Faludi Ádám

Meglehetősen kikészültem. Főleg, mire hazakeveredtem a szokásos, igen bonyolult szárazföldi utazást követően. Hogy mi történt? Nem vagyok én történész, különösen most nem vagyok az. Egyedül játszom zongorán egy négykezest Zamárdi-felsőn egy murvával felszórt kerthelyiségben. Szandimandi annak a zenedarabnak a címe, amit előadok. A Szandimandi egy világszám. A Szandimandi című film egetverő magyar slágere. Nem volt, nincs és nem is lesz többé hozzá fogható! Aki nem látta a Szandimandi című filmet, fogalma sincs, mit veszített. Én láttam, és épp ezért tudom. Óh, azok a ragyaverte Ül És Okos évek! Gúny, keserv, kacagás, síró show, a mába vezető mohos lépcsők, megpecsételt bélyegzők!

A Szandimandi kéjes viszketés az Univerzum kék pocakján Kékséges Uram, vihogás a Népi Demokratikus Idiotizmus képébe, tizennyolcezer hétmérföldnyire a Csermanek Rend iszaptengere alatt.

Klimpírozok össze-vissza, és közben szidom a murva anyját, mert kavics ment a cipőmbe, de elég laposnak érzem ezt a murvás megjegyzést, így aztán cseppet sem javul a hangulatom.

Centrifugális sarok

A Centrifugális sarok a valamikori Új Symposionban centrifugált. Az Új Symposion egy művészeti folyóirat volt néhány termékeny esztendeig. Úgy működött, akár egy centrifugával kombinált, életvidám zagyszivattyú. Kicentrifugálta a magyar irodalomból a latyakot. Az egyik rovata viselte a Centrifugális sarok nevet. Újvidéken szerkesztették ezt a lapot, egy olyan országban, amelyik ma már nem létezik. Ezt az országot Jugoszláviának hívták. Ma már az Új Symposion sem létezik, így aztán kötésig latyakban gázol a magyar irodalom. Vele is kötésig latyakban gázolna, mert olyan a csillagok állása. A Gondolkodás Kora elmúlt, zokogja a zongora.

Csak nyomom Zamárdi-felsőn ezt a Szandimandit, egyetlen félrészeg helyi lakos bóbiskol a vasvázas széken a vaslapos kerti asztalnál, néha felriad, és az Akácos utat követeli. Nekem az jár az eszemben, hogyan centrifugálhatnám ki a murvát a cipőmből. A vaslap festése többszörösen is kopott, évtizedek arcmásai kandikálnak ki lepattogzott rétegeiből.

– Ne légy feledékeny! – mosolyogja a zöld, a fehér, meg a barna a vaslapból. Akár egy kivetítő. Egy ilyen vaslapot nézni elmélyülten, az időutazás egyik lehetséges módja. A másik a reinkarnáció, de ahhoz előbb meg kell halni, mint tudjuk. És hinni kell benne ráadásul, mert különben nem megy, úgyhogy a vas asztallap sokkal barátságosabb lehetőséget kínál.

Nem találom a kulcslyukat a kapukulcshoz, ez a négykezes következménye lehet, de nőhiányom is van. Vagy inkább írjam mindezt a felrobbant kalauz számlájára? Tudod, akit álmomból felriadva láttam kilépni a vagon ajtaján a detonáció pillanatában. Szép kis kaleidoszkóp, csak úgy repdesnek a világ szebbnél szebb törmelékei a fejemben. Az is lehet, hogy a szemem előtt, ezért nem találok bele a kulcslyukba. – Soha ne add fel – motyorogja mögöttem Winston Churchill. Egy régi, meglehetősen emlékezetes tanárnőmből sodort szivarból eregeti a füstöt, ahogy eltotyog Sutyek úr otthonának irányába. A szivarfüstben tipp a hosszú életre: szivar, whisky, semmi sport! Nekem bejött!

Naná, hogy a Dharma Kányára is ekkor tör rá a rikácsolhatnék: – Itsy Bitsy Teeny Weeney Yellow Polka Dot Bikini! – ordítja, miközben elstartol a Vén Bolond Szalai hordalékmű tetejéről, a gumicső mellől.

