– Tudod, mi hiányzik ebből a világból? – emelte fel mutatóujját Pimpa, majd az unicumos pohár talpához közelítette, és lassan tologatni kezdte rajta. – John Lennon hangja.

– El Condor Plaza – válaszoltam olyan arckifejezéssel, mintha éppen a Bibliát dedikálnám az Ünnepi Könyvhéten.

Pimpa nem tartozott a noszti fiúk közé, de hibádzott nála valami. A Szélkakasban akadtam rá, amikor ismételten egy igen bonyolult, hazafelé vezető (szárazföldi) út terveit szövögettem magamban, miután távoztam a Bermudából. Belecsusszantam az akváriumba, de zavarni kezdtek az uszadékok, ezért hagytam inkább, hogy az áramlat besodorjon a Szélkakasba. Pimpa ott kornyadozott a pult előtti bárszéken, és küldözgette magába a rövideket a díszkísérőkkel. Luxi és ő ragadt meg ebben a városban a középiskola végeztével az osztályunkból, a többieket elfújta a szél. A szépséges Scarlett O’Harák nem sokra mentek a tudományukkal.

Az emlékszel még javarészt hiányzott Pimpa szófordulat tárolójából, habár ő mindenképpen határeset, nemrég tett egy teljes fordulatot, és gőzerővel igyekezett visszafelé elmulasztott ifjúságába, mintha ottfelejtette volna az esernyőjét a hatvanas évek kalaptartójára akasztva. Szóval ő határeset, bizonytalan múlttal és nem kívánt jövővel, de a nosztalgiát éppúgy nem ismerte, mint a hétköznapok egyéb kézenfekvő és közismert kínálatát. Ismerőseink között viszont alig akadt olyan, aki ne ezzel kezdte volna, ha véletlenül összefutottunk.

– Emlékszel még?

Nem emlékezem. A noszti fiúk emlékeznek. A Nosztalgikus Fiúk, akiknek saját nosztalgiaműsoruk van. Maradjunk ennyiben címmel nosztalgiakoncertek régi kultúrházakban, régi lányok maradványaival. A nosztalgikusok nem kifejezetten hülyék, csak önmaguk számára is észrevétlenül olyanokká alakulnak az idő múltával, amilyenek soha nem akartak lenni. Elfoglalják azok helyét, akik épp az olyan fickóktól tiltották őket, mint amilyenek maguk is voltak nem is olyan régen. Amikor még élő adásban játszottak, és nem felvételről ismételték magukat. Nem túl bonyolult ez? Nem. Ez egy ősidőktől fogva létező gyakorlat. – Mindjárt kihalok – csapott dühödten térdére Neanderlvölgyi Előd. – Piszok hideg van, ezek az idegenek meg dárdával köszönnek, hová tűntek a Régi Szép Idők?

A memóriám rossz, de feledékeny nem vagyok.

Ki kellett bújnom a cipőmből, belefőtt a lábam.

Ahogy ott ültem Pimpa mellett, szemembe ötlött a pultos gyűrött bőrmellénye.

– Egy kétsávos Grundig magnóval vettük fel az első lemezt 1964 elején. Tojástartó dobozokkal tapétázott kisebb helyiség, a Grundig a falon lógott, hogy valamelyest a stúdió látszatát keltsük. Tíz nap kellett hozzá, jól szórakoztunk, a lemez áprilisban megjelent és elfogyott belőle százezer példány. Talán több is. Nem mi voltunk röhejesek, hanem a nagy stúdiók a munkaköpenyes alkalmazottaikkal – mesélte rekedt hangon a gyűrött bőrmellény. – Rég láttalak, úgy nézel ki, mint egy gyűrött bőrmellény – mondtam Keith Richardsnak. – A sok használattól – felelte vigyorogva, miközben a mennyezet felé fújta a füstöt a pultossal együtt.

