Dédelgetem magamban a dátumot fel-feldobom, fel számlabdáimat egymás után a porondon,
magamhoz ölelem egyenként őket, aztán fel egymás után sorban,
szerény képességű mutatványos, akiben a tehetséget megsokszorozta a mámor,
a kupola irányába feldobom,
ezerkilencszázkilencvenegy, június tizenhárom.
Ezerkilencszázkilencvenegy, június tizenhárom,
az Utolsó Birodalom haderejének kiterjesztett szárnya visszazárul,
szárnyának kihullik minden tolla,
a Béke Hadserege szerencsétlen fiaival hazavonatozik a megszűnt hazába.
Ünneplem a porondon, hajigálom ámult dátumom egyre fel,
ennek az előadásnak nem én leszek a vége:
életem első negyven éve fürdik a fényességben, ott látni egy pillanatra mind
a száraz ágra néző képen.
– Egy hangya a testvérét fésüli – hallatszik Zbignew Herbert hangja a tükör mögül,
benedicta tui mulieribus et benediktus fruktus -, a rádióban estig esik az eső,
– Elalszunk, Egyik kezünk a fejünk alatt, A másik égitestek halmazában -, sóhajt a
költészet éji szaxofonja a tükör mögül.
Elheverni, ahol összeér a szilárd és a nem fogható,
figyelni a nagy lépéseltolók sürgölődését a horizontból; Das Land der Kinder,
amikor ezt elfelejted, führer leszel, generalissimus, duce, vörös khmer, és
Zabhegyező a Dakota-háznál, New York irdatlan fényforrás fürtje alatt.
A szabadságnak szigorúan szabályozott szabadsága van.
Pocsék figurákkal kellene sakkoznom, pocsék figurákkal.
Nekem nincsenek ambícióim a Galaktikának adni mattot,
én magammal politizálok, Sóhajország, mit üzen a csillagok fénye?
Az Óceán mormol bennem: Om Mani Padme Hum,
szentséges óceán segítsd hajósaidat,
én egyszerre vágyakozva minden után, a hullámzást dicsőítem,
én, az Univerzum más viszonylatban & vonatkozásban, csillagoknak köde,
spirál, amely egybesűrítette. S a csillagok összetartó ereje fogy, ahogyan az írva:
– Gördülünk, amíg élünk, az Om Mani Padme Hum-ban.
Hullámhegy; Tibet – Kashmir – Nepál, Hullámvölgy; mélyhold – lotykoló víztaréj.
Lendülő legnagyobb elem, Földrendítő vándor vízhegyek,
Sas, kígyó, kereszt, korona, jogar.
Sarló a Sarlatán kezében, kasza a Nukleáris Kioldó Atya kezében,
Szigony, óceán, horgony, hal, hajókikötő.
Négy lap repül felém a lassú tengeri levegőben; Vándor-tarokk jóslatok a sós parti szélben.
Megidézni a teljesség útját és tudományát: Om Mani Padme Hum,
és itt a Gerecse és Vértes völgyében a bennem képződő szavak, amelyek ugyanazok,
mint a selyemimák a kolostorok kertjében, háttérben az éggel.
Arra az időre gondolok, amikor élni lehetett volna, nem ilyen szoros viszonyban a halállal.
Mindegyik ismerős megy és temetkezik. Előtte még hírek, utána popzene, megint temetés,
aztán hírek és utána popzene, – Emlékszel? – járja útját a szó a kocsmai tor tengelyében.
Naponta ellenőrzöm a halál jelenléti ívét, pedáns és improvizatív és hozzászoktam.
Nem hiszem, hogy kicseleztem volna; halál, halál, halál,
csupán cikk-cakkban futok előle egy menekülő nyúlban.
Engem nem erre tanítottak a szent könyvek, nincs mit tenni, örökre megváltoztam.
Angyalszárnynak látszott a kényszerzubbony, s a tomboló angyalok,
szerelemtől forró női testnek.
Gumióvszerbe kézbesített sejtekben a keletkezés üzenete: Évaparadicsom,
keresztbevetett láb, mint a hajdanszép Christine Keeleré, Tudás Fája és nedvcserék.
Nincsen többé hely, ahol ne járt volna civilizált láb; apró japánok kamikázét exponálnak
Európa eltűnt idejének nyomában, és mindentől boldognak látszanak.
Az élet jó a világ nem. Hatszor a Holdon és egyszer sem lent.
Az élet eltereli a figyelmet a világ poráról, reaktorairól és a felezési időről.
A Mocsok Világválogatottja a szennyes folyók hátán, városok mocska,
és minden szükségtelen nedve a halak helyén.
