Faludi Ádám

Nekem egy csendes, esti nő hiányzik, talán jobban, mint Pimpának Lennon hangja a mostani világból. Vagy a jóég tudja hiányzik-e, lehet, hogy mindez csak morfondírozás robotpilóta módra. Felvillanó, eltűnő emléknyom egy olyan nőről, aki pirkadat előtt önként távozik, és nem felejt nálam semmiféle vackot, amiért vissza kell jönnie. Se karórát, se hajcsatot, se bizsukészletet, se sálat, se egyebet. Semmi elhálás, majd valahogyan talpra segíteném, és betölteném az utcába a megfelelő haladási koordinátákkal. Mármint a csendes esti nőt. Csorogj csak arra lefelé, meg se állj a torkolatig, aztán evezz tovább az Élet Tengerén, és soha ne köss ki a Bánat Szigetén. Ezt firkantanám kicsiny világocskájának emlékkönyvébe. Egy megvalósíthatatlan jókívánsággal több vagy kevesebb, mit se számít. Ó, az a hím soviniszta masiniszta!

Aztán kidobnám az ágymenti asztalra odaszáradt rágóját, kiszellőztetném a lakást, meg a lelkemet.

Ha nem esti, hanem más napszak küldötte, az sem okozna semmi fennakadást.

A macskát Murcinak fogom nevezni.

Vagy Kupicának, a befogadás körülményeire tekintettel.

Hiába dolgozott rajtam annyit az idő, a nőprogramomat nem írta át, és a gyakorlat sem változott szinte semmit. Igen ritka kivételektől eltekintve nőt akartam tudni a közelemben, de mindig másikat. A mindig kifejezést nem töltöm meg tartalommal. Ha összejött, sutbavágtam bármelyik halaszthatatlan dolgomat, hogy összemászkáljam annak az ismeretlen lénynek a testét és a lelkét. Mintha először és utoljára tenném, háttérben a felhalmozott tapasztalatok és trükkök dugig tömött logisztikai bázisával.

Szerettem kiverni belőlük az egész addigi világukat, nyomorgatni, rágni, kikutatni mindenüket, amíg magatehetetlenül nem hevernek, és a szemükben nem látszik más, csak az a mérhetetlenül mély spirál, a létezés kezdetébe fúródó örvény, aminek látványával soha nem tudtam betelni.

Roy Harper halakat lát szemmagasságban.

Hiába múltam ötven, nem számított, de ezen csak akkor gondolkoztam el, amikor valaki fennakadt, hogy középiskolások adják nálam egymásnak a kilincset. Addig meg sem fordult a fejemben, hogy a testem nem egykorú az övékével. Még csak nem is közelít korban hozzájuk, de ez nem nagyon látszott, elég jó anyagból rakhattak össze. Attól kezdve figyelek az ilyen húsz, harminc éves különbségekre, de csak épphogy. Aztán legyintek, mert nem értem, A korombeliekkel sincs bajom, ha csak nem a két roncstelep fúziójából is összejöhet valami esetére van kilátás. A kortársakkal csak annyi a gond, hogy sokat kell velük vagy hozzájuk inni, megnő a fogyasztás, egyúttal magasak lesznek a ráfordítások, ritkán éri meg. De van úgy, hogy nagyon. Vagy csak képzeli az ember, hogy nagyon, mert azt szeretné képzelni. Eleget ácsorgott a vesztes oldalon. Vagy az árnyékban.

Néha akadtak hosszabb-rövidebb kihagyások, de általában a szobámban az ágy volt a legmozgalmasabb hely mindig. Nem mintha kerültem volna a konyhaasztalt, vagy a hokedlit, a talajgyakorlatokat, de az ágy több lehetőséget kínált mindegyiknél.

Ez a két hét a csillagok jelen állása szerint azonban meglehetősen soknak látszott. Nem csak látszott, hanem az is volt.