Egyedül egyérintőzni

Valójában 62-ben lettem rockdíler, csak nem találtam hozzá ezt a kifejezést. Igaz, nem is kerestem, mert nem volt rá okom, meg hát akkor még nem is létezett.

Trónoltam az öröklétre tervezett termemben, az Én és a Többi Ember cirkuszában. Egy nyílegyenes utat láttam, amelyik a mennyországba vezet a temető közbeiktatásával. A jó emberek kizárólag ezt az utat ismerik, ezen haladnak, elképzelhetetlennek tartják, hogy létezhet más változat is. Ezt láttam, s úgy gondoltam, az én választékom is ebből az egyetlen lehetőségből áll, de a nyílegyenest végtelen sok kacskaringóval kiváltva akármeddig ellavírozhatok. Kihagyom a temetői feltételes megállót, mint újabb tag a halhatatlanok társaságában. Ebben tökéletesen biztos voltam. A tökéletes bizonytalanságban is tökéletesen biztos voltam. Kezdődjék hát a vakáció, rikkantotta a Biztos Úr, ahogyan a cirkusz porondmesteréhez illik.

A Szélkakasban nagyjából kétszer annyian izzadtak, mint amennyien beférhettek volna. Vagy csak duplán láttam. Nem találtam az öngyújtómat. Nem szerettem ott, ahonnan jöttem, nem szívesen mentem oda, ahová tartottam, mégis türelmetlenül néztem a kerékcserét, mondta Brecht amikor vécéről jövet elbillegett mögöttem a sliccét gombolgatva. Kezdett átnedvesedni a pólóm a mellem közepe táján. Gondolom a hátamon is, de azt nem láttam.

1962-ben, hatodikosként lettem rockdíler.

Addig azt sem tudtam, hogy ez a beosztás mi fán terem. A Mi fán terem? egy olyan könyv volt apám könyvespolcán, amelyik nem hagyott bennem mély nyomokat. A Hová kössem? hagyott bennem mély nyomokat. Jesch-Taraba: Hová kössem? Potyogtak a könnyeim a röhögéstől, amikor csak eszembe jutott ez a cím. Általában a legrosszabbkor kopogtatott be hozzám a két derék villamosmérnök ezzel a hamleti dilemmával: – Hová kössem? Azonnal lehajtottam fejemet a padra, és rimánkodtam, hogy tűnjenek el a fészkes fenébe, számtan óra van, észrevétlen szeretnék maradni. De ők csak: – Hová kössem? Hová kössem? A végzet hamarosan vállon veregetett. – Mi olyan vicces ebben a feladatban? Próbáltam másra gondolni, miközben felálltam, de Jesch és Taraba, akár két menő énekes a varietében, átszellemülten dalolta, hogy hová kössem. A tanárom nem hagyta annyiban. – Mi olyan vicces? Szeretnénk mi is nevetni, oszd meg velünk, mi olyan vicces?

– Hová kössem? – nyögtem ki nagy sokára, amikor levegőhöz jutottam.

Velem röhögött mindenki, harsogott az osztály, de csak engem küldtek ki a folyosóra. Majdnem minden óráról kiküldtek azokban a napokban, már be sem kellett vallanom, hogy mi olyan vicces, megszólalt a Sakál-vokál a teremben: – Hová kössem? Álltam a pad mellett, rázkódtam az ülepben katasztrofálisan túlméretezett posztó sínadrágomban, orrom már elérte felnőttkori méretét, ám a fejem fele volt a mostaninak, és hullott a könnyem. Gyötrelmes idők voltak. A két esztrádmérnök világoskék egyenöltönyben, egymásba karolva emelgette a lábát a színpadon, akár Sam & Dave a Soul Man közben, én meg mehettem a folyosóra.

Művük egyébként az elektromos szerelvények helyes bekötésének kézikönyve volt arról, hogy miként kell eljárni egy villanyszerelőnek, ha nem akar rázkódni tetőtől talpig villanysújtottan. Minden egyes útmutatást magyarázó ábrák tettek szemléletesebbé.

