Faludi Ádám

Ásunk. Ásunk az űrben, vissza az időben. Back in Time. Bezzeg erre a bélyegen megörökített eseményre még emlékezem, de  hogy hová tettem a szemüvegemet, arra már fél órája nem.

Szép kis bélyeg ez. Bip. Bip.
Bélyeget gyűjtöttem. Gyufacímkét, szalvétát, képeslapot. Hulladékpapírt és vasat. És már ötven évvel ezelőtt tudtam olvasni is. Mostanában már nem annyira, pedig nagyon igyekszem, de a napokat megrövidítette a kor természete és gyakorlata. Vagy csak én fordítok több időt a sárga veszedelem (számlák) elhárítására, mint amennyit kellene. Pontosabban rossz helyen keresem a rávalókat, és így herdálom el az olvasásra előirányzott időt. Talán tanácsot kellene kérnem egy praktizáló millimostól.

Az űr kínálta kalandok és titkok már akkor is érdekeltek, amikor még nem tudtam olvasni. Amikor az a Kincses Kalendárium készült, amelyikben egy ábrándos, vagy inkább tudós tekintetű majom és az egereknek nevezett, nehezen azonosítható űrutazók láthatók, akkor még nem tudtam olvasni. 1957-et írtak, és hírét sem hallottam a sárga veszedelemnek.
Emlékezem Lajka kutyára, a néven nevezett többi élőlényre, amelyeket a visszatérés esélye nélkül küldtek a tudomány nevében az űrkutatásba,  tudom az első űrutazók nevét sorban, és minden más egyéb rég történt dolgot, de ma már nem ez az űr érdekel, hanem a másik, az a higgadtan, csendesen és folyamatosan növekvő. Meg az, hogy hová a pokolba tudtam lerakni a szemüvegemet.

Bip. Bip. Bip. Bip. Bip.