak, majd váll-lapon veregettem.

– Érthetetlennek tartom, hogy léteznek olyan emberek, akik szeretik a rögbit, baseballt, meg a tőzsdét. Olyan helyen szeretnék lakni, ahonnan látni az úszkáló bálnákat – válaszolta.

Mászócső befogás

Teljesen bezsongtam. A petróleumlámpát letelepítettem a futóhomokra, lesöprűztem a feltámadt matuzsálemet, aztán kinyitottam az ajtaját. Egy kigyúrt mustáros tubust, egy kigyúrt ketchupos tubust, és egy megrogyott oldalú tejfölös dobozt találtam benne, a szabadon maradt részeken pedig vastag koszt. Benéztem a mélyhűtőbe részbe, mit jegelhettek benne utoljára? Egy nagy alakú, bordó, műbőrborítású füzet szunnyadt a kivehető alumíniumrácson. Jó vastag, nagyjából ötszáz oldalas vonalas füzet, az elejére ragasztott papírcsíkra golyóstollal írva a mű címe: Eseménynapló. Belelapoztam: „Délelőtt az oktatás tárgya a tematika V. pontja volt. Végzett munka: 80 db idomkő leszállítása, két sor idomkő felfalazása, 8 m² gátburkolás, 8 m pilótázás, gáttest lekenése, 600-as mászócső befogása. Műszerész-gépkocsivezető: Boda, Sőregi. Éjjel 20.40-től 02.15-ig iszaprakodás. Eszközök: 1db szállító edény, 8 db kengyel, 6db bakláb, 1 db vödör, 3 db mellgerenda, 1 db guri-guri. Az orvosi ügyeletet Dr. Huszár Sándor látta el.”

Az Eseménynapló minden oldala hasonló bejegyzésekkel teleírva, az utolsó lap alján pedig kék filctollal, hogy VÉGE, akár egy sóhajtás. Az ilyesmit nem érdemes visszafagyasztani, bár ki tudhatja, hogy mit bír ki egy guri-guri, vagy a pilótázás, hogy a titokzatos mászócső befogást ne is említsem.

Olyan mélyen átéltem a bejegyzés tartalmát, hogy látni kezdtem Mikes Évát az árnyékban álldogállni, dunaparti házzal a háttérben.

(Másodjára természetesen a Have you seen your mother baby (live), avagy láttad-e ott az árnyékban álldogállni a mutert baby? kezdetű Rolling Stonesra gondoltam. Itt a fekete-fehér változat a helyes megfejtés. Első sor harmadik darab.)

Hoztam egy vödör vizet, rongyot, aztán a kosz javát lemostam. Sutyek úrral vagy Sutyek úr nélkül; mindenképpen nehéz lesz visszatelepíteni ezt a böszme jószágot a konyhába. Tizenegy óra, Sutyek úr már régen alszik.

Előbb a babakocsi alvázzal próbálkoztam, ha a mosogató fuvarozásnál bevált, talán most is megteszi. A hűtőt ráemelni egy örökkévalóságig tartott, az alváz összerogyása semeddig.

A guri-guri segített. Megvilágosította az elmémet, fényt gyújtott agyam homályában.

Egy bögrében csapágygolyókat tartottam. Hogy miért? Követtem a hajdanán ajándékba kapott eligazítást: Bármit, Bármikor, Bárhol – Minden Ok Nélkül.

Pozdorja szekrénypolcból is akadt legalább négy. Hintettem az egyik alá félmaréknyi golyót, megragadtam a hűtőt, ölelgettem, udvaroltam neki, aztán rá vele a deszkára. A deszka meg elindult világgá, a golyók pedig amerre a kedvük tartotta. (A sarokban egy porló sün gömbölyödött. Véletlenül belerúgtam, mire teljesen elvesztette a tartását. Évtizedek óta várhatott erre a mozdulatra.)

A söprűnyeles változat a szekrénypolccal azonban bejött. Ez úgy nézett ki, hogy a seprűnyelet három darabra vágtam, ezek kerültek a polc alá, aztán a kiszabaduló utolsó került mindig az első helyre, és suhantunk előre, mint egy totálkáros Porche Spider. A küszöböknél akadtak gondok, de átvonszoltam rajtuk szerelmemet, ORCK-ot, s alig egy óra elteltével ott állt a kemence mellett, ahol néhány évtizede, amikor először álltam a közelében zavaromban tipródva. A söprűm praktikumának java veszendőbe ment, de nem bántam. Se nyeles, se nyeletlen söprűvel nem szerettem söpörni.

Miszter Hűtőszekrény Elvtárs

Vizet forraltam, s egy újabb óra múltán tetőtől talpig megtisztulva szárítkozott az ORCK.
Fehér Bálnának kereszteltem.

– Miszter Hűtőszekrény Elvtárs a te neved mától fogva Fehér Bálna.

Murcin is erőt vett az izgalom, kerülgette a mennyasszonyt, vágtázott a konyhában, bukfencezett – minden ok nélkül -, aztán a gáztűzhelyről egyenesen belecsúszott a vizesvödörbe. Kimentettem, beletekertem a törölközőbe, és felitattam róla, amit tudtam. Ezzel is igen elégedett lehetett, nyúlkált a levegőbe, ahogyan a műkorcsolyázók szokták, amikor saját tengelyük körül pörögnek, hátravetett fejjel.

A relével nem tehettem semmit. Mállott róla a bakelit, még annyira sem tartotta össze a szentlélek, meg a porladék, mint a kocsimat. Így aztán maradt a csattogás minden indulásnál. Mennyei hangfüzér! Amíg csattog, működik.

Luxi hozományából hármat beállítottam a felső polcra, egyet a mélyhűtőbe, egyet pedig kinyitottam. Zöldcímkés, üveges Holsten. Minden hőérzékeny élelmiszert kilakoltattam a kemencéből, s felajánlottam az ORCK-nak. Zümmögött, sustorgott, de nem szólt hozzám többet. Mindent elért, amire vágyott, akkor meg minek?

Leültem vele szemben, ölembe vettem a macskát, és harmadoltam a kinyitott Holstent.
Elhatároztam, megvárom, amíg annyira lehűl a benti muníció, hogy a torkomat zúzmara lepi el tőle. Jéghideg sört fogok inni a konyhámban! Civilizálom az emigrációt.

És mostantól potenciális környezetszennyezőként kell a szemembe néznem. Minden valószínűség szerint a környék egyetlen freonnal töltött hűtőjét üzemeltetem.

Kezdett megint az a hülyeség motoszkálni a fejemben, hogy mi lesz velem, ha nem jut majd eszembe semmi olyasmi, amivel értelmetlenül üthetem agyon az időt. Akkor majd talán értelemmel kell agyonütnöm?