A folyosón lettem rockdíler.

Fogalmam sem volt arról, hogy mi az a rock, a díler jelentéséről nem is beszélve. Egyetlen dílerről nem hallottam akkor még. Az utcánk teljesen dílermentes volt, akárcsak az iskola, vagy a város. Az utcánkban talán csak a Dadogós lógott ki a sorból, de rá sem mondta senki, hogy díler, hanem azt, hogy részeges. Nekidőltem a folyosó falának, tíz múlt négy perccel, verebek ugráltak az udvarra néző ablak párkányán, odabent visszazökkent helyére az aktuális óra, amelynek eltávolítottak a fedélzetéről, egyedül egyérintőztem a tornaterem falánál fejben, és váratlanul azt mondtam magamban, hogy rockdíler. Így történt. Hamlet elhúzott, és lekerült a napirendről az a kérdés, hogy hová kössem. Írta: Hamburger Hammlet. (H.H-t a hippik körében találod a High Ashbury Streeten 1967 táján. Ott ül a gyékényen és San Francisco kifüstölésével foglalatoskodik.)

Az egyérintő olyan játék, amelyikben bármely helyzetből vissza kell tudnod adni a labdát, de csak egyszer érhetsz hozzá. Egyszer a fal, egyszer te. Ha nem a fal adja a másikat, akkor egy élő ember áll a helyében, azzal a feltett szándékkal, hogy jól kiszúrjon veled. Úgy passzolja feléd a labdát, hogy ne legyél képes visszaküldeni neki. Ez egyébként a világ alapképlete is egyben. Ha nyerni akarsz, jobbnak kell lenned a falnál. Szilárdabbnak mindenképpen.

Hogy mi a tartalma, a kiterjedése, a hossza és a szélessége az előttem tátongó vakációnak, nem tudtam megbecsülni, ezért tétovázás nélkül belevetettem magamat.

A Leendő Halottak Klubjába díszvendégként kerültem, tüntetően tündököltem, mint a Nagy Hoggarty Gyémánt, túlcsordultak még a belső tartalékaim is, de ez majdnem tíz évvel később történt.

Úgy lettem rockdíler, hogy életem első filmjének (Lázadás a Bountyn – Marlon Brando & Trevor Howard) végén felkapcsolták a nézőtéri villanyokat, és kimentem a moziból az utcára, de máshogyan.

A galambdúcból kirepültek az angyalok, felemelkedtek a világoskék mennyország irányába és a bárányfelhőket érintve az udvarunk felé kanyarodtak. Letelepedtek a kúpcserepekre és várták, hogy előbukkanjak. Meg sem fordult akkor a fejemben, hogy ez milyen jelentős pillanat. Hogy angyalok lesznek utóbb azok az angyali madarak. Hogy minden pillanat milyen jelentős onnan visszanézve, ahol már minden egy jelentéktelen sírban nyugszik, a november betonja megköt felette, a jeltelen ég szürkéje állandó, és csak éjszaka kel fel a nap.

Láttam már a Ne hagyd magad Pitkint, a Szórakozott professzort is, meg a Nyomok a hóban című bolgár partizánfilmet, amelyikben Mihajlov legyőz minden útjába akadó diverzánst, és fasiszta disznót, a Vadvízországot is, láttam a Hegyen völgyön kalandozó cimborákat; Pletykát, a tacskót és Fickót, a belevaló vizslát, de életem első filmje mégis a Lázadás a Bountyn lett.

Az Orosz csodát nem láttam. Az Orosz csoda két részes, monumentális mű az orosz csodáról. Állítólag pusztító erejű.