Villamos mérést tanított a talpig szőrzettel büntetett, kontyot viselő, meglehetősen emlékezetes tanárnőnk. Gonosz lélek volt, aggleány. – Én mindig otthon szilveszterezem – közölte egy váratlan és indokolatlan kitárulkozásakor velünk a téli szünet előtti utolsó órán.

Egyedül élt, még az ördögnél egy fokkal rútabb férfiak sem versengtek azért, hogy párt alkossanak vele. Maga az ördög is elvetette ennek gondolatát. Engem rendszeresen meg akart buktatni, még azokból a tárgyakból is, amelyeket nem ő tanított. Kölcsönös ridegség és ellenszenv. Én neveztem el Bébikomplexnek, a komplex számok iránti mérhetetlen vonzalma, és az akkor futó Baby come back című Equals sláger iránti mérhetetlen ellenszenvének közös nevezőre hozásával.

(Az egyetlen, amiben közös álláspontot képviseltünk; ezzel a slágerrel fákat lehetett kicsavarni tövestől, felperzselni prérit, pusztát, szavannát, esőerdőt, átmenetileg kipusztítani az élővilágot hétmérföldes körzetben. Óvatosan, módjával tessék használni! Veszélyes anyag!)

Arra a szilveszterre legalább harminc kölyök kapott tőlünk bizalmas információt:
– Bébikomplexnél szilveszteri buli lesz, nyolckor ott találkozunk! Legalább húszan álltunk ott nyolc óra tájban, piával, kajával felpakolva a szarbarna lakótelepi ajtó előtt. Akkoriban igen divatosak voltak ezek a szarbarna lakótelepi ajtók, és mára kiderült róluk, hogy megkoptak ugyan, de maradandóak, nem fog rajtuk az idő vasfoga, és talán a radioaktivitás sem.

Csengettünk.

Bébikomplex ajtót nyitott, és tökéletesen elvesztette lába alól a talajt, képtelen volt kezelni a helyzetet. Bezárkózott a fürdőszobába, felvett valami szörnyű drapp kosztümöt, lakkal stabilizálta az emeletes poszátafészket a fején (ó, jaj, mikor leáldozott már a kontynak!), s megpróbált elvegyülni a felfordulásban. Egyszer van egy évben szilveszter.

Fél egykor hallatszottak az első okádás hangjai a vécéből. Bébikomplex felerősítette a televíziót, az év nagy slágerei mentek. Kettő óra előtt nem sokkal Eminenciás Géza, az egyik pedálgép (minden közösségben van egy ilyen) rontott be a szobába. Metálkék színe volt, s mindkét keze csurom vér. – Baj van, baj van! Kele felvágta az ereit a hálószobában, hívjatok mentőt! – azzal rohant vissza a hálószobába, hogy elszorítsa Kele csuklóját. Hogy elszorítsa Kele ereit a Kele vágta csukló felett, ameddig kell és lehet.

Kele bukásra állt villamos mérésből, de rapszodikus lélekből és szerencséből jelesre. Bébikomplex képtelen volt kezelni a helyzetet, csak helyezgette súlypontját egyik lábáról a másikra, amikor a mentő elrobogott Kelével. Az agyament vendégsereg pedig elégedetten boldog újesztendőt kívánva további portyára indult.

– Ismeri ön a szandimandit? – ismételgette Eminenciás Géza, látván maga előtt Herbert von Bikavér karmesteri pálcájának firkáit megképződni a hajnali homályban.

Egy puska állt ki a levélbedobómból

Amikor kiálltam a konyhaajtóba, hajnalodott. Rácsatlakoztam az országúton túli narancssárga párolgásra, szívni kezdtem magamba a napfényt. A felkelő nap ívéből még csak annyi látszott ki a jegenyék mögött, amennyi a pénzérméből szokott a bevásárló kocsik kattantyújából. A kattantyú az a hely, ahová bedugod a fémkorongodat, hogy megszabadítsd láncától a bevásárlókocsit, és csatlakozz a bevásárlóvá szabványosított élőlényekhez a szabvány áruk szabvány áruházaiban.

