Faludi Ádám

A hosszú bájtok éjszakája (ó egek, ez nem egy ország véletlenül?) hajnal három körül ért véget, Luxi beszállt a taxiba, vége a hosszú bájtok éjszakájának, mondtam neki, ne cseszd el a kedvemet ilyen baromsággal, mást se hallani a hírekben, aztán mindenki tudja, hogy kamu az egész, mordult vissza, bevágta a Dacia ajtaját, s otthagyott.

Bezártam a kaput s megálltam a körtefa mellett.

Megérintettem a kérgét: waka-jawaka, jawaka-waka – olvasta rám a sámán. Zappául beszélt. Ez a waka-jawaka, jawaka-waka körülbelül annyit tett, hogy ne vizelj a csizmámba, mert ocsmány tőzsdeügynökké változol. Egy bőrhajú, puha brókerré. Zappa-sámán lefűrészelt szárú gumicsizmát viselt mindkét földből kiálló gyökerén.

Zappa de doo dah

Frank Zappát úgy ismertem, meg, hogy az Ország-Világ elköszönő oldalán a Heted 7- rovat ravatalozójában találkoztam Don Van Vliet- vel.

A tengerpart homokos fövenyén állt, naná, hogy cilinderrel a fején, és az akkori időszámítás szerint hihetetlenül hosszú hajat viselt. Hatvannégyben lehetett, itt nálunk a fijúezvagylány? járta, a fejletlen gombafej láttán is. Gombafejnek a Beatles korai hajviseletét nevezték, hogy miért? Az újságírói leleményt sejtem a háttérben meghúzódni.

Don Van Vliet többek között arról volt nevezetes, hogy pár évvel korábban zenekart alapított, s mint hírlett, mindenkivel szerződést kötött, akinek csak tollat látott a kezében. Így ám! Ezek a szerződések a legkülönfélébb előnyös lehetőségek tömegét tartalmazták, csupán egyetlen dologban hasonlítottak egymásra. Don Van Vliet egy vasat sem kapott, és nem készíthetett lemezfelvételt. Meg sem közelíthette a lemezstúdiókat, mert tilosban őgyelgésért nyomban súlyos büntetést róttak ki rá. Nem volt egy nudli alak.

Don Van Vliet Frank Zappával járt középiskolába, amit sosem fejezett be, mert végzős korában sofőr apja infarktust kapott, s ő ült helyébe a (teherautó) kormány mögé. „Óh, mily szép a nagy ökörszív!” dúdolgatta Alan nevezetű nagybácsikája kedvenc dalocskájának kedvenc sorát, a mellékhelyiség ajtaját tárva hagyva vizelés közben. Don Van Vliet ebből a dúdolásból lett Ökörszív, azaz Beefheart. Zenekarát Captain Beefheart Magic Band-nek hívták.

Végül is fantasztikus lemezeket készített, beszállt a showbizniszbe, olyan fickók istenítették és csodálták, mint például én. Épp ezért Beefheart, amikor sikereinek csúcsán járt, egyetlen bevásárlószatyorban vihette magával bárhová minden földi vagyonát. Művészeti- és, verseskönyveit meg egy szopránszaxofont, ahogy hírlik.

Így ismertem meg Frank Zappát, amikor még nem láttam, nem hallottam és nem tudtam róla semmit. Körüllengte cilinderes cimboráját a fövenyen.

Ország-Világ Hátulja

Az Ország-Világ egy színes, konyhaszintű lap volt, amelyik eltűnt az idő nyomában. Sosem olvastam a cikkeit, egyszer-kétszer átlapoztam, és ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy többször ezt véletlenül se tegyem. Akik a Nők Lapját járatták, rendszerint az Ország-Világot is járatták, ha az anyagi helyzetük megengedte. A Nők Lapja és az Ország Világ pedig velük járatta a közmegegyezés keringőjét, lám ilyen a világ túlsó oldala, ilyen a domborzata, ilyenek a vizei, és az engedéllyel megismerhető felszíne. A Nők Lapja például azt sugallta, hogy az akkori lányok úgy tudnak főzni, mint az anyjuk. A mostani inkább tapsikálgat; a mai lányok úgy tudnak inni, mint az apjuk. Mutatunk neked pár példát a sikerlistáról.