Ha akartam, hittem a kísértetekben és a kopogószellemekben.

Horgászni szerettem volna a Duna egyik holtágában.

Utána meg valamelyik falusi Vegyesboltban egy kanna petróleumot venni, és a visszajáró pénzből savanyú cukrot abból a szögletes, kerek szájú üveg tartóból. Ott áll a többi mellett a mérleg előtti tárlón. És a legyek saját boltjuknak tekintik az egész eladóteret a raktárral együtt. Hát most talán ott lennék a legszívesebben, abban a nyári boltban, recéstalpú kínai tornacipőben, rátámaszkodva a levegőre, amelyik a falu életének puha és távoli hangjaival teli. Vagy másutt, ahonnan nem vágyakoznék el, nem sürgetne semmi, hogy vágyakozzak már másra, mint ami van.

Kivettem a kemencéből egy doboz Dr.Ehert, átmentem vele az istállóba. Sötétedett, de néhány újabb korty bevilágította a fagerendás, ablaktalan hodályt. Azaz szemközt, majdnem a sarokban sötétlett egy ablakra emlékeztető mélyedés, amelyik a Vén Bolond Szalai udvara felé nézett. Inkább próbált nézni, de még üvegszeme sem akadt hozzá. Törött, egykori ablaküveg darabok csúsztak benne egymásba, itt-ott kartonnal és pókhálóval stabilizálva. Nem látott a szerencsétlen semmit, csak emlékezni tudott egy reménytelibb világra, amelyet eltörölt a föld színéről a Népi Demokratikus Idiotizmus.

Még olyan nővel is beérném, aki a munkájáról beszélne, s Papp Rita lemezeken nőtt fel. Atyavilág! Egek! Úgy megbombáztak bennünket szikkasztott kutyaszarral, mint Joseph Heller New Haven-t fénykorában a képzeletével! És az egész Magyar Mosószappan Operett! A megsemmisítő erejű dalköltők, amint arcul nyalják a közizlést! Hátrálni nincs hová, ha akarod, ha nem, ott vagy benne, amíg nem emigrálsz.

Olyan nővel is beérném, aki Boney M., Amanda Lear lemezeken, C.C. Catch-en szocializálódott, buggyantott bugyogójú MC Hammer izzadt az álmaiban, vagy a Szombat esti láz vitte mennybe, és nem a Love story, bár a kettő között alig akad különbség, legfeljebb időben.

Beérném egy tanító nénivel harminc és ötven között, két válás diadalával a háta mögött. Esetleg egy kósza lotyóval, akinek nem kell kirúgni az egyik lábát ahhoz, hogy eldőljön, ahogy mondani szokás. Bár a tanító nénikkel sem nehéz, talán egyik szakma sem terem annyi, a legenyhébb fuvallattól is ágynak eső sóvárgót, mint a pedagógusi. Nem öröktől fogva, csak a szexuális forradalom leverése óta. És azok a drága óvó nénik, azok a Bögyikék a csodálkozó tekintetükkel! Na, mindegy.

Nem telne sokba helyrehozni ezt a termet. Körülhordoztam tekintetemet a masszív vályogfalakon, kortyoltam a sörből, és terveket kezdtem szőni.

(Rejtett kamerás felvétel következik arról, hogyan játszódik le a tervek szövése.)

Ma úgy látszik bekapcsolt az otthonteremtési programom. A Buzgalmi Energiáim nem akartak csökkenni, helyét kereső denevérrajként repdesett bennem a Tettvágy.

A mostani ajtó helyére kerülne az ablak, a konyhával közös falba pedig az ajtó. A mosogató mellett tárulhatna ez az ajtó, a kemencéig még marad három méter a tűzhelynek, asztalkának, kisszekrényeknek, szolgafácskáknak, megvalósíthatatlan gondolatoknak. Mennyi is ez?

A gondolkodásra fordított energia árát le lehet vonni az adóból?