Egy vándor mozigépész mesélte, hogy valamelyik faluban élt egy öregasszony, aki mindig eljárt a heti egyszeri vetítésekre. Bármilyen filmet vitt vetíteni ez a mozigépész, az öregasszony beült a kultúrház termébe, és végignézte. Akkoriban az volt az előírás, hogy teljes érdektelenség esetén maradhat csak el az előadás. A teljes érdektelenség azt jelentette, hogy egyetlen néző sem kívánta megtekinteni a soron következő művet. Ez sokszor megesett, a mozigépész nagy örömére, mert a pénzét ugyanúgy megkapta, mint teltház esetén, de hozzá sem kellett nyúlnia az oldalkocsis motorkerékpárhoz, amelyen a mozi tartozékait fuvarozta. Felvette a pénzt, aztán mehetett haza. Az öregasszonyt abban a faluban azonban nem tudta rávenni, hogy ne szúrjon ki vele. Le kellett vetítenie az Orosz csodát, mert az öregasszony nem tágított. – Vettem jegyet, mindent tudni akarok! A következő négy óra az övé volt, csupán őt érdekelte az Orosz csoda. Hallgatta az orosz expandert – közismert nevén tangóharmonikát, zenész megközelítésben mellzongorát – búsongni, és odaadóan figyelt kétszer két órán át. A koйec felirat elhomályosultával letörölte könnyeit a zsebkendőjével, és közölte a vándor mozigépésszel, hogy hiába látott ennyi időn át ennyi embert, az ura nem volt közöttük. Pedig arra gondolt, hogy talán majd most megpillanthatja végre, mert a háború óta semmi hírt nem kapott felőle.

A Mindent tudni akarok szintén az orosz csodáról szólt, de más megközelítésben. Évekkel később vetítették az ifjúság okulására sorozatként. Nyomult a Sovietkong minden vonalon.

Én is kértem egy unicumot sörrel, de semmi ízét nem éreztem az unicumnak, lehet, nem is volt semmi íze, kértem egy másikat, mondván, hogy az előbbit írják a figyelmetlenség számlájára. A bőrmellény kisimult, és olyan képet vágott, akár egy pultos, aki nem ismeri a tréfát. Legyintenem kellett egy leszálló ágban lévő maffiózó módjára, hogy ne vegyenek véresen komolyan.

Amikor felkapcsolták a nézőtéri villanyokat, valami azt súgta, hogy a vásznon keresztül menjek ki az utcára. Utóbb beazonosítottam a hangot, nem is valami, hanem valaki súgta, hogy a Lázadás a Bountyn befejezésekor a vásznon keresztül a legildomosabb kisétálni az utcára. Ezért lett életem első filmje a Lázadás a Bountyn. A hang tulajdonosát Don Van Vlietnek hívták, aki már akkoriban is cilindert hordott, és a Captain Beefheart néven ácsorgott bokáig a Csendes-óceánban egy szaxofonnal, hogy eljátsszon valami naplemente színű hanghalmazt.

Az Ország-Világ hátsó borítóján érkezett Magyarországra, és a nadrágjának még akkor is nedves volt mindkét szára, amikor megismerkedtünk.

Olyan vidám

A vászon túloldalán befordultam balra, az első keresztutcába, amelyik a Hold Folyó nevet viselte, és csikorgó januári hó borította. A Hold folyót Danny Williams alakította, fagyállóval lehetett töltve, békésen csordogált, egyéb szerepet nem is szántak neki. Sejtelmem sem volt, ki lehet Danny Williams, de nem is érdekelt, s ezzel ma sem vagyok másként.

– Én a rockdíler lennék – köszöntöttem illendően, de csak csobogott tovább, rám sem hederített. Vettem egy rágót a Hold Folyó partján álló automatából, olyan magától értetődő mozdulattal, mintha naponta mást sem tennék, mint rágót vásárolnék a Hold Folyó partján egy automatából.

– Foghegyről venni – csörrent az automata. – Akár egy foghegyező a Zabhegyről – nyomta kezembe a kis kék csomagocskát. Miket beszél ez?