Megszólalt egy vadgalamb, váratlanul rezegni kezdtem, akár egy jelre talált oszcillátor vagy rezgőkör egy nyugodt küllemű készülék belsejében, és fokozatosan a többi hangot is észlelni kezdtem köröttem. A napkorong narancsa nem úgy hatott, mint egy izzó fémkorong, amit Sutyek úr készülne kalapálni, egyre inkább gömbformát öltött sötétbarna foltokkal, s csak tolult egyre feljebb, önmagában forogva és függve valahonnan a semmiből.

A régi lakásom előszobájában álltam a bejárati ajtó előtt.

Nemrég csengettek, de mielőtt kinyitottam volna, gondoltam, kinézek a levélbedobón. Alig értem hozzá az alumínium zárólemezhez, egy puskacsövet tolt be valaki, és kétszer belém lőtt. A mellkasomon két erős ütést éreztem, fájdalmat azonban alig. Schwarzenegger, Sylvester Stallone, Jean-Cloud VanDamme filmekben játszott erejét egyesítve megragadtam a csövet, felrántottam az ajtót, de a lépcsőházban egy teremtett lelket nem találtam. Egy puska állt ki a levélbedobómból, aminek odabent szorongattam a csövét, aztán semmi. A házban lakók dolgozni mentek, vagy aludtak, vagy rég meghaltak, s hónapok óta folyósodtak szőnyegpadlójukon a helyszínelőkre várva. Kihúztam a puskát az ajtóból, kettétörtem a combomon, a darabokat beleállítottam a szemetesvödrömbe. Aztán bevittem valahová egy jobbegyenest, méregből. Dühös voltam a két véres lyuk miatt. A kedvenc pólómnak vége, dühöm csak fokozódott, amikor megláttam, hogy a hátán tenyérnyiek a lyukak. Patti Smith Notes to the Future-t tettem fel, s kimentem a konyhába, hogy keressek két parafa dugót, hogy legalább a mellemen bedugjam velük a lyukakat, amíg találok valami jobb megoldást. Váratlanul haldokolni kezdtem, nem láttam, nem éreztem semmit, egyedül Patti Smith hangja ért el hozzám.

A rémület ébresztett fel, hanyatt feküdtem, jobb lábam az ágy mellett, kezem a nadrágzsebben. Görcsösen szorongattam két parafa dugót a nadrágzsebemben.

Sütőrum

A felkelő napnál nincs gyönyörűbb látvány a világon. A felkelő napnál nyári hajnalokon. Ledobáltam a konyhaküszöbre a gönceimet, mocskos voltam, büdös és ismeretlen. Ismeretlen meztelen testet láttam az enyém helyén. Olykor büntetésből megmutatta a testem, milyen lenne, ha hajlandónak mutatkozna a lelkemmel együtt öregedni. Egyidős lenni vele. Hiába áltattam volna magam, egy csúnya meztelen férfi botorkált a lakásomban, és én voltam az.

Az ufóm alá álltam, és meghúztam a madzagot. Negyed órát áztattam magamat. A mindenség minden egyes elemével összeköttetésben álltam, csak a realitás kínálatát tiltotta le a rendszerem. Csupa sár lett a lábam, mire a konyhaajtóig visszaértem a poros udvaron, és amíg öltöztem, úgy döntöttem, hogy felveszem a kapcsolatot a világgal.

Csak egy fél üveg sütőrumot találtam a konyhaszekrényben. Nemrég rumos szeletet, vagy valami hasonlót sütöttem az Esély Süteménykönyvből, hogy kipróbáljam a gáztűzhelyemet. A sütőrumnak talán három százalék az alkoholtartalma, hallottam a mennyezet irányából a hangomat. Kilencvenhét százalék szart kell meginnod ahhoz, hogy hozzájuss ahhoz a három százalékhoz.

A mobilom lemerült. A légy két hétig él önmagából, a mobil csak pár napig. Nem találtam a töltőt.