Mekkora ez az istálló, vagy isten tudja miféle terem? Lelépve úgy nagyjából hatszor öt méter. Három tehén lötyögne benne.

A padláslépcsőnél egy fal végig hosszában, aztán keresztben két részre osztva. Kamra és fürdőszoba, és még marad itt ez a hosszúkás nagy tér, a hihetetlenül parányi ablakkal, amelyiken a háború csizmanyoma, üvege pedig karton és pókháló.
Mit keresek én itt?

Kémény sincs. Teheneknek nem kell kémény. Na, és a tégla, meg a többi kotyvaléknak való? Felejtsük el. Ahogyan a ma esti zsúrt is. Nőt akarok! (Fellini) Nőt akarok! (P.Mobil) Kell-e nekünk a szorongás? A válasz a kemencéből küldi hívójeleit.

Hol ez a szaros macska?

Ráfordítom a konyhaajtóra a kulcsot, azzal a feltett szándékkal, hogy azonnal írok egy sms-t Lizának. „Hiányzom. Egy vetetlen virágágyásban heverek egyedül. Segíts rajtam! Pollendorfi Vénusz.”

Letettem két új sörösdobozt a számítógép mellé, benyomtam a gombot, sustorogni kezdett a ventilátor, pittyegni a gép, szaladtak a sorok a monitoron.

Nem írok sms-t. Patti Smith-t akarom!

Elviszem Patti Smith-t egy lakatlan szigetre, amelyik régebben a Föld második Holdja volt, csak lezuhant ide a tengerbe, és most kijárási tilalom van életben rajta, meg mi ketten, és dominózni is tilos. Megrongálunk egy híres rock koncertet csalódásból.

Készítettem egyszer egy rajzot, amelyiknek ezt a címet adtam. Itt van az valamelyik bontatlan dobozban a többivel együtt a másik szobában. A címek néha jobbak, mint a rajzok, néha a rajzok jobbak, mint a címek. A hangsúly a jobbakon van. Jobbak, mint most én.

A Land (P.S. 1975-2002) második lemeze mellett döntök, jó kis válogatás, a Piss Factoryval indul. Indulási oldal, betöltve a szoba levegőjébe.

Aranyeső

Gyújts rá, és ne dohányozz! Aranyeső bokrok alatt húzódtunk meg a tízóraizásra szánt szünetben az udvar utca felé eső traktusában. Középiskola aranyesővel. Igazán nagy udvar volt, el lehetett benne veszni. Dohányozni tanultam, Kocsis Laci meg azt mondta, hogy Dalida gyönyörű. Erre nem tudtam se bűt se bát válaszolni, mert akkor még nem láttam Dalidáról egyetlen képet sem. Élő Dalidát meg végképp, de nem is igazán izgatott, miután akkoriban ötpercenként tíz új zenekar alakult Angliában. Magyarországon tízpercenként öt, mert nehezebben lehetett hangszerhez és hangosításhoz jutni. Összehasonlíthatatlanul nehezebben.

Kocsis Laci fél centisre vágott hajat varázsoltatott a fejére, mert szerinte ez az egészséges. Mondtam neki, hogy a Beatlestől kezdve már csak a csökött agyú, és származásuk korlátaival megvert hímneműek vagdostatják fejükön a szőrzetüket. A Pireusz gyermeki jobb az egész popkatyvasznál, legyintett Kocsis Laci.

Balatonfüredről járt be naponta vonattal, és akkor még nem lobogott Rita Pavone a mozdony elejére tapadva a szélben. Három évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a fejemhez kapjak; én húsz perc vonatútra voltam abban a középiskolai udvarban a gyerekkoromtól, és eszembe sem jutott, hogy bejárjak onnan, ahol az otthonom van. Albérleteztem, miután fél év alatt beledöglöttem a kollégiumba.