Az Ország-Világ hátsó borítóján (ó hátország, ó hátország!), a Heted 7 címszó alatt a kis színesek. Képek, képaláírással. Szellemesnek gondolt, olykor otromba és tévedésekkel dúsított butaságok. Háziasszonyoknak, s megfáradt bányavégzett férjuraknak. Itt láttam először a Rolling Stonest is Beefheart kapitányt követően.

Hetedikes voltam, túl a mozivászon kijáraton, túl a Fürge Gonzáleszen, és a Tiszta szívvel egyetlen passzusa sem volt érvényes még rám. A Tiszta szívvel az a József Attila költemény, amelyiknek az első versszakát a korábbiakkal ellentétben most már tiszta szívvel citálhatnám rám vonatkoztatható valóságtartalma miatt, de nem citálom.

Padtársam konyhájában a fali polcon álló Orion, a Jelentős Tudású Csöves Világvevő Rádió alatti kisasztalon feküdt a heti aktuális sajtóválaszték. Legfelül az Ország-Világ, hátlapján a Heted 7 rovattal. Dermedten bámultam a jobb alsó képre. A szöveget nem is láttam, csak Brian Jonest vigyorra húzott szájjal, szalmaboglya hajával. Háttérben (Magyarországon először, hölgyeim és uraim!) a fél Rolling Stones, az akkori ízlés szerint igen rút figurák. Fijúezvagylány? Atya. Úr. Isten. Mit szól ehhez Koós János és a Kék Csillag zenekar? A Harmónia Lokál?

Az addigi szokásosnál jóval nagyobb a hajuk, az úgynevezett gombafej már a múlt. Pengével kivágtam a képet, különösen Brian Jonest vágtam ki, és módfelett sajnáltam, hogy Captain Beefheart-al nem tettem ugyanezt. Akkor még engem is elrettentett a látvány. Don Van Vliet látványa cilinderben. Azt hittem vicc, azt hittem maszk, maskara, otromba tréfa Heted 7 szinten, gúnynak szánt blöff az éledni kezdő éledező kárára. Így lett a tengerparti fövenyen ácsorgó figurából A6-os méretűre vágott budipapír padtársamék udvarsarki düledezőjében.

És? Jelent ez valamit?

Halljál még

A csillagokra néztem, egy égszerész vizsgálta a csillagokat, de semmi számottevő nem történt velük, amit leszedtem, menten kihunyt, a többi tovább hunyorgott a helyén, gondolom, próbáltak észrevenni, de nagyon parányi voltam. Lehet, hogy nem is engem kerestek.

Tágas éjszaka, telve hangokkal, kutyaüzenetek, ismeretlen eredetű neszek mindenfelől, nevezzük tartalmas csendnek, a hajnali csend hangjainak, nevezzük Huszadik Vencelnek, aztán alvás. A nyitott konyhaajtóból a sárga lámpafény kifelé igyekezve a lábam elé hever, igen halovány igyekezet, a sötétséggel szemben nem sok az esélye, beleveszik, elnyomja a sűrű kékes-fekete sötét. A kékes-fekete fény. Messze még a hajnal, három óra húsz, elkerül az álom, az ágyam visszahúz. Egy óda Billy Joe-hoz. Illatos grill-girl. Csillagok, ne ragyogjatok! Kexet hallok. Elszáll egy hajó a szélben a kor, az akkor déenesével a kút felett. Hallottál már Kexet? Halljál még. A Kex egy rockdíler csemege volt, amikor voltál, de még nem éltél, egy magyar életmódjavallat, hiába nevezték őket zenekarnak, meg együttesnek, nem illett rájuk a hacuka. Lehetőség, esély; Kex van a fejemben, Kex. Legyen neked is, jobb, mint a pozdorja, hirdette a rockdíler minden úton, és minden útfélén.

