Faludi Ádám

Miféle éji ragadozó tévedt erre, hogy álmomat prédaként szaggassa millió darabra? Hajnal három, alig fél órája kezdtem színvonalam alá merülni, a hosszú és kitartó csengetés félbeszakította manőverezésemet, riadó, irány a felszín, az óceán meghibásodott.
Az ajtóban pepita bőrönddel kezében a barátom állt, s a szemével akart mindent elmondani.
Kék-fehér kockás bőröndje, mint egy összecsukható sakk- készlet doboza lógott a bal kezében, láthatóan súlyos teherrel a belsejében. Kék, fehér királyok, és királynők tömege zsúfolódhatott össze odabent, készen arra, hogy bármely pillanatban egymásnak rontson egyként és csapatostul, ha valaki hadrendbe állítja őket a szétnyitott bőrönd pepita csatamezején. Az élet sakkja volt ez, csak királyok és királynők mérkőztek benne egymás ellen, semmiben nem hasonlított arra a stratégiai játékra, amelyet az idő hasznosnak vélt eltékozlására használtak szerte a világon.

Észrevétlennek tekinteni az időeltolást, akár a Torinói Lepelben és a túlvilágban hinni.
Egyetlen bámulatba ejtő sakkot láttam eddig életemben egy kerti asztalon. Két másik távoli barátom, akiket csak filmről ismertem, elmélyülten imitálta a fondorlatos gondolkodást egy olyan sakktábla előtt, amelyen minden figura fehér volt. Mindkét ellenséges csapat minden egyes tagja, ráadásként a csatamező minden egyes négyzete is. Nem akadt senki és semmi számára menedék, akár egy igazi háborúban. Közben Nutopia himnuszának csendje. Ilyen sakkal játszani, messze nem önámító időtöltés, hanem spirituális kinyilatkoztatás.

Barátom letette a bőröndöt, s nem próbálkozott tovább, hogy a szemével mondjon el mindent.
– Elhagytam a családomat, itt fogok lakni nálad – közölte.
Érződött, hogy hosszú megfontolás, és számtalan próbafogalmazvány előzte meg ezt a sallangmentes, lényegre szorítkozó mondatot.
– Rendben – válaszoltam, s beirányítottam a szobába. Ernst Jandl, első fázis: ha egy barátod felkeres / és a padlóra fekszik / feküdj mellé és mondd magadnak: / megosztott padló félig oly kemény.

Barátom kinyitotta a bőröndjét, amelyben látszólag csupán két pár zokni, és egy magányos alsónadrág hevert egymás mellett. Valójában kék és fehér király meg királynő figurák ármádiája töltötte zsúfolásig ezt a bőröndöt, felkészülten az örök küzdelemre. Indulatok tömege szabadult ki a bőröndből, amint felpattant a két zár, papírok lebbentek a lakásban, megrezdült a függöny, enyhe huzat vonult a konyha irányába, s fordult vissza, miután nem talált semmit. – Ilyenkorra csak a víz nem fogy el soha – mondtam a huzatnak, majd a barátommal hamarjában nyugovóra tértünk, a beszélgetést reggelre halasztva.
Jandl, második fázis: ha egy barátod felkeres / és az ágyadra jogot formál / feküdj a padlóra s mondd magadnak: ő legalább puhán pihen.

Sörrel álmodtam, s nyitáskor már a boltban sürögtem, hogy ne csak víz legyen otthon. Vettem szendvicsnek valót is, és mire a barátom felébredt, egy terített szék állt az ágya mellett.
– A nők emelt fővel jönnek, és nagy pofával mennek – bukott ki belőle egy tegnapi filozófiamaradvány, amikor felült az ágyon. Ilyen savanyú képet ritkán látni, elmenne boralapnak bármely alföldi síkon, állapítottam meg magamban. Válási gyakorlatom messze meghaladta az övét, át tudtam érezni a helyzetét.
Ittam a sörömből, hogy még jobban átérezzem. Úgyszólván eltulajdonítottam tőle mindazt, amitől lesújtva érezhette magát, olyan elemi erővel áradt szét bennem a sörrel az együttérzés.
Örültem, hogy megreggelizett, nekiajándékoztam a néhány napos kord nadrágomat, meg a derékszíjamat. A derékszíjamat egy lószerszám készítő gyártotta az útmutatásaim alapján évekkel korábban. Szoros kapcsolatban álltam ezzel a szíjjal, elérkezett az ideje, hogy megváljak tőle addig, amíg kapcsolatunk összetartó erejét képes új viselőjének átadni.

Próbáltam lelket verni a barátomba minden lehetséges, és általam ismert módon. A nyitott ablakon a lassan mozgó falevelek sustorgása, és a madarak hangja hullámzott be mindazokkal a hangokkal, amelyek a nyaralásba száműzöttek után maradhat egy városban július elején. Az ablakom alatti keskeny utca amolyan demarkációs vonalként osztotta kétfelé a várost, én a megmaradt falu szélén laktam, az utca másik oldalán pedig már az emeletes házak tömbjei magasodtak. Így alakult. Egy gondosan megépített kockavár, amelyiken hajnalok hajnalán a jól irányzott apuka keresztülgázolt az ágy felé lopakodóban. Efféle rendben magasodtak ezek az emeletes házak szemben velünk. Gimnazista korú lányok bicikliztek el feszes trikóban, feszes nadrágban, és őrjítően lassú tempóban az ablakom alatt. Mutattam a barátomnak, hogy az égvilágon semmi sincs veszve, egyes szerelmek már úgyis régen pocsékba mentek, de a tartalék kimeríthetetlen, soha nem érhet végére az ember, bármily szorgos is.

Nézett egy darabig a lassított felvétellel nyíló rózsabimbókra, aztán kettényitotta a bőröndöt, a padlóra borította, s hadrendbe állította rajta a királynőket és a királyokat. Kezdte rekonstruálni az utolsó ütközet ballépéseit, s közben aprólékosan beszámolt okról, okozatról, tologatta a kékeket, tologatta a fehéreket, s a gimnazista korú lányok ismétlődő elbiciklizésére ügyet sem vetett. A játszma vége megismétlődött.
– Most mihez fogsz kezdeni? – kérdeztem tőle.
– Nálad fogok lakni – válaszolta. Ernst Jandl, harmadik fázis: ha egy barátod fölkeres / és kiutasít a lakásodból / zokszó nélkül menj el és mondd magadnak: / nagy szerencse, hogy nincs hidegebb. Sörrel álmodni, rendszerint bizonytalan tegnapot jelent.