Talán húsz centiméter lehetett az a januári hó, középen letaposva, nem én érkeztem ide aznap legelőbb, ez jól látszott. Megálltam mindjárt az első kirakat előtt, és végigfutottam a könyvek címlapján.

Tulajdonképpen a 62-es januári Londonban jártam úti okmányok nélkül, de legálisan, mintha Nyíregyházán őgyelegnék, állapítottam meg. Nyíregyházán azonban se akkor, se később nem őgyelegtem. Még csak a közelébe sem jutottam, pedig bizonyára ott is láthattam volna valamilyen csodát. London, 1962; hát innen az a sok utcai furcsaság, így járhat az, aki a vásznon keresztül távozik a moziból. Csak ámultam, mintha Nyíregyházát látnám szélesvásznon.

Amado, Vargas Llosa, Cortazár, Szolzsenyicin, Burgess. Ilyen nevek virítottak a kirakatban sorakozó könyveken. A Mechanikus narancs, cím pillanatok alatt feldúlta a képzeletemet. Könnyű dolga volt, a hatvankettes képzeletemben hemzsegtek az olyan feldúlható dolgok, amelyeknek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Feleslegem volt az összes készletemből, meg sem fordult a fejemben, hogy lehetne, vagy lesz ez másként is. Hogy milyenek az angyalokkal repdeső pillanatok novemberben.

A könyvek mögött dekorációként egy ismerősnek látszó, keskeny bajuszú bokszoló képe függött. Europe Professional Champion – Papp László. Ez állt a kép alatt.

A bolt neve Rock-A-Hula-Baby volt, egy Elvis Presley film díszletdarabját akasztották az ajtó fölé, ezen tarkállott a Rock-A-Hula-Baby. Tátottam a számat. Homlokomat odanyomtam az üveghez (egyáltalán nem tartottam attól, hogy úgy járok, ahogyan Mick Jagger – erről majd később), kezemmel leárnyékoltam két oldalról a szememet, hogy bekukkanthassak az üzletbe. Cliff Richard és a Shadows játszotta odabent a The Young Ones-t a pénztárgép pultja előtt. Róluk sem tudtam sokat, egy villanyújsághoz hasonlító, futó fényfelirat tudatta velem, hogy kit látnak szemeim. A zenekari dobogó alján szaladt folyamatosan: Cliff Richard & The Shadows: The Young Ones. Minden hangot tökéletesen hallottam. A twistnek vége, annyi szent. Hozzáteszem, hogy a hátranyalt hajú társaság egyáltalán nem tetszett, begyakorolt koreográfia szerint egyszerre mozdultak jobbra, balra, le és föl. A Hová kössem? esztrád-duót juttatták eszembe. Másoltak és másolatoknak látszottak. Talán a dal vonzott valamelyest. Az ízléshiány szülőanyja az ismerethiány.

Nyomban elhatároztam, hogy minden utcába benézek, végigjárom, belélegzem minden utca minden részletét, aztán elmesélem a szünetekben az osztálytársaknak. – Minden egyes utca más hónap, más időjárás, más káprázat. A kereknyakú pulóver járja, madison-pulóver a neve. És ezt az egészet úgy ahogyan van Londonnak hívják.

Úgy lettem rockdíler, hogy a moziban felkapcsolódtak a villanyok. Aztán váratlanul a havas Hold folyó utcában is feloltotta valaki a villanyokat. Valaki kikapcsolta az utcámat. Ott ültem a Keleti Zónában egy osztályteremben, a Krasznaja Plósagyról kellett volna fogalmazást írnom, meg a sarlóról és a kalapácsról, de nem ment, a mozivászon túloldalát próbáltam bevésni ceruzaheggyel a padlapba, de az sem ment.