Megfékezhetetlen parányok, különös cafatok és cafatkák úszkálnak a fejemben, olyan formán, ahogyan a víz alatt felrobbantott hűtőszekrény tartalma a Zabriskie Pointban. A Zabriskie Point az a film, amelyiket elég, ha egyszer megnézel, mielőtt meghalnál. Ha soha nem akarsz meghalni, akkor is jól teszed, ha megnézed egyszer. Sosem lehet tudni.

A számítógép millió és millió Eniac tudásával sustorgott az asztalon, amikor bementem, hogy lefeküdjek.

Eniac

Electronic Numeral Integrator And Calculator. Angolul terjed az élvilág. Eniaculáció.

Épp egy napraforgó táblán haladtam keresztül, amikor különös borzongás állított meg. Eniac, Eniac, libbentette meg a sárga szirmokat valami enyhe fuvalom. Az Eniac az első számítógépre emlékeztető tárgy neve. Vele megnyílt az út adataim feldolgozása előtt. Kezdhettek engem is kiszámolni. Csak akkor még nem tudtam. Fácánfészket szerettem volna találni.

– Nem is kellett volna ekkora, de nem bírtam ezeket a világbajnok paneleket kallódni hagyni, nyomogatta a billentyűket Luxi. – Én sem tudtam, mire képes némelyik darab, ilyen talán csak a jóistennek, esetleg a NASA-nak lehet, vagy Billy Gatyesznek a világ tetején, bánj vele kellő tisztelettel, mert különben lenyel keresztben, feldolgoz, digitalizál, kiszámol, mielőtt észrevennéd. Akár stúdiót, lemezkiadót is csinálhatunk, mondta Luxi, legyen Szoba Kiadó a neve, javasoltam, hát ez egyáltalán nem hülyeség, válaszolta miközben combját markolászva feltápászkodott. Szerezhetnél valami sámlit, hokedlit, hintaszéket, függőágyat, a guggolás már fáraszt, közölte, majd ha a kukkolás is fáraszt, visszatérhetünk erre a kérdésre, válaszoltam.

Az Eniac akkora volt, hogy ez itt számtalanszor belefért volna, aztán annyit sem tudott, mint ennek egyetlen porcikája, annyit sem, mint egy zsebszámológép. Ötvenhárom év alatt ide jutottunk, én nem jutottam sehová, de már nem is akarok, mondtam, s kinyitottam a szobaajtót, mert Luxi cikornyásat szellentett, tudtad, hogy tíz méterre a víz alatt már képtelenség fingani, kérdezte, csak kihasználom a lehetőséget, amíg a felszínen vagyok.

Képtelen leszek elaludni, gondoltam, kikapcsoltam a gépet, bontottam még egy sört, és előkerestem az Ode to Billie Joe-t, Bobbie Gentrytől. Beállítottam végtelenítettre, rágyújtottam, s ledőltem az ágyra.

Nem tudom, mi ütött belém

Nem tudom, mi ütött belém, hatkor friss voltam, megmagyarázhatatlanul víg, mint az a vadgalamb, amelyik beszállt Bobbie Gentry mellé kórusnak. Az ablak alatt búgott, Brenda Lee Kettő, fátyolos, meg-megcsukló hang, nem udvari galamb, még sosem hallottam. „A szélfésű lassan járkált a lombok között, az erdő hol jobbra, hol balra döntötte fejét, és felhőfoszlányos kék tükrében az arcát nézte”, az alvás végszavaként ez ismétlődött bennem, ahogyan az Ode to Billie Joe a Philipsben. Áramtalanítottam álmaim generátorával együtt.

Befaltam a sonkaszelet maradékát, kirohantam a ház végében állomásozó UFO-hoz, aláálltam, és addig zuhanyoztam, amíg a tartály ki nem ürült. Tegnap nem töltöttem fel, majd délután, ha el nem feledem.

A rockdíler mást sem tesz, csak él és visszaveri a visszaverésre valót. Kár rá a címke, hívhatnánk nem rendeltetésszerűen működő parabola antennának is, egyszerű bajgyűlölőnek, empéhármas ügynöknek, akár néven is nevezhetnénk, akkor sem történne semmi említésre méltó. Az elfelejtett tartályok kiürülnének.

