Faludi Ádám

Fiatalon öregebben, de a tó  (Agárd, mint írva) erősen belejátszott. Fotó Ticky; Holvagy Marianna, Szombathely. Vagy már mondtam? Mindegy. Agárdon most is jó lehet. Ismétlés a fugás anyja, mondá a cserépkályhás és burkoló, várlak benneteket júliusban itt. Ami nem lehetetlen, az nem érdekelt soha. Üdvözlöm a többieket és az érdeklődőket is. Jóelőre. Netuddki, ahogyan az egyszeri ülőkalauz mondá. A fényképezőgép Fotobox nevezetű (márkázott) volt. Általában időben szólok, úgyhogy a fentiekre tekintettel és nézvést meghívóval élek majd. Strolling Bones; ezt nem lesz érdemes kihagyni.

Talált kép, régóta az. Alcíme; hogyan is éljünk túl egy tavat?
Hát a hajvágászat felé is útban voltunk, mert osztályfőnökeink elűzettek (borbélhoz) kiskomám megszólítással, az esztékás műfogsoruk fedezete mögött irgalmazva meg minden irgalmatlannak, amit annak ítéltek.

Az agárdi vasútállomáson is jó. (Az emlékezetben) Meg a posta felé lődörögve csendes tanácstalansággal, az is jó.  Süt a nap, szeretnék én innen elmenni? Kezemben egy Pesti Hírlap kiadvány (egyszerű ponyvaregény, ahogyan minősítve), szatyromban már nem tudom, mi lehetett. Talán jobb is. Beleolvasok a tóba. És ott is maradok mind a mai napig.

Agárdnak, a nyárnak, az égnek és a nádasoknak. Természetesen a vasútállomás és a Posta, meg a Korsók is kedvesek. Voltak. Nyáron jövök, nem Kíváncsiságból, hanem egy másik pontjáról a világnak.

“strandpapucsban,/nyitott vonatajtó/a várakozó tó felé/haladtunkban”

Én persze érkeztem, de nem bántam.