Adásliba

Egy gyufásdoboz méretű lovas kocsi jelent meg a bárpulton, makadám úton zörögtek a kerekei, a sötétbarna ló megrázta a sörényét, felemelte a farkát és szakaszosan fingott menet közben, a deres leszegett fejjel bandukolt mellette. Pimpa hangja egyre távolodott, majd beleveszett a kocsizörgésbe. A bakon ülő ismerős fiatal férfi lassan közeledett a tőle harminc év távolságban álló házhoz, amelyiknek padlását ellepték a darazsak. Tömegesen fészkeltek a cserepekről függő birodalmakban a fülledt, levegőtlen padláson. Amikor a bakon ülő ismerős férfi hazaért, rovarirtóval megtöltötte a permetezőgépet, s fél óra alatt lepermetezte az összes darázsvárat, darázsbirodalmat a feltüzesedett cserepek alatt.Alighogy elenyészett az utolsó zizzenés is a padlástérben, az orvos azt mondta, hogy: a férjed menthetetlen Mariska. De még jobb is, hogy az, mert csak egy magatehetetlen élőhalott lenne, amíg csak dobog a szíve, annyi mérget szívott be.

A lovaskocsi az unicumos pohár mellett elkanyarodott, s beleveszett Pimpa fehér vászoningének trombitaformájú ujjába.

Adásliba, olvastam nemrég az újságban. Néztem a műsorvezető nőcskét, ő lehetett a jegyzetíró ihletőinek egyike. Ott tette a fejét a pulttal szemközti tárlón egy Bacardi meg egy Napoleon között, úgy állt a kisméretű tévé, hogy jól zavarhassa a legtávolabb ülőt is. Lehetett volna még pár száz múzsája keresés nélkül is a jegyzetíró úrnak. Bekapcsolsz valamit, aztán ott egy ilyen. Miért kell minden zsebkendőnyi italdába bekapcsolt tévét rakni?

– Én nem hiszem, hogy ennyire degeneráltak lennének a népek. Hogy ezt a sok szemetet benyalnák – fordult felém Pimpa.

– Ha nem lenne, sírva követelnék.

– Azt hiszem legtöbbször, hogy álom. Nézd meg! Nézd meg a képét ennek a ribancnak! A fagyasztott csirke íkúja magasan veri ezét! A reszelt répáé is.

– A világ íkúja állandó, de egyre többen vannak rá – idéztem az Ismeretlen Mestert.

Valamelyik hazai kereskedelmi tévé döntötte a moslékot a Szélkakasba.

– Ezek a tizenöt perces instant sztárocskák megnyomorítják a napjaimat.

– Ne nézd őket. A Pancsoló Kislány unokái, mit vársz tőlük? Gyereket?

– Már múltjuk van, és még náluk is kóklerebbek jönnek utánuk. Az előadás már nem is érdekes, a szünet a műsor. Szóval; Lennon hangja hiányzik ebből a világból.

– Meg a gőzmozdonyoké. A gőzt eregető, füstöt lengető 424-esé, meg a kistestvéreié a távírópóznák mellett a töltésen, havas tájban – kaptak szabad jelzést az érzelmeim. A váltó is átállt egy másik irányra, alám is fűtött már addigra a nap. Idő Néne Kereke is pihenésre vágyott. – Milyen lehetett az akkori idő, amikor voltál, de még nem éltél? Mi az, hogy jobb? Mi az, hogy idő?

Pimpa felhajtotta az unicumot, én a soron következő Vilmos körtét.

– Mit csinálsz ma éjjel?

– Ráérek.

– Holnap?

– Körülmetéltetem magam.

– Menjünk ki Sedózékhoz, most ott dobog a világ szíve, nincs kedvem semmihez.

– Hajnali egy óra.

Összedobtuk a taxi árát, a Shell kútnál vettünk cigit, meg italokat. Kizárólag azok közül az italok közül válogattunk, amelyikeknek zöld színű címkéjük volt. Akadt belőlük jócskán.