Egy bizalmatlan kutya oson az utcán szájkosárral megállás nélkül, a szájkosarat csak a gazdája veheti le róla, másnak ezt képtelen megengedni, mert így rögzült az agyában, belémaródott az emlékezetébe, a kód másképpen nem oldható, csak oson, oson, keresi azt a embert, aki lecsatolhatja róla ezt a rettenetet, amitől se enni, se inni nem tud, csak keresni és keresni megállás nélkül.

Majd délután mosni is kell, alig találtam elfogadható inget. Percekig turkáltam a tévés dobozban, a rövidujjú Marlborough látszott a legkevésbé megviseltnek, befújtam Malizia dezodorral, aztán kiakasztottam a konyhaablak előtti drótra napkezelésre. A napfény csodákra képes. Egy Ismeretlen Liza többet érdemel. Egy Ismeretlen Liza csodákra képes.

A trapéz szárú Mustangot is kiakasztottam az ing mellé, aztán irány Sutyek úr.

„Sirálylány! Nagyon nehéz dolog meghalni. Tegnap is annyi gondom akadt ezzel a dologgal. A napórát venném példának, mint egy slágerszöveg gyártó ember. A napóra csak a napos órákat számolja, mondanám például. Szeretem, ha így szembenézel tizenhat évesen, és jól kinevetsz. Mennyország, Bevándorlási Hivatal! Az ékszereket, tört aranyat. drágaköveket a bal oldali dobozba tegye, kést, ollót, pisztolyt, vállról indítható tavaszt a jobb oldaliba!”

A drága, kicsi Brenda Lee

Vénhangú csitri robog az országúton egy sportkocsiban, Ford Mustang? Firebird? Túl gyors, annyi bizonyos. Sárga selyemsál lobog a nyakában, a Yamballayát énekli, aztán totálkárosra töri a kocsit annak a szemem láttára kiszáradó erecskének a közelében, ahol éppen Pusztrángot és Nyakhalat szeretnék fogni egy két elemből álló bambusz horgászbottal.

Little Miss Dynamite tizennégy éves, amikor az Olympiában elnézést kér, hogy megzavarta a világ nyugalmát. Nem tehetek arról, hogy ennyi idős vagyok. I’m sorry. Ez a dal, amelyik arról szól, hogy nem tehetek róla. A törvénytisztelő helyi szervezők és maffiózók nem akarják színpadra engedni, mert túl fiatal még a szerelemre, de a menedzsere felvilágosítja a tudatlan franciákat, hogy csak marketing szempontból tizennégy a leányzó, amúgy pedig valójában harminc is elmúlt, csupán amerikai törpe. Ugorjuk át a seprűnyelet, javasolja a szervezőknek.

Brenda nashville-i háza porrá ég, Miss (Little) Dynamite berohan a lángoló épületbe, hogy kimentse igazi, élő pudliját, de néhány töltete a hőtől működésbe lép, s ettől egy időre lerobban. 65 táján hallani utószor ezt a füstös hangot, amelyet a taknya-nyála összefolyt típusú noszti fiúk még harminc évvel később is sírva idéznek fel, mielőtt homlokuk a kocsmaasztalra koppanna. Ő volt Brenda Lee.

A Pusztráng, pedig a sík, szikes vidékek emberkéz alkotta csatornáinak gyönyörűséges hala, amelyik főzve, rántva és sütve egyaránt alkalmatlan emberi fogyasztásra. A Nyakhal szintúgy. Ezzel szemben mindkettő horgászata a kamaszkor teljes élvezetének nélkülözhetetlen eleme.

Marhafartő mondat

Sutyek úr épp az itatókba töltögette a vizet, melós ruha, borotvált ábrázat, kék kötény.

– Hát ez hamar ment! – mért végig tetőtől talpig.

– A galamblevesnek hála, no meg az utánpótlási vonalaknak.