Igaz, a gyerekkoromban nem volt villany, de a petróleumlámpa illata el tudott varázsolni. Amikor elfújtad felszállt a füst. A sötétben nem látszott, hogy fehér vagy milyen. Semmi pápa. Csak az illata, de az nagyon.

Kocsis Laci állandóan előhozakodott a filozófiai rendszerével. Kiterjedt filozófiai rendszerbe burkolózott, így védte magát a korai felkelésektől és a vonatozás unalmától. Minden nő kurva, beleértve az anyámat is, mondta. Ez tartotta az egyik alaptézisének, és ezt még megvitatásra való, lényeges alapvetésnek is tekintettük mindketten. Gyerekcipőben botladozott bennünk az idő. Én fülig szerelmes voltam egy gyapjúpulóverbe, amelynek hamvas szürkéje alatt egy közgázos lány melle épp fejlődésének utolsó stádiumához ért. Nem értettem egyet Kocsis Laci nézeteivel. Igaz, harminc évvel későbben se, mert nyilván valami gáz lehetett az agyammal, vagy addigra túl nagy mintát vettem a szabadság ajánlataiból, esetleg egyenesen magamból. Ha túl nagy mintát vettem, akkor is valami nagy gáz lehetett az agyammal.

Kocsis Lacitól kizárólag Stanislaw Lem-et fogadtam el – eszmeileg. Lem sorra megjelenő könyveit az antikváriumban vásároltam, éjjel a hálóban olvastam, ahol harmincnégyen fingottak, csikorgatták fogukat, és horkoltak felváltva. A takaró alatt olvastam zseblámpával, csak a fulladás előtti pillanatban hagyva abba az olvasást és a takaró alatti életet.

Grófnak hívták a szobafőnököt, és Győrfinek a helyettesét. Hiába töprengtem, nem tudtam megfejteni, hogy van-e ennek valami jelentősége.

Borzasztó lábszag terjengett a takarón kívül, és a gátlástalanabbak még elalvás előtt kiverték a farkukat, a sunyibbak csak első álmukból riadva, nem is tudom, lehet, hogy csak kivártak alvást színlelve, és azután láttak hozzá. Amikor azt hitték, hogy már mindenki elment és álmodik. Az ágysodronyok azonban állandóan mozgásban voltak.

A Riadó a naprendszerben volt a kedvencem, ez egy sci-fi antológia, de mint minden egyéb vételemet, ezt is visszavittem az antikváriumba, hogy újabb olvasnivalóhoz jussak az árából. Negyven évvel később visszavásároltam a Riadó a naprendszerben című sci-fi válogatást, mint kamaszkorom mérföldkövét egy másik antikváriumban. Csak az illata hiányzott, de nem is próbálkoztam sokáig azzal, hogy felidézzem.

Adás van!

Négy válogatáslista meglehetősen egyszerűen összehozható, kivétel nélkül mindegyik darab megvan cédén. Az ötödik tele ritkaságokkal, hiányzik a fele, de a világ raktáraiban nem hiányzik egyiknek sem a fele. Fenébe a civilizációval!

Az utolsó kívánság Pimpától való. „Augusztusban születésnap, teljes kiterjedés. Szeretném rekonstruálni 1965. augusztusát. Konkrétan 1965. augusztus 14-ét minden díszletével és az elme megszállásával a lakásomban. A hangok hangjait, képek képeit szeretném alfától-omegáig. Ez lenne a te hozzájárulásod. Légy jó kicsit hozzám! Pimpa.”

Szerintem Luxi ezeket akkor hozta, amikor a Feltámadás Éjszakáját játszottam Sedóztól jövet. Jut eszembe, Som hazatalált-e már? Amióta elvált, az időhöz kapcsolódó kötelezettségek megszűntek számára. Felhagyott a jövőbelátással, kielégítette a jelen.

Ha mégis idebent szorong ez a macska, akkor valahová egészen biztosan elhelyezi ajándékait. Odaszarik, vizel, odaokád, ahová a legkevésbé szeretném. – Murci! Legyen inkább Murci.