Kortyoltam még egy kis sütőrumot, kimentem, s rátapadtam a nap sárgásfehéren izzó tányérjára. Lehet, hogy ma csak léteznem szabad, azt is éppen-hogy. Annyi erőm maradt, mint egy lemerült légynek.

Som itt járt, én meg utómunkálatokat folytattam, jutott eszembe. Senki kedvéért nem leszek hajlandó berúgni. Az erősítő tetejére tettem a töltőt. Előbb a talált mobilt kell életben tartanom, jutott eszembe. A talált mobil megszámlálhatatlan mennyiségű hívást regisztrált. Ugyanarról a számról jött mindegyik. Az enyémen csak egyet találtam, Luxi keresett július 6-án. A kijelzőn meg az állt, hogy nyolcadika van. Miféle napokat vesztettem el, s pontosan merre? Ha nem is egészen pontosan, akkor csak úgy hozzávetőlegesen jó lenne tudni. Mennyei memóriazavar, könyörögj érettünk!

Nekifogok a számítógép összeszerelésének! Úgy döntöttem, hogy nekifogok a számítógép összeszerelésének. Itt ez a halom tartozék, lépni is alig lehet tőlük, aztán a pénzem is apad, a kívánságlisták meg csak gyűlnek. Luxi szerint egymásba érnek a megrendelők, akik a cédéimre várnak. Ó, Szent Tehetetlenség, ki a világot mozgatod! Minek az ilyeneknek számítógép? Lehet, hogy csak lejátszójuk van? A legtöbbje filmet akar, millió éves filmet, vagy olyat, amelyik majd fél év múlva jelenik meg. Egyiknek sincs akadálya, mielőbb neki kellene kezdenem. Trutymó Hopkins távozik.

A sütőrum borzalmas, még a napsütést is képes elhomályosítani. Eszem ágában sincs emberek közé menni, túl sok veszély fenyeget. Belém lőnek a levélbedobón keresztül, rám sóznak valami készterméket, trágárságot írnak a hátamra, felismer egy felismerhetetlen ismerős.

Vezeklés! Patyolat akció! Izsmán Nelly, Bencze Márta, Express zenekar (Solymos Antal!) slágereket fogok hallgatni kínzósámlihoz kötözve.

Egy fess bébit feketére fess

Átrohantam Sutyek úrhoz. Épp a lábkörmét vagdosta egy ívelt lemezvágó ollóval
– Olyan, mint a csont, legfeljebb leköszörülni lehetne, de nem találok hozzá magamon fogást.
Majd fél centis szaru feketéllett a hüvelykujján.

– Nem mentek ma bolt felé?

– Épp arra készülök. Menni a bolt hátán boltba. Anyuskám még nem járt az új Tescoban, azt mondja, próbáljuk ki. Kikocsizunk templom helyett a Tescoba. Vasárnapi kirándulás. Tudod, mit hívtak régen Tesconak? A külhoni diákok szálláshelyét Pesten.

– Egy karton gyógysört hozhatnál, meg fél kenyeret. Új életet akarok kezdeni.

Sutyek úr körmének szilánkja elsüvített a napraforgók irányába.

– Olyan a fejed, mint a szopott gombóc, mire mi megjövünk, talán már a fagyasztóban keményedsz, inkább azonnali segélyre van szükséged – nyalta meg szája szélét.

Letette a manikűrkészlet impozáns darabját a kövezetre, én meg leóvatoskodtam mellé, alig tudtam kapaszkodás nélkül ülni. Kisvártatva kezében egy karkosárral bukkant elő az ajtó színes légyűző csíkjai mögül. Párás üvegű Kaiserek nyakának aranya körben, közöttük egy lábaska, spárgával lekötözött fedővel.

– Galambleves, friss, tegnapról maradt. Megeszed, de nem ám belapátolod! Apránként kanalazgatod, miközben arra gondolsz, hogy galamblevest eszel. És nem hidegen, hanem megmelegíted! Itt van a lábos alatt egy darab disznósonka, kenyér meg hagyma. Aztán véletlenül se próbálj valami hasznosat cselekedni!

