Reggelre olyan fáradt lettem, hogy átmentem a szomszédba.
Joplin úgy hatott rám hajnal négy-öt felé, mintha síkköszörűt hallgatnék sztereóban, olyan síkköszörűt, amelyik éppen káegyes acélt alakít át egy péhuszas tárcsafékévé. A legjobb péhuszasomra tárcsaféket csináltattam, de már az is igen régen történt.
A péhuszas egy motorkerékpár volt a rég holt időkben. Mintha említettem volna már, de így van ez mindennel. Ugyanarról beszélsz, többnyire csak a helyszín új, és mondod megint, ami valamiért neked fontos, de már minden ismerősöd tud (kívülről) és módfelett un (belülről.)
Ki látta ezt a szájkosaras kóbor kutyát? “Mindig féltem attól, hogy húsz éven át kopogtathatom a világ vállát, aztán mire végre odafordul, elfelejtem, hogy mit akartam mondani.”