Mit akarhat megtalálni ez a tökfej 65-ben? A napsütést? A Csermanek Szószt? Naivitániát? A pimaszul jó karban lévő testét? Ottfelejtett valamit az Augusztus utca 14-ben, kirántotta a zsebéből, s azt reméli, hogy ott hever még mindig a járdán? Be akar jutni a Közös Ribancba a Magyar Gulyással?

Legjobb lenne besétálni a 65-ös körzetbe, beleolvadva egy feledékeny őgyelgésbe, aztán amit a mágnesünk magához vonz, kicsempészni belőle.

Mióta keringek itt magam körül ebben a lakásban?

Saját műholdamra néz az ablakom, szatelit csekély programhibával.

Nyomogatni kezdtem a billentyűket minden különösebb cél nélkül. Elkalandoztam a felkínált zagyvalékok egyikében, már egy bazársoron jártam, amikor megtaláltam valamit.
Elnémítottam Patti Smith-t, és bekapcsoltam a rádiót.

Ott álltam, néhány évvel a Szabad Európa Rádió magyar adásának megszűnte után a rádióm előtt, esztelen szomorúsággal, egy csőd kellős közepén, felkavart aggyal, pénztelenül és imbolyogva. Nem kapcsoltam villanyt, csak a skálaizzó sárga fénye világított. Mindenem hiányzott, és még talán annál is több valamivel. Átkapcsoltam középhullámra, és hallgattam a sustorgását. Lassan tekertem hátrafelé a keresőt. München – Zagreb – Dresden. Monte Carlo. A keserűség viasza csordogálni kezdett rólam, gyertyám fénye a falakra vetítette megcsalatásom pillanatait. Hogyan kefél életem nagy szerelme egy idegennel. Szerelmem árnya egy idegen árnyával. A Radio Luxembourg helyén állapodott meg a kereső, és hagytam, hogy zsibongjon, hullámozzon, suhogjon ennek a megszűnt állomásnak a helye. Hallgattam a kiterjedt üresség zajait, a helyet, amelyet az idegen hagyott a kedvesem helyén, miután eleget kefélt vele, és aztán elküldte, mondván, eljött az olajcsere ideje. Évek óta nem jutott eszembe, hogy szükségem lenne rá. Hogy szükségem lenne a Luxembourg Rádióra. Idejét múlta, kiment a divatból, túllépett rajta a technika és a kereskedelem.

És örökdinnyét álmodom, hallom vonatok zaját, nincs jelentőségük a hajdani ábrándoknak, de nélkülük mit érne később a semmi?

Ezt nem a bazársoron találtam, hanem magamban, és odatekertem a keresőt, ahol 1984-ben tartottak utoljára zárórát. Closing Time, Radio Luxembourg. Csak most nem imbolyogtam, nem olvadt rólam patakokban a viasz, nem lovagolt rajtam a bánat, hanem eszembe jutott valami. Csupán azt akartam ellenőrizni, hogy nem települt-e új lakó a 208 méterre, az 1440 kilohertzre. Nem. Akkor rendben is lennénk. Kezdődjék az alapozás.

Beírtam a gépbe, hogy Radio Luxembourg, több száz találat köszönt vissza. Megérzésből a Dick Offringa: R.L.: Your Station Of The Stars The Great 208 – ra léptem, és nyertem. Testes anyag bukkant elő. Nosza, nézzük csak! Szignálok, fotók, hanganyagok. Kitapétázom Pimpa lakásának minden légköbméterét belőle! És akkor hol vannak még a 65-ös körzet butikjai, a portálok, plakátok, lődörgő utcai polgárok! Három slágerlistát is találtam, köztük az augusztus elsejeit, amelyik a New Musical Express 4-én megjelenő számában lesz majd. Akkor, 1965-ben. Pompás, augusztus tizennégyre ez is megteszi. Kinyomtattam a listát, felrajzszögeztem a falra szemmagasságban, s koncentrálni kezdtem.