Keith Richards laza léptekkel odament a discolemezeket játszó discóshoz, mosolyogva megragadta a nyakát, majd a rugós kést a torkának szegezte. – Még egy ilyen, aztán véged. A Marquee Club zártkörű összejövetelén pedig fejbe suhintotta az okvetetlenkedő főurat, aki a záróra kifejezést kockáztatta meg. – Játszunk, nem vetted észre?

Mindjárt hétfő. Nem ismerem én véletlenül a Szandimandit?

– Játszunk, nem vetted észre?

Dél felé járt az idő, amikor először gondoltam arra, hogy nem ártana valami hasznosat cselekedni, s menten haszontalanságot cselekedtem. Bekapcsoltam a rádiót. A döglődő Déli Krónikába tévedtem bele csakhamar. Veszett iramban pörgött visszafelé a történelem kereke, nyeklett nagyokat Idő Néne szerkentyűje, már újra a hetvenes években járt, és tolatott feltartóztathatatlanul, szikrákat hányt és csillagokat szórt. Beléfojtottam a szuszt a Vodkás Veteránba, amikor az először-másodszor-harmadszor közepéhez érhetett volna. Feltettem a Beatles for Sale-t, ha már a kerék forgatásánál tartottunk. A Baby’s in black-nél kézbevettem a talált Nokiát. Lehet, hogy egy kiskölyök. Gimnazista, én meg itt ülök a születésnapi ajándékán, és talán el akarom lopni. Esetleg Szőke Anni a szövőgyárból. Mi a teendő?

Szőke Anni

Még maradt három Kaiserem, s mintha látni véltem volna (!) a messzi távolban feltünedezni az eszemet.

Csicseregni kezdett a Nokia. Az elhatározás epicentrumában ért utol. Felvettem.

– Kivel beszélek?

– Én kivel beszélek?

– Elhagytam a telefonomat, és ez az én telefonom száma, amit hívtam. Kivel beszélek?

– Nehéz ügy, épp próbálok rájönni.

– Jajistenem, ugye megtalálta, és még egyben van?

– Úgy valahogy. Eddig nem volt időm foglalkozni vele, töltőn tartottam. Nekem is ilyen van.

– Mit kér érte?

Mégis jobb lett volna ezt holnapra hagyni. Nincs ehhez nekem most eszem. Nem tudok én most kérni. Máskor sem nagyon, de most kiváltképpen nem. Szőke Anni azt mondta a beálló szünetben, hogy Liza vagyok. Merthogy nő volt az istenadta hűtlen telefonelhagyó. Én meg a Herceg. A Szőke Herceg a komposztálástól karnyújtásnyira.

Ma képtelenség, válaszoltam neki. Ma nem tudunk találkozni.

A főiskolán dolgozik, nem a szövőgyárban.

A főiskola ugyanazon a nagy kiterjedésű udvaron állt, ahol a középiskola, amelyikbe jártam.

– Holnap délelőtt tízkor a Tündében, szemben a főiskolával. Huszonöt vagyok, középmagas, világos barna haj. Nyírt fekete szakállt hordok. Egy türkiz póló lesz rajtam North Pole felirattal.

Azt nem mondtam, hogy két véres lyukkal a mellén, mert reggel belém lőttek a levélbedobón keresztül néhány kilométerre ide.

Hosszú szőkésbarna hajat viseltem pár szál ősz bujdosóval, naponta borotválkoztam, ötven múltam, háromszáz voltam, és negyvennek is hazudhattam magamat. Úgy véltem, hogy minden biztonsági óvintézkedést megtettem ahhoz, hogy ne ismerjen rám Szőke Anni a személyleírás alapján.

Mentesítő járat

Sutyek úr három óra, s az utolsó Kaiser környékén érkezett. Háromszáz százalékosan túlteljesítette a tervet, s az istennek sem tudtam pénzt gyömöszölni érte a zsebébe.

– Holnap gyere át segíteni egy kicsit. Ebéd után. Most megyek, van neked elég bajod. Bespájzoltam a kemencébe a karton söröket (dobozos Dr. Eher), aztán beálltam a számítógép elemek közepébe, hogy valami hasznomat is vegyem.