Az élet jó a világ nem. A világ nem érdekes, mindenki csak jön megy a kezdetek óta,
világháló, ki vagy a virtuális virtuozitásban; nulla egy, nulla egy, nulla egy.
Ez a Billy kölyök bitekre váltja a világegyetemet,
egyetlen trükkfelvétellé teszi, amiben megszabadul jelentésétől a valóság kifejezés.
A valóság a talán, és Bosznia, Nigéria, Koszovo, Groznij,
és az automata fegyverrel alvó kölykök, akik megint elblicceltek egy napot a világóvodában.
India és Pakisztán atomfarka feláll, a valóság nem egyéb mint maga a talán.
A Voyager elhagyta a Naprendszert az Üzenettel, ott utazunk abban a compact aranylemezben,
a Voyager mindörökké annyi idős, mint a lányom.
Naprendszer lányom, s az én kavargó csillagaim, miket egy spirál rendezett össze,
erő, amely a forgószélre emlékeztet
a csillagaim kezdenek egymástól távolodni, gyengül az univerzumomat összetartó erő,
s majd apránként elszabadulnak a csillagaim, mind-mind az utolsó darabig,
hogy soha többé ne találkozzanak a nevemben.
Nem lesz én, s te sem leszel nekem.
Meghalt Yossarian kapitány, az annyi, mint hetvenhárom év Heller név alatt,
szívroham végzett vele az utolsó bevetésen, miközben ezeket a sorokat írtam
a Gerecse és a Vértes völgyében. Engem majd, ha összeadnak, mi leszek végeredményben?
Hát ez egyáltalán nem érdekes.
Két áruló egy hasznos polgárt tesz ki, s ez nem rám vonatkozik.
Az érdekes az, hogy a szavakban nem lesz belőlem semmi feltámasztható.
A költők márványfehér oltárára pillantok:
Balassi, Csokonai, Ady kihűlt arca, és akik velem egyidőben éltek,
kihűlt arcok, szívek és kezek a márványban, és a fehérben.
Ötven évem töltöttem el fehértől fehérig,
lényegében fél lábbal a természetben, fél lábbal a természet ellenében.
Egyik lábam itt a másik ott: – Ha nem találkozunk ebben a világban, akkor találkozunk a
következőben. Ne késlekedj! – szól a Wight-szigetnek Hendrix, mielőtt kikapcsolom.
Túl sok a repdeső fém, túl sok a taposóakna, az erőszak, az ostobaság,
és hetvenszer jobban élünk általában, mint a dédnagyapám tíz éves katonáskodása idején éltek
az élők a mostani statisztikában.
A jók elhagyták ezt a századot és jönnek a jók a hűlt helyükbe, ahogyan az írva,
ahogy az a képen,
s arctalanul készülődik egy leendő pantokrátor a Nyugat Alkonyát megteremteni,
állítja egy újabb jóslatfelfedező: az ingyenjövő Nostradamus tulajdonában.
Most nincs semmi, most üres az emberi idő, a tekintet, az elme, és nincs érintés,
csak a hamarosan másként lesz, vagy nem lesz esélye.
Mindez időzítve egyetlen egy pillanatra; kitörlődtek a szellem évei az új fejekből,
nem volt nekik tízes, húszas évek, nem volt harmadik mészárlásszünet,
bacchanáliák, Gördülő Kövek, Beatles partraszállás Amerikában, anti-normandia nyeman,
a Veszély minden sebességnél Ralph Nader-e,
Tom Wolf a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonallal,
könnygáz, gumibot, vízágyú, virág és miniszoknya – írom listámat a mi nem volt,
mi nem lesz-ről egy nem navigálható hajón a fedélzeti napló lapjaira.
Táguló ujjaim mögött eltűnnek szavaim és előtűnnek szavaim.
Most, mintha nem lett volna így utólag semmilyen felségjelű életforma sem,
mágikus misztikus utazás, és az örökkévalóság tövényszéke; magasvasút és mélyhegedű.
Nézem a Visszajátszás képét, amin nincs feljegyezve a mintha:
– Avégből születtünk erre a világra hogy ökörködjünk, nehogy elhiggyék az ellenkezőjét! – az
Ötös Számú Vágóhíd Kurt Vonnegutját hallották élőben 1999 december 13-án 0 óra 47 perckor,
aki összefűzte a Drezda utáni egyetlen lehetséges mondatot, hallani a lakásomban,
hallom az Időszalagot, abort, abort:
Óceánból kilépő csillagspirál meteoritmagvakkal, óceánba visszatérő használt csillagok.
Tatabánya, Bánhida, 1999. december.