Kinyitottam a második sört, s leküldtem a felét. Néztem a listát, rá összpontosítottam, akár egy gyakorlott jógi, vagy mi a szar. Ezt láttam magam előtt:

Top Twenty

Presented by Barry Alldis

Sunday, 1 August 1965; between 23.00 and 24.00 hours.

 1. Help!                           Beatles           (Parlophone)

 2. You've got your troubles        Fortunes          (Decca)

 3. We gotta get out of this place  Animals           (Columbia)

 4. Mr.Tambourine man               Byrds             (CBS)

 5. Catches if you can              Dave Clark Five   (Columbia)

 6. Tossing and turning             Ivy League        (Piccadilly)

 7. There but for fortune           Joan Baez         (Fontana)

 8. Heart full of soul              Yardbirds         (Columbia)

 9. With these hands                Tom Jones         (Decca)

10. Wooly Bully                     Sam the Sham      (MGM)

11. In the middle of nowhere        Dusty Springfield (Philips)

12. Summer nights                   Marian Faithfull  (Decca)

13. Everyone's gone to the moon     Jonathan King     (Decca)

14. He's got no love                Searchers         (Pye)

15. In thoughts of you              Billy Fury        (Decca)

16. Zorba's dance                   Marcello Minerbi  (Durium)

17. A walk in the black forest      Horst Jankowski   (Mercury)

18. Too many rivers                 Brenda Lee        (Brunswick)

19. Say you're my girl              Roy Orbison       (London)

20. I'm alive                       Hollies           (Parlophone)

New Musical Express (Wednesday, 4 August 1965).

Eltelt némi idő, de rátaláltam a megoldásra. Szalagra fogom rögzíteni, nem azért, mert egyszerűbb, mint cédére, hanem stílszerűbb. Jobban illik hatvanöthöz, talán majd egy M8-as (a MIG) is előkerül addigra, amikorra kell. Volt egy UHER ROYAL orsós magnóm, tele tettvággyal. Régen használtam. Beállítottam, s lehívtam az anyagot.

Amikor felhangzott a szignál, hiába tudtam, mi következik, mégis furán éreztem magamat. Nem stúdiós archív felvételbe botlottam, hanem az adás fadinges, középhullámos változatába. Úgy, ahogyan azt akkor valaki, valahol felvette. Hallottam a kedvesem hangját megismerkedésünk első éveiből. Húztam vissza hatvanötbe, a magnó forgott, a mutatói lengtek, eszem ágában sem volt ellenállni. Utazzunk együtt, ez jót ígér, döfködte belülről mellével a Benczur két géppapír méretű képernyőjét Felföldi Anikó egy vadonatúj Vitray szórakoztató műsor átiratban, miközben ezt énekelte. Van-e remekebb, mint egy utazásra menni teveled? Vár a messzi tájak éjén az új élmény, s a szívem mélyén tüzel a láz! Utazzunk együtt, ez jót ígér, száz szépség vár, van-e remekebb, még a napsugár is szebben integet.

Jajanyám –

Nagyon megfogtak azok a döfködések, ha nem is akkor láttam őket, hanem később. Most magamat láttam, amint nézem a Benczurt, és elképzelni sem tudok olyan nőnemű lényt, akit kikergetnék az ágyamból.

Leöntöttem a maradék sör második felét, hoztam egy újabb dobozt, aztán hanyatt dobtam magam az ágyon, ahogyan hatvanötben.

Szinte ugyanazon pillanatban a leégő árvaház hangja keveredett a harmadik helyen álló Eric Burdonéhez. Szinte ugyanazon pillanatban fel is pattantam. A kölyökmacska értetlen tekintettel méregetett a párnámról. – Murci! A ménkű essen beléd!