– Egyszer annyi murcit ittam, hogy a földet ettem a babsorok között. Mindenáron fel akartam ásni a kertet, mert úgy beindultam, őszi purgálás aranyat ér, nosza, csapjunk bele! De egyre csak pofára estem, aztán már fel sem bírtam állni, harapdáltam a földet, haraptam, ahol értem, életem legfinomabb francia krémesének ízét éreztem a számban. Az én drága anyuskám, az én Gizellám talált rám a mennyei cukrászdámban, valahogyan bevonszolt az ágyra, ráhempergetett, és fél napig várt, míg végre ki bírtam nyitni a szememet. Rettentő kínokat éreztem! Rettentőeket! Akkor az én anyuskám megtöltötte a cuclisüveget meleg, átszűrt marhafartő levessel, aztán belém csepegtette, a karjában tartotta a fejemet, mint egy kis babáét, gügyögött is nekem, amitől egészen észhez tértem, és másnap kutya bajom nem volt. Akkor vettük a cuclisüvegeket, amikor a Kesét ellés után le kellett vágni, mert betegséget kapott, és itt maradt tizenkét malaca. Azokat etettük az első napokban velük, nyolc életben is maradt. Aztán milyen jól jött az a cuclisüveg, amikor úgy berúgtam a murcitól, mint a disznó. De én imádom a murcit, minden őszön elintézem magamat vele, de földet, azt csak egyszer ettem. A murci kitisztítja az ember testét, teljesen felújítja, jobb, mint bármilyen orvosi kúra – tette le a csüccsös kannát Sutyek úr a barackfa mellett.

– Hétkor itt a Vésey Miska, te is jöhetnél segíteni, megdrótozzuk a Kázmért, mert nem bír magával, naponta feltúrja az ólat. Ketten lefogjuk, a Miska meg érti a dolgát, megleszünk egy pillanat alatt. Eddig nem volt ezzel a hülyével semmi baj, de három hete, minden áldott nap felforgat mindent. Keresi az aranyeret, vagy mi.

– Ha ezt tudnák Brüsszelben! Megdrótozni egy disznó orrát az EU előszobájában!

– Ez még semmi, de moslékkal etetem és nem veszek neki műanyag játékokat sem. A kacsákat meg kézzel tömöm, és olyan szűk helyen tartom őket a tömőben, hogy a végén teljesen megtöltik!

– Na, már csak ideig-óráig, új világ jön. Tartós félelemben tartani még galambot sem lehet. Röptében, szerelmi életében akadályozni? Még mit nem!

– Aztán majd valaki megnézi, hogy mit csinálok? Bekéredzkedik az udvaromba, és belepofázik a dolgomba? Eltöröm rajta a gereblyenyelet.

Vésey Miska értette a dolgát, Kázmér rettenetesen sivalkodott, de nem tudott bennünket levetni a hátáról, a dróthurkot pedig hamarost rögzítette Miska fogója. – A rohadt életbe – mondta Kázmér szeme, amikor hitetlenkedve és némán állt az ól közepén. – Ha lenne telefonom, nem úsznátok meg szárazon – rázta meg néhányszor a fejét, hátha kiakad orrából a hurok.

Ott koccintottunk a bürokrácia feletti győzelemre az óldeszkákra könyökölve.

– Mondtam, hogy ne turkálj, mert megdrótoztatlak, de nem hallgattál rám – mondta Sutyek úr a renitens disznónak.

– Anyád – röffent egyet Kázmér, aztán megfordult, s szuszogni kezdett, a friss szalmában keresgélve gyógyír után.

Újabb fürdést kellett beiktatnom a drótozás közjáték miatt, éppenséggel lavórban, de fél tízkor rendben lévőnek ítéltem meg mindent. Sutyek úr áldomáspálinkája kívánt egy kis sört, a sör egy kis rágót, fogtam a telefonokat, s indultam a Tündébe. Inkognitóban. Se szakáll, se North Pole trikó, se ifjúság. Napszemüveget is vettem, hogy végérvényesen felismerhetetlenné tegyem magamat. – Olyan nagy marha vagy – közölte velem tegnap Luxi, amikor elmondtam a mobiltalálkámat – húszért eladtam volna, át tudom alakítani minden gond nélkül. Vagy felvet a pénz? Szőke Anni a főiskolán hallgatott. – Majd meglátjuk holnap – válaszoltam Luxinak.